Titán története

Matematika korrepetálás kapcsán sok családnál megfordultam. Az egyik kamasz tanítványomnak volt egy nagyon tehetséges hullámos papagája, tényleg beszélt. A fiúcskának nyilván nem kevés munkája volt benne.

A gyereknek nem volt éppen felhőtlen a viszonya a szigorú apjával. A férfi utálta, ha a fia úgy emlegette őt, hogy az „öreg”. Mi volt az első, amit megtanult a madárka? Az, hogy ha belép a férfi, Gyurika - így hívták a kis tollast - hangosan köszöntötte: „Szia öreg!” Gondolhatjátok. :D

A többi tudománya főleg a saját maga dicséretéből áll: Gyurika szép, Gyurika jó, Gyurika nagyon okos; szép vagyok, jó vagyok, okos vagyok, csodálatos vagyok, stb. A többire már nem emlékszem. Csak arra, hogy ha jó kedve volt, rázendített a tanultakra, nem hagyva ki a felsorolásból azt se, hogy „Szia öreg.” :) Ha elfáradt, elkezdett halandzsázni, az is nagyon mókás volt, mert össze-vissza zagyválta, keverte a megtanult szavakat, szótagokat.

Ez a tanítványom mesélte, hogy amikor megvették a madarat, a kereskedő megkérdezte, hogy mi lesz a neve. A „Gyurika” hallatán megnyugodott. Elmondta, hogy egy korábbi vevője a Kolumbusz nevet választotta az ő nem kis megrökönyödésére. Azt mondta az újdonsült tulajdonosnak: ne őrüljön meg! A madár nem fogja tudni megtanulni a saját nevét. Megtanulta, sőt! Így mutatkozott be: „Kolumbusz vagyok a csodálatos sasmadár. Hol az a macska?” :)

Persze nem bírtam ki, hogy ne beszéljek a fentiekről az akkor 8 év körüli fiamnak. Azonnali reakciója az volt, hogy neki is kell egy olyan papagáj. Mit mondjak: nem örültem. A 9. születésnapjára kapott egy könyvet is, ami a hullámos papagájokkal kapcsolatos. Gondoltam, azt elolvasva majd elmegy a kedve a felelősségteljes vállalkozástól. Nem ment el, így a 10. szülinapja előtt vettem egy berendezett madárkalitkát; ülőrúddal, hintával, csengővel, tükörrel, etetővel, itatóval, szóval mindennel, amiről úgy tudtam, hogy szükséges. Aztán a szülinapján elvittem a fiamat egy madárkereskedésbe. Az élelem megvásárlása közben kértem az eladót, hogy olyan madarat adjon, amit jó eséllyel meg lehet tanítani beszélni. Teljesült a gyermekem vágya, és a Titán nevet adta a kiválasztott kismadárnak. Ez május végén volt.

Abban az időben még el lehetett menni otthonról úgy, hogy nyitva voltak a csak szúnyoghálóval „védett” ablakok. Az egyik előtt volt a kalitka. Én dolgoztam, a fiaim iskolában, oviban voltak, így Titán hamar megtanulta, hogyan „beszélnek” a rigók, de főleg a verebek, mert akkor azokból volt a környékünkön a legtöbb. Pedig a fiam kitett magáért, az iskolából hazaérve szorgalmasan tanítgatta Titánt, de hiába, még egy év múlva se szólalt meg. (Ráadásul „természetesen” rám maradt az a nemes feladat, hogy a madár által kipancsolt magvakat, kihullott tollakat eltakarítsam.)

Telt, múlt az idő, Titán társalkodott a kinti madarakkal, meg velünk madárnyelven. Éjszakára le kellett takarni a kalitkáját, hogy befogja a lepcses csőrét.

Soha nem felejtem: dolgoztam, amikor a fiam zokogva telefonált: Anya! Nagyon nagy baj van! Egy másodperc tört része alatt megjelent a szemem előtt az egyik fiam összetörve, a másik állig gipszben; szóval borzalmas volt. Nyugalmat erőltettem magamra, s megkérdeztem, hogy mi történt.

- Meghalt Titán!

- Hogyan?

- Belecsavarodott a játékaiba és megfulladt; most mi lesz?

(Magyarul: véletlenül felakasztotta magát.)

- Kisfiam fogj egy dobozkát, béleld ki, tett bele, és temesd el!

- De a játékai rá vannak tekeredve!

- Azok az övéi, azokkal együtt tedd a dobozba!

Mire hazaértem, az orgonabokor alatt szabályos kis sírhant volt, kereszttel...

A kalitka azóta is megvan, de senkinek nem jut eszébe madarat venni bele. Túl nagy volt a sokk, ami a 12 éves fiamat érte, amikor meglátta a halott kis kedvencét.