Hit és az általam vetett hit... gondolataim Istenről (beszélgetős fórum)

Jó cikk!

Én is inkább evangélikus istentiszteletekre járok, mint katolikusra, holott Római katolikus vagyok! (Igaz az új családom evangélikus, ezért a lányaink is azok már)

A nagyobbik is evangélikus gimibe járt. (Sopron, Líceum)

gratulálok a cikkhez!

hasonlóan gondolom én is, h nem csak akkor kell imádkozni, ha baj van, és h észre kell vennünk a segítő "kezeket". a segítség pedig nem mindig (sőt, a legtöbbször nem) angyalruhában, vagy magasztos igéken keresztül érkezik. és ha makacsul ezeket várjuk, bizony sok dologról lemaradunk.

aki a látomásokra, "bizonyítékokra" vár, sokmindent veszít. Isten nem azért van, h bizonyítson. és hát az igaz, h nehét kérdés a háború, éhínség, halál, egyéb veszteségek összefüggésében vizsgálni a hit kérdést, meg Isten létezését. kaptunk szabad akaratot. ezzel úgy gazdálkodunk (garázdálkodunk) , ahogy nekünk "tetszik". h abaj van, rá lehet fogni arra, h nincs Isten,így sokkal jobban néz ki a dolog... legalábbis az önámításban jobban néz ki. nehezebb magunkban keresni a hibát.

jó, h a végére leírtad ezt a tanmesét. szerettem.

minden jót kívánok!

Szió!:) Örülök hogy ( ide is ) írtál nekem:)

Rég nem jártam templomban, sajnos beteg voltam, ilyesmik.

De a hit nem templomfüggő.

Tehát én sem élek aktív keresztény életet, régebben eljártam de akkor még a másik településen ahol éltem.

De ettől én még ugyanúgy imádkozom Istenhez.

Tudod általában úgy vagyok az élettel hogy a rossz egyfajta büntetés, a jó pedig dícséret.

Tudom, hogy ha véletlen rosszat tettem és bünhődök az nem véletlen van. Elfogadom és igyekszem továbblépni.

Amikor a páromat megismertem, és összejöttünk tudtam hogy ő egy ajándék számomra, amire vigyáznom kell és vigyázok a mai napig is.

Sokszor megköszönöm Istennek, hogy őt az utamba ejtette, mert amikor Zoli jött az életemben igencsak magam alatt voltam, magamba fordulva.

Szóval sokan nem hisznek Istenben, de mindenki maga döntése, és tudod, aki nem is hisz de élete végén belátja hogy van Isten, ugyanúgy a mennybe jut mint aki egész életében hitt benne. ;)

Szia! :))

Érdekes a cikk! :))

Én nagyon szeretem Istent és az angyalait, és úgy az összes égit... :))) Elalvás előtt köszönetet mondok a segítségükért. :)) (Mondjuk nap közben is ha segítséget kérek.:)) És régen én is kérdőn álltam ahhoz hogy miért érzem azt hogy a dolgokat Ő teszi velem, meg miért küldött ide...de rá kellett jönnöm, hogy éppenséggel magamnak okoztam tehát én vonzottam a dolgokat, az meg hogy itt vagyok nem épp kényszer hanem beleegyeztem. :))) Szóval nem vagyok sem keresztény, sem katolikus, stb...de szeretem Őt/Őket! :)))

Mert nem is lehet senkit vallásosnak nevelni, az ember ki mikor, megérzi a szívében Isten meghívását a hitre. Ezért nem szoktam olyanokat el ítélni, akik nem vallásosak, mert ezt nem lehet kényszeríteni, belülről a szívből kell, hogy fakadjon.

Az én hitemben azt kell legyőznöm, hogy viselkedem másokkal. Mert néha elfelejtem, hogy mindenkiben Isten lakozik és Isten gyermeke, meg kell tanulnom mindenkiben megtalálni a jót, szeretni és elviselni. Ez nem könnyű, gondoljatok csak a mindennapi életre...de mégis örülök, hogy nekem már csak ezt az akadályt kell legyőznöm, hogy az én véleményem szerint legalábbis tényleg azt lehessen rám mondani, nézd hogyan viselkedik embertársaival...mert igen a hit mércéje ez, és nem az, hogy ki mennyiszer jár el a templomba.

Köszönöm ezt a cikket. magam katolikus neveltetést kaptam, van is hitoktatói végzettségem, de nekem ez a képzés akkoriban azt jelentette, hogy kérdések merültek fel bennem, és egy időre el is távolodtam a hitemtől. Sok mindent megéltem, voltam nagyon nagy gödrökben... És egy hatalmas tanúságtevő volt az, aki rádöbbentett, isten nélkül nem érdemes élnem. Ő a Kisfiam. Aki a hitet választotta a nehézségekben, és erre rádöbbentett engem is. Aki 9 éves létére nagyon mély hittel van megáldva. Olyan helyzetekben is tudja a helyes irányt, amiről én morfondírozom. Vele tanultam meg IGAZÁN, mi az élő hit. Hogy minden cselekedetünket a szeretet járja át, a jó, és a jó szándék vezéreljen akkor is, amikor ránk taposnak. Ez Isten nélkül- emberi gyarlóságaink miatt- lehetetlen volna.

Köszönöm, hogy épp vasárnap olvashattam a soraidat, amikor egész nap kicsit többet gondolok az Úrra.

Örülök a soraidnak. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy a vallásunk között lényegében alig van eltérés).

Jó hinni és magunkat rábízni. Ez néha nehéz, de a hitünket cserépedényben őrizzük...

Csatlakozom az előttem szólókhoz!Igen segítségünkre van.Még én hozzá tenném mind anyiónkban ott lakozik a szeretete ám aki hisz benne annak talán kiegyensúlyozottabb az élete.Sokszor megtapasztaltam a szeretetét a gondoskodását.

Elég rögös évek állnak mögöttem és nem volt sokat ki meghallgasson és csak benne bíztam volt olyan amikor már teljesen kilátástalannak véltem az akkori életem és küldte a "megmentőtt"Nyitott szemmel kell járni és észrevenni

Nem vagyok evangelikus.Ugy gondolom ne is szamit milyen valasban nottem fel.Ez senkit nem fog erdekelni oda at.Viszont azt tudom , hogy nagyon sok mindent kapttam Istentol:kozttuk a ferjem es gyerekem.

Sajnos igaza van a forum inditonak,inkabb Isten hibaztatjak mindenert mintsem elfogadni , hogy salyat (vagy az emberiseg) cselekedetenek eredmenye ami korulotte van , volt.

Csecsemőként evangélikusnak kereszteltek, 13 évesen konfirmáltam, utána sokáig nem jártam templomba. Talán igazán ma sem tudom, hogy miért.

Pár éve találtam "vissza" és nem rég jöttem rá, hogy így teljes igazán a boldogságom.

Ma már a katolikusnak keresztelt férjemmel járok istentiszteletre. Ő is az evangélikus templomban talált vissza Istenhez, mikor az esküvőnkre készültünk.

Nagyon tetszett a cikked. Bevallom, sokszor bólogattam az olvasása közben, ismerős dolgokról írtál. Hívő vagyok (reformátusnak keresztelve - már felnőttként -, de evangélikus istentiszteletre járok gyakrabban). Sajnos én is hajlamos vagyok rá, hogy csak bajban forduljak Hozzá, ennek ellenére gyakran észreveszem, hogy ösztönösen adok hálát a hétköznapi szépségekért is.

Örülök az írásodnak! :)