3 éves lányom folyton az apjával szeretne aludni, és ő nem tud nemet mondani. Mit tegyek? (beszélgetős fórum)

Kedves fórumindító!

Hogy alakulnak a dolgok?Megbeszéltétek és jutottatok valamire?Remélem igen és sok szerencsét kívánok a továbbiakban,hogy ne romoljon a kapcsolatotok a pároddal és a gyereknek is jó legyen :)

Azt mindenképp jónak tartom (én személy szerint), hogy ennyire rugalmas vagy és hajlandó voltál/vagy engedni a gyerkőcödnek, pozitív értelemben.

De ezt az időtartamot én is soknak gondolom már. Kisgyerekkorban még biztosan igénye van ilyen fokú/formájú közelségre is, de nagyobb korban talán máshogyan is meg lehet már ezt valósítani. Időszakosan mondjunk nincs vele gond szerintem, de ennyire tartósan talán már nincs rá szükség.

Ez persze csak elmélet meg ideális eset. Mi még ettől távol vagyunk, úgyhogy majd akkor legyek okos, ha már túlvagyunk rajta. :))

De CSAK AZÉRT megy tönkre egy házasság, mert a gyerek a szülővel alszik ill. aludna?! Merthogy a gondolatfűzér innen indult...

Nem nagyon tudom elképzelni, hogy ez az egyetlen ok és gond a háttérben...

Azt már viszont igen, hogy számos egyéb kísérőjelenség is van mellette, ahogy te is írod: általános kommunikációs gondok, szülői szerep-konfliktus személyen belül és személyek között, elhidegülés stb.

De szerintem akkor se szabad a gyereket okolni ezért vagy végső soron oda kilyukadni, hogy az ő igénye, személye a felelős mindezért. Mert nem, szinte mindig a szülő a hibás!

Sziasztok. Csak nagyjából olvastam vissza a kommenteket.

Az én kislányom 16 hónapos. Mindig azt vallottam, hogy a gyereknek a szobájában, az ágyában a helye. Első naptól kezdve ott is aludt. Szépen elaludt, semmi gond nem volt. Ezt gyönyörűen tudtuk tartani mindaddig, amíg el nem utaztunk külföldre 14 hónapos korában. Ott félt az idegen helytől, vihar volt éjjel, rángatta a szél az ajtót, ablakot stb. Magunk közé vettük. Két éjjel. Majd 3. éjjel, stb. Azóta köztünk alszik. Elférünk nagy nehezen... DE! A szilárd elhatározásomat - mely szerint a gyerek sosem fog köztünk aludni teljes mértékben megszegtem. SE nem jó, se nem rossz... A kislányomnak bizonyára jó, mert nyugodtan alszik köztünk és boldogan ébred reggel. Simogatva ébreszt mindkettőnket és mosolyog egyből. És a napunk mindig boldogan indul. :-)

Nekünk sem olyan szőrnyű... Elaludni az ágyában alszik, van időnk egymásra Apával... :-)

Ami még eszembe jutott: a mai kor meg trendi pszicho irányzatok rákfenéje, hogy részleteiben nézik a világot, nem egészében.

Tudom, ez most csak kiragadás, de amit írtál, hogy mégsem lettél emiatt elkényeztetve satöbbi, kicsit afelé mutat, hogy talán te is megfertőződtél általa. Sok általam is ismert anyuka gondolkodik úgy, hogy azzal, ha mondjuk együttalszik vagy évekig szoptat (utóbbi a főprofilom), biztosan el fogja rontani a gyereket egy életre. Holott az van, hogy ezek a dolgok "csak" tényezői az egész szocializációnak. Persze (szerintem is) fontos részei, de akkor is csak részei, amik kisebb-nagyobb mértékben igen, de általában nem döntően és kizárólagosan fognak kihatni a további életre, személyiségre.

Csak attól, mert valaki külön altat, még nevelhet kötődően és fordítva. De akkor is, általában az a gyakoribb, hogy aki komolyan kötődően nevel, az valamilyen formában együtt is alszik, igény szerint és talán hosszan is szoptat, hordoz stb., aki pedig nem, az nem ezt preferálja. A szemléletmód a fontosabb, de a gyakorlatból azért elég jól lehet következtetni a hátsó szándékokra is.

Persze nem ítélem el azt, aki másképp csinálja, ahogy írtam is. Csak sokszor látom azt a téves elgondolást, hogy egyetlen gyerekkori "rossz" szülői gyakorlat esetleg évekre elvághatja a gyerek "normális" fejlődését, és emiatt nem tesz meg a szülő valami egyébként ártalmatlan, vagy akár "jó" dolgot is. (Nyilván vannak problémásabb esetek is, sőt - a kora gyerekkori kapcsolatok milyensége valóban döntő a későbbiekre nézve! De pont a konkrét együttalvás kérdése önmagában nem ilyen téma.)

Én is megyek már a dolgomra, ma nagyon filozofikus vagyok, asszem. Én is örültem. :)

Igen, sok nevelési verzió létezik és bármelyik lehet "jó" is meg "rossz" is, ezzel egyetértek.

Én aludtam anno a szüleim között, amikor a tipikus kisiskolás korban megkezdődnek a rémálmok és a csúszós, nyálkás ponty ott feküdt velem a takaróm alatt. :) Amiért én mégis kissé gyakorlati "analfabéta" lettem, annak viszont semmi köze nem volt ahhoz, hogy időnként köztük aludtam.

Én azért arra is felhívnám a figyelmed, hogy ami a te szüleidnek veled ment, az nem biztos, hogy majd neked/nektek is megy a ti gyereketekkel, sőt! Már a kisebb testvérrel se megy sokszor, ami a naggyal szuper volt. Minden helyzet és gyerek más, ezt ne felejtsd. Én azt mondanám inkább, hogy megpróbálom így vagy úgy, de ha nyilvánvaló lesz, hogy nem jó, akkor váltok, akár a saját korábbi elképzeléseim ellenében is.

Az a "kompromisszum", amit írtál, hogy egyik nap velünk alszik, másik nap nem, egyszerűen nem működik. Ez a dolog esetleg a szülőknek jó (bár ezt is kétlem), de egyvalakinek tutibiztosan nem: a gyereknek! Neki nagyon fontos az állandó biztos kapcsolat, ha ezt egyik nap megkapja, másik nap nem, az borzasztóan rossz, soha nem fogja megtanulni, kitől mikor mire számíthat. Akkor már inkább állandó külön szoba, minthogy ide-oda rángassák. (Én ezt nevezném ötletszerű nevelésnek a Suttogó helyében...)

De ez a szülőknek se lenne jó szerintem, mert egy idő után vagy az egyik vagy a másik megunja és újra többet fog akarna és kezdődik előről a cirkusz.

Vannak olyan problémák az életben, amikor nem lehet ilyen és-és kompromisszumot kötni, hanem muszáj a vagy-vagyban megegyezni.

A baj forrásának megszüntetése tényleg a jó cél, de szerintem ez továbbra sem az, hogy a gyereket szeparálják! Hanem az, hogy megértsék, megtanulják, meglássák, miért jó az, ha ezt nem teszik. Vagy, ha ez nem megy, akkor eldöntsék, hogy mit tesznek vele és ezt "végérvényesen" elfogadják.

Erre sajnos nem tudok mit mondani: Apának meg kell tanulnia beszélni! (Meg Anyának meg kell tanulnia legalább kétfelé is figyelni.:)

Ez nálunk is valós napi probléma egyébként más témákban, és nem kis feladatot (főleg türelmet) jelent nekem is, hogy fenn tudjuk tartani a kapcsolatunk korábbi szintjét, dehát ez a "normális", valós menete a dolgoknak.

Ezt már tényleg a pszichológusok-szociológusok mondják és egyet is értek velük: szinte minden kapcsolat a rossz kommunikáción bukik el. :(

Azt írod, kapcsolatok mennek emiatt tönkre...

Én visszakérdeznék és gondolkodj el ezen, ha úgy érzed: Nem inkább amiatt mennek tönkre a kapcsolatok, mert a szülők nem tudják KEZELNI ezeket a nézeteltéréseket, vitás helyzeteket?

Én nagyon meglepődnék, ha egy nap arra kellene felébrednem, hogy a gyerekek saját belső fizikai és lelki igényeik teszik tönkre a szüleik életét, kapcsolatát..!

Ha gondolod, szívesen mesélek neked a Maslow-piramisról, ami az emberi szükségletek legszuperebb pszichológiai modellje, amit valaha is megalkottak.

Nem tudom, a 'hitvesi ágy' szó mikor született meg pontosan (ehhez nem értek:), de azt tudni vélem családpszichológiából és -szociológiából, hogy a régebbi korokban teljesen normális volt, hogy a gyerek a szülővel alszik. Ennek persze több (tárgyi és társadalmi) oka lehetett, de a lényeg akkor is az, hogy a külön gyerekszoba és a gyerek éjjeli külön altatása egyáltalán nem olyan régi divat, sőt! Ha alkalmam lesz rá, meg is kérdezem a szociológia tanáromat, tudja-e, mikor vált ez általánosan elterjedtté, de nem csodálkoznék, ha ez is a modern "okos" idők szüleménye lenne...

Tudod, nem az életkorodra vagy a még mostani gyermektelenségedre akarok utalni (nem szeretem, ha valaki lenézi a fiatalokat, csak azért, mert fiatalok). De hidd el, amikor az ember lánya a karjában tartja a saját babáját ÉS végre azt is felfogja, hogy ezt a kis életet innentől neki kell gondoznia, sok minden megváltozik ám (jó esetben)! A kisbaba fizikálisan is úgy lett kialakítva az evolúció/természet/Isten vagy bármi által, hogy azonnali védő, óvó reakciókat hívjon elő az (egészséges (lelkű)) felnőtt egyedekből. Én 25 évesen szültem, nem tervezett gyereket, ma már mondhatom, fejben éretten, de a gyakorlatban éretlenül. De amint hagytam magam "rábeszélni" arra, amit a saját éledező anyai ösztöneim már régen tudtak és súgtak előtte is (hogy vegyem fel, szoptassam őt igény szerint, aludjak vele, dédelgessem stb.), azonnal megoldódtak a szoptatási problémáink és a saját, hirtelen szülővé válásból fakadó lelki bajaim is.

Mindezzel nem győzködni akarlak, hiszen te magad is át fogod majd élni mindezt, kívánom is neked. :) Csak arra utalni, amit itt minden lányból anyává felnövő generáció megtanul(t): Amikor fiatalok vagyunk, sokszor nem értünk egyet az idősebbekkel, mondván, ők ezt nem (jól) tudják, nem is így van, ezek régi tapasztalatok. Aztán később újra és újra átéljük, hogy de igen, sok olyan dolog van, amit az anyáink tényleg jól tudtak, sőt, akár jobban is, mint ahogyan azt ma sokan csinálják. (És itt részben, de csak részben gondolok a szoptatásra is, mert abban sajnos nagyon sok a rosszul örökített gyakorlat.)

Az anyai ösztön valami olyan csodás pszichés működés, intuíció, ami mindannyiunknak megadatik, amint szükség lesz rá, és óriási segítség tud lenni, ha az ember mer és akar hallgatni rá. Én is hiszek az értelem erejében - de sok olyan dolog van az életben, amihez még/már nem kell a józan ész, elég csak a szív, az érzelem is. Az is rá fog vezetni a jó útra. Sőt, lesz, amikor csak az visz majd jófelé...

Szumszum: nem gondolom, hogy baj lenne, hogy már most ennyire határozott vagy bizonyos dolgokat illetően, ez egyrészt a korod, másrészt a helyzeted, harmadrészt talán a személyiséged sajátja is. Én csak egy dologra bíztatnálak, ha megengeded: soha ne zárkózz el az új dolgoktól, maradj mindig nyitott! Legyél szkeptikus, az nem baj, de ne legyél megrögzött vagy csőlátású. Csak így fejlődhet az ember jobbá. ;)