Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)

,,Én tudni akarok! - csapott le Joseph tenyere az asztalra. -És

szeretni akarok. - Ujjai ökölbe szorultak az asztal fáján. - Annyi tudás és

annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis

istenekben hinnem.

- Ne szeress senkit, Joe. - A gyűrött arc összeomlott, papírbőrén könnyek

szivárogtak át. Az öregember belesírt a teájába. - Ha szeretsz, védtelen vagy.

Ha szeretsz, fölfekszel az áldozati oltárra, meztelenül, kiterítve, megkötözve,

betömött szájjal, nem vagy önmagad, és egy vékony szálon ott lóg fölötted a

kés. Ez a szál: a szeretet...

- Te szerettél! - üvöltötte a fiú. - Szerettél...

- Igen, igen, igen! - A harag úgy sütött át a könnyeken, mint a nap. -

Szerettem, hogy a fene egyen meg, a fene egyen meg..."

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,

A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,

A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,

Szempillád, szájad, sértett nevetésed,

A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,

Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,

Életem, életed, halálom, halálod.

Minden este várlak.

Nem kell hogy siessél.

Tudom, hogy lassan jössz.

Hisz régóta várlak.

Mindenkihez eljössz.

De nem várt még senki

Ennyi reménységgel

Ennyi nyugalommal

És ha fájt az élet.

Tudom, hogy majd egyszer

Jóságos kezeddel

Minden bajt elsimítsz.

Megsimultam tenyeremben

csendben elderengtem

álmos pillanatok közepette

a monoton esőcseppek

elringattak messze földre...

Mit csinálnál, ha meghalnék?

- Ha meghalnál, én is meg akarnék halni.

- Hogy velem lehess?

- Igen. Hogy veled lehessek.

Mikor a csend beérik -

könnyes a szem,

s fáj egy csillagos szépség:

a végtelen.

Jaj annak, aki becsülni nem tudja azt, akit szeret.

Jókai Mór

Rongyos felhők hátán, lóbálom a lábam,

alattam zöldruhát ölt magára a völgy.

Angyaltáncot járok a napsugarával,

Istenem, de csodálatos fentről a föld.

Csak elsuhant a távolban

és csak messziről nézett feléd.

Csak pár percre láttad álmodban

és csak gondolatban jött eléd.

Látod.

Mégis megérintett

és mégis áttörte a falat.

Mégis megsebezhetett

és mégis bánat maradt.

Ne állíts fel sehol akadályokat. Légy mindig nyitott folyosó, ne legyenek rajtad sem zárak, sem ajtók, ne legyenek benned zárt kapuk. És akkor lehetséges a szeretet. Ha két középpont találkozik, ott a szeretet.

Osho

- Egy kis gondolkodási időt kérek.

- Amíg...?

- Amíg eldöntöm, hogy a szerelem megéri-e a szenvedést.

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Szabó Lőrinc

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség,

minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék.

A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Márai Sándor

Adj erőt,

mert beleveszek kételyeimbe.

Adj időt,

mert felörlődöm a mutatók rohanásától.

Adj színeket,

mert rettegek a szürkeségtől.

Adj dalokat,

mert fellázadt bennem a csend.

Adj csobogó forrást,

mert hűsíteném lobogó szavaim.

Ahogy kihalsz belőlem:

az utolsó

elnyűtt

lélegzetcsomóban

ott vagy,

szilánknyi

élet.

Arcodról az eső lemosta tekinteted,

szemedbe néznék, de már nem merek,

szólnék hozzád és nincs szavam,

te ott, én itt állok egymagam...

Tudod mi volt a hét csoda?

Egy újszülött mosolya,

Egy falevélen az ér,

Mely a gyökerekig ér,

Egy szó, mely idejében jött,

Egy darab ég a csönd fölött

Egy kéz, mely utánad nyúlt,

Mikor csillagod földre hullt

Télen egy jó meleg szoba -

S ha szépen érkezel...oda.

A harcot megküzdöttem emberül,

sajgó sebet kaptam bőségesen.

Akkor leszek vén menthetetlenül,

ha már a lelkem nem tud fájni sem.

A vonat lassan közeledett az állomás felé. Mindenki izgatottan várta, hogy hazaérkezhessen.

Feltűnt nekem egy fiatalember, aki idegesen tekintett ki az ablakon. Miután szóba elegyedtem vele, feltárult előttem szomorú élettörténete.

Fiatalon szülei ellen lázadva megszökött otthonról. Nem bírta a szülői ház légkörét. Új barátaival mindent kipróbált, amitől otthon óvták, intették.

Hamarosan börtönben találta magát, ahol nagyon megbánta addigi életét.

Éppen ma szabadult. Nem volt hová mennie, ezért írt a szüleinek, hogy bocsássanak meg neki, és fogadják vissza a szülői házba. Azt is megírta, hogy megérti, ha nem tudnak neki megbocsátani. A délutáni vonattal fog érkezni.

Ha szülei készek visszafogadni, kössenek a kert végén lévő diófára egy fehér kendőt, amit ő a vonatról láthat, különben tovább utazik. Amikor a vonat a kanyarhoz közeledett, a fiún egyre nagyobb feszültség lett úrrá.

Arra kért, hogy nézzem meg, ott van-e a fán a megbocsátást jelentő kendő. A kanyarban feltűnt a vén diófa. Felkiáltottam a látványtól. A fa tele volt kendőkkel, sőt lepedőkkel, nehogy a fiú tovább utazzon.