NEM segítő nagymamák (beszélgetős fórum)
Nálunk detto ugyanez a helyzet. A lányaimnál még a kutyája is előrébb való. Nem részletezem, mert hosszú lenne, de évekig hallgattam (néha még most is ), hogy a másik két unoka miatt nem tudott átjönni, mert ők sokat ott vannak stb. Bár én nem is bíznám rá a lányaimat.
Nekem anyukám egy tündér, rá mindenben számíthattam, számíthatok, csak sajnos nem egy városban élünk, de többet segített nekem és többet foglalkozott a gyerekekkel, mint anyósom, pedig ő csak 10 percre lakik tőlünk, anyu egy órát utazik a buszon, esőben, hóban, csak lássa az unokáit,ha mi nemtudunk menni.
Nekem a nagymamám érdekes. Még a nagylányom születése előtt karácsonykor felhívtam, hogy mikor mehetünk a férjemmel, azt mondta ne menjek.(addig nem volt gond, bár sosem törte magát értünk, egy évben egyszer terülj -terülj asztalkám, de aztán kifújt )Mikor megszületett a nagylányom még csak fel sem hívott(pedig állandóan telefonált mindenért), négy hónapos volt a dédunokája mikor látta, felvittem. Egy hónap múlva hívtam, hogy otthon vagyunk, felmennék a kislánnyal- azt mondta ne menjek. Ez még egyszer eljátszotta velem és azt mondtam, nem kérek belőle. Én többet nem hívom. Ezután akkor látta a dédunokáját,mikor 3 éves lett és a pici is megszületett. Most már a pici 3 éves, de a nagymamám megkérdezte tőlem, hogy tud-e már beszélni a pici. Még csak azzal sincs tisztában, hogy mennyi idősek a dédunokái.
A másik nagymamám viszont egy kincs, imádja a lányaimat és ők is a dédit.
Amióta ezt a témát feldobtam, azóta elhunyt anyósom. Az ő segítsége annyiban merült ki, hogy vasárnaponként megfőzött és mi, öten átbumliztunk hozzá és egy szűk konyhában megebédeltünk. A mami ilyenkorra legtöbbször totál kiütötte magát, s mire odaértünk, már csak egy alkoholmámorban úszó fejet láthattunk. Szóval nem meghitt csaláédi vasárnapi ebédekről volt szó, hanem idegbajról. A legkisebb még égetnivalóbb volt, mint máskor, s különösen rühellte, ha a mami piás állapotban akarta tutjgatni. Csérogás, hiszti, rohanás hazafelé a déli alvás miatt.
Az én, még élő szülém se javult. Nyűg számukra az unoka. Talán a két nagyobb már nem annyira, mert azok már jobban el vannak, de a kicsi felügyeletéről, arról, hogy eljöjjenek és vigyázzanak rá, hallani sem akarnak. Nyugodt szívvel nézik, hogy több ezer forintot fizessünk a gyerekcsősznek. A két nagyobbat főként apám vállalta nyaranta, mert a mamájuk hallani sem akart róluk és amikor kint is voltak, a velük kapcsolatos dolgokat főként apám végezte.
Úgy érzékelem, hogy az első Nagyi segítség elutasítása, minden bajok forrása. Attól kezdve mind a két fél visszahúzódik.
Úgye az Anyuka azt érzi, hogy Ő mindenben eltudja látni a gyermekét, ahhoz nem kell hozzányúlni másnak. A Nagyi csak nézze, sőt ha lehet dicsérgese, hogy milyen ügyesen bánik a gyerekével, bezzeg Ő annak idején milyen béna volt hozzá képest. Ettől hízna a "mája".
Mivel ezt nem hallja, csak azt, hogy vigyázz, fogd meg a kisfejét, nehogy a nyakát törje, na ez osztán már mindennek a teteje.
Meg van alapozva a két nemzedék között az összhang, azt hiszem hosszú időre.
Ahol viszont kezdetektől megvolt az összhang, nem akarta egyik sem a másikra erőltetni az akaratát, ott meg is marad a béke, a gyermek születése után is.
Én le vagyok százalékolva, komoly betegségekkel. DE!
A menyem nyugodtan visszamehetett dolgozni az ikrek mellett, mert én vállaltam, hogy bármi van, betegség, oviszünet, vagy csak egy kicsit magukban szeretnének lenni a fiammal, mindig hozhatják a gyerekeket. Volt úgy, hogy a soros vizsgálataimat mondtam le, ill. kértem új időpontot, hogy hozhassa a gyerekeket. Igaz, anyagilag - sajnos - nem tudjuk támogatni őket, de ilyen téren maximálisan számíthat rám. Nagyon jó viszonyban vagyunk - pedig eleinte voltak köztünk a menyemmel problémák, de én az "okos enged" elve alapján kivártam. Aztán a menyem is rájött, hogy kell a segítségem... És mindig azt mondja: akkor nyugodt, ha a gyerekek nálunk vannak. Azért ez elismerés. És bármi van, bármi jön, ott vagyok, a biztos pont. (Csak hogy kicsit beképzelt legyek...:))
sajna nálunk sem segitettek soha sem. akármikor szó volt róla hogy kéne némi segitség pláne mikor a nagy elkezdte az ovit és a kicsi még másfél éves volt. jött a tél és cipelhettem a hátamon a kicsit hogy el tudjak menni a gyerekért. ő meg egy utcára lakik az ovitól, és esze ágában sincs elmenni a gyerekért. mikor meg számon kérjük hogy miért nem segit azt mondja fáradt mert ő már nyugdijas. ha neki kell valami elvárja ha pattanjunk de ha mi kérünk akkor jön a nyafogás.és csodálkozik ha nem látogatjuk.
pedig még jóformán 60éves sincs. sosem kérünk semmi segitséget csak annyit hogy ha bármi elintézni való van és kéne egy kis gyerekpesztra(persze ez már nincs mert mindketten közösségben járnak)akkor mindig az a válasz hogy most nem jó mert ide megyek oda vagy egyszerüen fáradt. én meg fizessek baby sittert, mert a párom nem rohangálhat ki a munkahelyéről az én kedvemért.
99%-ban egyetértek veled!
Mi az az egy százalék? Az motoszkál bennem valahol, hogy , szülőnek lenni nem csak annyi, hogy világrahozom a gyermekem (noha az is önmagában nagy tett), hanem felnevelem, és utána SEM veszem le róla a kezem. Nem szűnök meg szülőnek lenni, mert megvettem a 18. tortát.
De a körülményeket sem szabad figyelmenkívül hagyni. Milyenek a lehetőségek, nem-e éppen a szülőnek lenne most inkább segítségre szüksége, és nem utolsó sorban, milyen a gyerek. Nagyon nem szimpatikus az a viselkedés, ha egy felnőtt ember mindennel hazarohangál,még akkor is, ha önállóan is meg tudja -vagy már meg kellene tudnia- oldani, mert apu, vagy anyu úgyis segít. Aztán lehet még fokozni, esetleg követelőző is az illető...
Sziasztok!
Mikor a fiam megszületett, a párom rá nemsokára bevonult katonának, és én anyósomékkal maradtam, mert akkor már az volt az otthonunk. Rengeteget köszönhetek nekik, náluk laktunk, és szép éveket töltöttünk el együtt,szívesen emlékszem rá vissza annak ellenére,hogy néha úgy éreztem, magam maradtam a fiammal. Én így sokkal tartoztam nekik az anyagi támogatásért (nem kellett hozzájárulni a rezsihez), nem akartam még a fiam felügyeletét is rájuk bízni, pedig néha jól esett volna egyedül menni vásárolni, vagy esetelg színházba menni...stb. Anyukáméknál pont fordítva volt, ők anyagilag nem tudtak segíteni,a fiamra pedig hiába vigyáztak volna, náluk nem maradt úgy el.
A lényeg: míg én az emeleten sírdogáltam, és úgy éreztem, a mami nem szereti a fiam, nem törődik vele (velünk),addig a mami lenn sírdogált, hogy nem szólok neki, nem fogadom el a segítséget tőle.
Tanulság: ha valami bánt, el kell mondani, anélkül hogy értsük meg egymást, honnan tudjuk, mit érez a másik. Szerencsére azóta megnyíltunk egymásnak, és már nem érzem állandóan, hogy tartozom nekik, hiszen az a nagyszülőknek is jó, ha ott a "trónörökös". Persze eismerem, nagy segítség! Azóta a fiam és a mami kapcsolata is makulátlan, és az enyém és anyósomé is nagyon jó!
A papáról meg ne is beszéljünk, ő a "falkavezér"! :)
Sziasztok!
Mi a szüleimmel lakunk és rengeteget segítenek nekünk. Viszont a párom szülei semmit. Utoljára akkor voltak nálunk mikor a kislányom 2 hetes volt. Van kocsijuk, de nem hajlandóak lejönni és meglátogatni az unokájukat. Mi utaztunk a gyerekkel 2 órát, hogy lássák legalább néha.
Végülis nekem csak ez a bajom velük. Születésnapra, mikulásra, karácsonyra mindig küldenek egyébként ajándékot. De ez mind kevés, hiszen a gyerek nem ismeri őket.
Azt hittem hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen nagymama terén.Nekem a gyerekek májusban nagyon betegek voltak felváltva voltak calici vírusos-bárányhimlős.7-hétig kíllodtam velük.Az én anyukám kijelentette,hogy nem jön még az utcába sem,nem hogy ebbe a fertőbe.Megkértem hogy legalább segítsen bevásárolni,hogy ne kelljen kivinnem őket 38-39fokos lázzal.Nem ért rá.Ha egyszer-egyszer benéz,persze üres kézzel,elsírja magát,hogy ő milyen beteg,holnap megfog halni,és mindene fáj.....stb.
Hát ennyit az én anyámról,a férjemé?-mégszebb.Az egyik OSCAR-dílyas,a másik Golb and Gold-dílyas.
Az a baj,hogy a szüleim sem kíváncsiak ránk, a fiamra sem.
Mit mondjak neki,amikor felnő,hogy miért nem érdekelte a nagyszüleit? Tiszta szégyen,hogy a saját önzésük nagyobb,fontosabb,mint a kisunokájuk.
Már eltelt lassan másfél év,ezek után már nem is tudok nekik mit mondani...
A férjem muterja messze lakik.(hál istennek,meg úgysem beszéli a nyelvüket).Az aynukám nem egy tipikus nagyi. Rendkivül türelmetlen, mindig neki kell,hogy igaza legyen és valljuk be, elég erőszakos természete van.
Valahogy mindíg csak kritizál,(pl.milyen kövérek a fiaim,stb. (pedig nem is). Semmi sem kerek neki.
:(
Hát,anyukámmal nincs gond,mert amióta megszületett az unokája, egyszer látta. Egyszerűen nem kíváncsi ránk.
Anyós segít,amiben tud,de már tarthatna "szünetet",mert kezd sok lenni...
Nekem anyósom nem él, apósom fél lábbal a sírban van már, apám szintén nem él már, csak anyu van.
Ő meg csak akkor jön, ha hívom, de ha meg is érkezett az első kérdése, hogy mikor mehet el. Ráadásul a férjem csak hétvégenként van itthon, mert olyan a munkája, én meg két hónap múlva szülök, és a fiam is még csak 2 éves, szóval nagyon nehéz és szar.