Házasság - különélés - barátság (beszélgetős fórum)

Kedves anyuci91!

Köszönöm a hozzászólásod! Egyre inkább az a véleményem, hogy ha egy házasság unalomba fullad és már semmilyen módon nem lehet életet lehelni bele, akkor abból lépni kell. Főleg akkor, amikor a gyerekek is kirepültek már és nincs feltétlenül szükségük a meleg családi fészekre. Bár ez így nem igaz, hiszen arra minden életkorban szükség van, de az ő élethelyzetük már nem kívánja meg szükségszerűen a szülők együtt maradását.

Csak ... és itt jön a bökkenő. Kiben van meg az a bátorság, hogy ezt belátva (mielőtt a 3. megjelenne ) felborítsa a házasságot? Biztosan van ilyen, de szerintem kevés. Inkább őrlődnek egymás mellett szépen, csendben és közben elmegy mellettük az élet. Bár most még sajog, de tudom, hogy jobb lesz. (Naná, hogy titokban azt remélem, hogy magában belássa, engem senki sem überel. :)))

Kedves első hozzászóló!

Mélységesen megértelek hiszen én is 32. éve vagyok férjnél és tudom mit jelent az bár mink nem élünk külön, de ennyi idő alatt sok minden megváltozott a szerelemből már csak a szeretet maradt és valahogy úgy érzem egy nagy űr keletkezett és egy nagy hiányosság az életemben. Ilyen hosszú idő alatt haragban sosem voltunk, nekünk is felnőttek a gyerekeink és a maguk életét élik. Néha mikor idejük engedi eljönnek hozzánk látogatóba, de ez olyan ritka, mint a fehér holló. Ebben a nehéz világban örülnek, ha dolgozhatnak. Tudod ragaszkodunk egymáshoz, de ez nekem elég nehéz megemészteni most amikor elmehetnénk egy kicsit ide oda, hivatkozva arra kevés a keret, mert drágaság van. A te esetedben a férjed nem meri bevallani, mert szégyelli magát, hogy te vagy számára az igazi és akkor, amit tudtál megadtad neki. Kívánok sok szerencsét

üdv.Ágnes

Neked és wiki76-nak.

Az idő múlásában bízom én is. Gondolom, ha már nekem is lesz új párom, még könnyebb lesz.....remélem. :)))

Az a legfontosabb, hogy nincs benned harag.

Az idő szépen el fog rendezni mindent.

Mi a volt férjemmel a mai napig barátok vagyunk.Sőt a párját is a barátomnak mondhatom.Az én kedvesem szerelte az új házukban a villanyt,kertipartizni is szoktunk együtt.

Kedveljük egymást...így távolról.Nem illettünk össze..ennyi.De apának kitűnő.

Szóval csak mert mint pár nem jöttök ki még különélve lehet békésen barátsággal fordulni a másik felé.

Olyan szép a múltatok, s annyi az igazi emberség a különválásotokban, hogy a történetetek csak jól végződhet. Szerintem.

Semmit nem kell siettetni.

Lehet, de most nem tudom, hogy mit csináljak? Tüntetőleg eltoljam magamtól? Vagy beszéljek vele erről?

Bevallom, nincs bennem tiltakozás a puszi ellen (már), hiszen mint írtam, nincs már harag bennem vele szemben.

Nem biztos hogy ez végleges ez a különélés. Volt kis idő gondolkodnia dolgokon.

Semmi kivetnivalót nem látok ebbe hogy segítetek egymásnak.

a mi házasságunk "csak" az utolsó 5-6 évben romlott meg. Bár talán nem is ez a helyes kifejezés, hiszen sosem váltottunk két rossz szót sem. egyszerűen kihűlt a kapcsolatunk és éltünk egymás mellett, mint két befőtt.

A tőmondatokban beszélés az elköltözés után történt, amikor a "haragszom rád " időszakát éltem.

nem éltem meg ilyesmit még soha életemben a kislányom apukájával kutya macska barátságunk van hol békében vagyunk egymás mellett hol tornádóként söprünk át a másikon.... igazából 30 év nem fog nyomtalanul eltünni mégha nem is az igazival voltál együtt ennyi évig... ismerek olyant akik szintén 30év után váltak el és a házasságuk már az 1-2 év elteltével a romookban hevert de ők kitartottak, csak jöttek olyan dolgok a férj részéről amibe a ma napig spk nő benne van... végre elválltak de sokáig egy fedél alatt éltek aztán a férj lelépett és a mai napig sokszor úgy beszél a nővel mint a házasságuk alatt és igazából sokszor nem értem mit képzel magáról...

az hogy a ti kapcsolatotok barátsággá vált sztem, a lehető legjobb a gyerekek miatt is meg nektek is... az meg sztem természetes hogy egy idő után tőmondatokban beszéltél vele meg olyan stílussal amivel különben nem.... azért 30 év mégis csak 30 év

A címben leírt folyamat lehetséges?

30 évnyi házasság után egy hónapja ( öt hete ) élünk külön a férjemmel. Neki volt hova, volt kihez menni. Nem a másik miatt romlott meg a házasságunk, de Ő tette fel az i-re a pontot. Persze szeretet van mindkettőnkben a másik iránt, hiszen nem utáltuk meg egymást.... csak nem működött az együttélés. 30 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, nem az igazival élünk. Talán még idejében.

Nagyon rosszulesett, de nem haragudtam rá. Hiszen tudtam, hogy vagy ő, vagy én borítani fogunk. Az első pillanatban megdöbbentem, aztán megkönnyebbülést éreztem, hogy nem nekem kellett ezt a felelősséget a nyakamba venni. A pozitív oldaláról próbáltam felfogni a dolgot - kaptunk az élettől még egy esélyt egy újabb boldog párkapcsolatra. Aztán nagy fájdalmat éreztem, hogy így alakult. Szenvedtem és képtelen voltam normális hangnemben beszélni vele. Csak tőmondatokban, hányaveti módon tudtam vele kommunikálni. Aztán eljött az a pillanat, amikor a telefonban megkérdeztem Tőle, hogy hogy van. Ez volt a kapcsolatunkban a fordulópont.

A héten kétszer jött haza nekem segíteni, mert egy kisebb balesetem volt, ami megnehezítette a járást. Mindkét alkalommal bevásárolt nekem és a gyerekeinknek.

Ma történt a második bevásárlás - és egy nagy megdöbbenés. Cserét ajánlott. Mivel minden évben ő főzte a karácsonyi halászlét, az idén nagyon hiányzott volna a megszokott ízvilág. Nem, mintha én nem tudnék halászlét főzni, de ő fantasztikusat tud. Tehát megvette a halat és felajánlotta, hogy megfőzi nekünk a halászlét, ha én (az általa szintén megvásárolt hozzávalókból) megfőzöm neki a kedvenc töltött káposztáját - mert olyat az új nő nem tud.

Először megdöbbentem és az első gondolatom a tiltakozás volt. Aztán... belementem. Legyen.

Így ma két fazék töltött káposztát főztem. Közben hol nevettem magamon, hol sírtam. Mit csinálok???? A férjemnek, aki megcsalt, elhagyott, egy hónap múlva töltött káposztát főzök. Normális vagyok??? Miközben tudom, hogy a mi házasságunk végérvényesen megromlott és nincs az az étel, ami újra összeforrasztja. Ezt tudja ő is.

Ja, és puszival üdvözöljük egymást találkozásnál és elköszönésnél is.

Élt már meg valaki különélést, válást úgy, hogy a barátság megmaradt?