Mindig ilyen fájdalmas lesz az évforduló? Ti hogyan élitek meg azt a napot, amelyiken elveszítettétek a szeretteiteket? (beszélgetős fórum)

Szia!

Nem haragszom:) Köszönöm! Szerintem aki nekem azt mondta, hogy "lépjek túl...", az az ember vagy nem élt még át ilyesmit, vagy nincs benne elég empátia:S Örömmel olvasom, hogy Te is úgy gondolkodsz a feldolgozásról, mint én: hiába, hogy nem őrlődhetünk egyfolytában, de meg kell élni a fájdalmakat is! Szerintem is butaság, hogy 1 év után túl lép az ember... Ez csak akkor lehetséges, ha nem voltak szoros kapcsolatban. Akit nem érint meg különösebben valakinek a halála, az túl tud lépni elég hamar, de Mi imádtuk egymást Szabinával! Köszönöm szépen, én is remélem, hogy leszek még boldog! Sajnálom, hogy sokatokból sírást válott ki!:( Őszintén megmondom, belőlem is kijött, miután leírtam a történetünket... Már csak azért is, mert újra vissza kellett gondolnom mindenre, arra is, mikor megtudtam, hogy mi történt... Én is sokat álmodtam Szabinával és mindig nagyon letargikus hangulatban ébredtem, rányomta az egész napomra a bélyegét az álom. Egy ideig az bántott, hogy nem voltam ott Vele, nem védtem meg:S Persze mondták és én is tudom, hogy esélyem sem lett volna bármit is tenni, hiszen, ha ott vagyok, most nem lennék itt...! ...csak mégis bennem volt, hogy mindig megvédtem és most nem sikerült:( Lényeg, hogy ez sokáig bántott (mára már belegondoltam, hogy nem tehettem volna semmit) és volt, hogy álmomban én is vele voltam az ütközés pillanatában és utána verejtékben úszva ébredtem. Igen, az az álom szerintem segített Neked abban, hogy el tudd engedni Őt! Egyébként igen, szoktam Vele álmodni. Igen, jobb, hogyha beszélek Hozzá! Akkor úgy érzem, hogy ott van velem! Mindig úgy érzem, hogy velem van és mikor elfog a gyengeség, próbálom összeszedni magam és a bocsánatát kérem, amiért elgyengültem... Köszönöm szépen, én is kívánok minden jót!

Köszönöm, és ne haragudj én is Őszinte részvétemet szeretném kifejezni, de annyira akartam írni az előbb a gondolataimat, hogy elmaradt. :(

Szerintem az az ember aki még nem vesztett el olyan embert akit nagyon szeret, addig nem tudja átérezni amit mi érzünk, de van olyan is aki olyan hamar feldolgozza és lerázza magáról ezt a tragédiát, hogy hihetetlen.

Rendben aláírom,hogy nem tipródhatunk egy helyben a fájdalommal életünk végéig, de ezek is érzések és meg kell őket élni és időt kell hagyni a lelki gyógyulásnak.

Ez butaság,hogy lépj már túl hiszen egy éve volt, ezt csak Te tudod,hogy mikor tudsz, új életet kezdeni, mert Neked azt kell új életet kezdened, sajnos már a Szerelmed nélkül. Nagyon nehéz, de én bízom benne, hogy sikerülni fog és tudsz még boldog lenni, mosolyogni...

Nagyon sajnálom ami történt Veled, komolyan mondom mikor olvastam a történeted végig bőgtem az egészet!

Megmondom őszintén én úgy voltam a Papámmal,hogy halála után rengetegszer álmodtam Vele, hogy vár a vasútállomáson és hazavisz, vagy jön értem a munkába stb.. Halálának első évfordulóján álmodtam azt, hogy ült egy bordó karosszékben és elköszönt tőlem, elmondott mindent amire nem volt már halála előtt lehetősége, megkért, hogy vigyázzak a Mamámra a családomra és magamra.

És úgy érzem azóta is,hogy akkor tudtam igazán elengedni, vagyis tudomásul venni,hogy neki már a mennyországban van a helye, nem itt a földön, mert Ő már odafent boldog. Azt mondta, hogy ha bármi bánt, mondjam el neki Ő hallja és lehetősége szerint segít.

Te álmodtál Szabinával? És írtad, hogy Te is beszélsz hozzá? Neked is jobb úgy,ha beszélsz hozzá?

Legjobbakat kívánom Neked!!!

Szia!

Fogadd őszinte részvétemet, a Nagypapád miatt! Szabina is januárvan halt meg... (illetve az utolsó napján) Én kb. 2-3 nappal azután, hogy közölték, fogtam fel, hogy mi történt. Addig azt mondogattam, hogy ez hülye vicc, ilyen nincs, stb. Hiába, hogy amíg élt, minden nap vagy Ő jött hozzám, vagy én mentem Hozzá, még az sem tűnt fel, hogy már 3 napja nem hív, nem jön... Aztán, mikor felfogtam, végem volt! A mi esetünkben is egy év telt el, de én is csak azt mondhatom, hogy ugyanúgy fáj:( Mondták nekem (1-2) ember, hogy "lépj már túl, hiszem már egy éve..." Erről csak annyit, hogy vannak, akiknek egy élet is kevés a veszteség feldolgozásához (pont Te is ezt írtad), nemhogy 1 év! Én is tartom magam mások előtt, de azért, amikor egyedül vagyok és feljönnek az emlékek, elgyengülök:S Azon vagyok, hogy megmutassam Szabinának, a családomnak, a barátoknak, hogy fel tudok állni! Igen, próbálok olyan lenni, ahogy Ő szeretett...!!

Minden jót!

Szia!!

Véleményem szerint fájdalmas lesz mindig amíg csak él az ember, de idővel hozzászokik(talán) ahhoz, hogy többé nincs, hiába várom nem lép be az ajtón, vagy hiába nézem a telefonom, többé nem hív...

Én a nagypapámat vesztettem el tavaly januárban és mikor közölte velem a Mamám a telefonba a rossz hírt, azt hittem belerokkanok. Igazából a temetésig fel sem fogtam ténylegesen, hogy nincs többé papám, bíztam benne, hogy az orvosok tévedtek és nem is Ő halt meg, és egyszer csak belép az ajtón,hogy hahó megjöttem. De sajnos nem így volt. Ahogy Te is írtad, Gyuszkó. A temetés szembesített az igazsággal, hogy innét már nincs vissza út tényleg nincs többé.

Eltelt egy év, és még mindig ugyanúgy fáj, ahogy akkor semmivel sem könnyebb. Mások előtt tartom magam, mert ugye manapság divat, mit sírdogálsz hiszen már régen volt... Úgy érzem nekem egy élet nem elég ahhoz, hogy feldolgozzam ezt a tragédiát.

Neked is csak azt tudom mondani,hogy fel a fejjel és mutasd meg Szabinának,hogy milyen erős vagy, had legyen Rád büszke!! Biztos vagyok benne,hogy látnak minket!!

Légy erős és vidám, ahogy Ő szeretett!!!

Szia!

Én is azt mondom magamnak, hogy itt van Szabina... most is! Én is mindig a vidám pillanatokat igyekszem felidézni, bár szerencsére szinte csak azok voltak, mikor együtt lehettünk:) Én szoktam Vele beszélgetni, elmesélem Neki a napomat, stb. Igen, mikor leírtam az egész cikket, bizony én is újra megkönnyeztem a Tobys részt... (meg az egészet:S) Azért, mert nagyon nehéz volt feleleveníteni a dolgokat, különösen, mikor ahhoz a részhez értem, ahol közölték velem a történteket és amit utána éltem át... Szerintem is érezte rajtam Toby, hogy teljesen padlón vagyok! Mint a cikkben is írtam, sokszor volt, hogy mikor sírtam, jött és bújt, közben nagyon bánatos szemekkel nézett rám és nyüszögött is párat. Sosem felejtem el... Sajnálom, hogy ennyire felkavart az írásom és a bánatom:( Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy!!! Én is küldök Nektek sok erőt! Igen, azért is írtam le, hogy ezáltal is megkönnyebbüljek egy kicsit!

Minden jót!!!!!:)

Mi elhitetjük magunkkal, hogy itt van, és mindig is itt lesz körülöttünk, pont ahogy Te írtad a cikkedben, hogy amíg szeretettel emlékezünk rá.

Minden pillanatban beléphet, elképzeljük, ahogy egy viccet mesélt, és nem nagyon hozzuk fel azt a hosszú szenvedést, a kórházban töltött fájdalmas napokat, amikor már kihullott a haja a sok kemotól, vagy amikor remegett és izzadt a fájdalomtól.

Igyekszünk egészségesnek látni, a vidám pillanatokat felidézva, így sokkal könnyebb.

Mintha itt lenne, úgy beszélünk róla. Megyek, megnézem, hátha Jocónak van láncfűrésze a garázsban.

Nagyon megható volt (persze nem is bírtuk lányommal könnyek nélkül a cikkedet) ahogy Toby tudatta veled, miért megy el. Hihetetlen, nyilván nehezen viselte a szenvedésedet is. Na, nem is tudok többet írni, nagyon felkavart a fájdalmad, csak annyit sok erőt küldök Neked, jó, hogy megosztod itt az emberekkel, így sokkal könnyebb lesz!

Köszönöm és nem baj az, ha Neked más tempójú a gyász feldolgozása, hiszen nem vagyunk egyformák.És hát én is sírok időnként, már hogyne sírnák. 30 közös év, a közös ifjúság, középkor, közösen megélt öröm és bánat - ez itt van belül és a veszteség örökké fájni fog.

Kívánok Neked is vigaszt: Arany

Sajnos én is gyászolok, és a gyász egy életen át tart, ami nem azt jelenti, hogy szenvedünk éjt nappallá téve, persze hogy éljük tovább az életet, mert az"Élet él és élni akar", de időt kell adni a fájdalomnak és a könnyeknek is és ez a fájdalom végül megszelídül. Már nem sajognak az emlékek, hanem melengetnek.

10 hónapja vesztettem el a férjem, első hónapokban, mikor lányommal beszélgettünk róla, sírás lett a vége, most már jó érzés feleleveníteni a közös emlékeket. Akkor olyan mintha köztünk volna, számunkra élne. Feltehetően ez a gyászfolyamat, ami mindenkinél más és más.

Hááááááááááááát........... kis pofám csak azért nem fejtem ki az őszinte véleményem veled és a szánalmas hozzászólásaiddal kapcsolatban itt a fórumon .

Mert tekintettel vagyok azokra az érző emberekre akik itt véleményt nyilvánítanak ,egy ilyen fájdalmas dologban .

:-((((((((((( Te nem szabadgondolkodó vagy hanem egy ...........................

Nehéz kívülről megmondani, hogy a szomorúság, a fájdalom meddig természetes része a gyászfolyamatnak, és mikortól elakadás, amikor már valóban mi magunk tápláljuk, beleragadva egy állapotba, ez személyiségfüggő ..... de igazad van, ez a fázis, már visszahúz és nem előre visz ....

Az, hogy régebben egy év volt az "illendő" gyászidő, bizonyára jelent valamit, de szerintem ennek inkább racionális oka volt, és nem annyira az emberek érzelmein alapult ..... mint ahogy régebben teljesen elfogadott volt a szerelem nélküli házasság is, hogy csak összeadták a két fiatalt különböző előnyös anyagi szempontok miatt .....

Nagy részét meg lehet spórolni a szomorúságnak, ha nem táplálja magában az ember.

És nem üt vissza később.

1 év sok idő. Régebben ennyi volt az "illendő" gyászév. Ennek letelte után újra házasodtak az özvegyek.

Tudom, hogy pocsékul érzed magad, biztos vannak jobb napok, amikor csak szomorúság van Benned, és már reménykedsz, hogy talán sikerül tovább lépned, aztán megint a gödör alján találod magad, jön a fájdalom, a gyötrődés, a kétségbeesés, a tehetetlenség ..... mint a hullámvasút ..... egy év az gyász esetében nem is olyan hosszú idő .....

Mit csináltok a pszichológussal?

De ez a figyelem elterelés csak ideig-óráig működik .... mert ez nem jelent mást, mint a probléma szőnyeg alá söprését ..... nem?

Szerintem a veszteséget, a szeretett személyt meg kell gyászolni .... megvannak ennek a stádiumai, hogy milyen érzelmi állapotokon, szakaszokon megy át közben az ember ..... ezek hossza az egyéntől függ, kinek hosszabb, kinek rövidebb idő kell rá .... de megspórolni nem lehet, mert az később visszaüt. Az már más kérdés, hogy sokan beleragadnak a gyászba évekre, évtizedekre ..... ott általában megakad vhol a feldolgozás folyamata .... és onnan már vmilyen külső segítségre vagy tudatos változtatásra van szükség, hogy tovább tudjon lépni az illető .....