Tragikus eltávozás (beszélgetős fórum)
Persze, hogy nem bántasz meg..én is mindig azt mondom miért nem váltak el inkább...nyilván az édesapám még nem vihetett volna magával, maradtam volna anyuval, de akkor is...legalább élne és itt lenne nekem, nekünk. Sokáig haragudtam őrá is, amiért itt tudott hagyni, azt gondoltam, nem szeretett eléggé, csak álom volt az a kapocs, ami köztünk volt.
A nevelőapám is megtehette volna, hogy lelép, irtam lejjebb, hogy utólag kiderült, hogy ezirányban is gondolkodott...(a halála után hivta fel a háztulajdonos a számát, hogy nem ment el a szerződést aláirni), ráadásul a saját közös lányuk, a hugom már 14 éves, tehát dönthetett volna, úgyhogy igen...választhatott volna más utat is..csak az a nagy lelkiismerete..az...nem hagyta, hogy igy lépjen..
Szia!
Nagyon egyet értek KeA hozzászólásaival. Szörnyű a történeted, de azért ehhez az is hozzátartozik, hogy amíg nem anyukád lőtte fejbe azokat akiket elveszítettetek, nem ő a hibás. Hiszen a saját döntésük volt az öngyilkosság! Igaz? Ezzel nem azt mondom, hogy könnyű lett volna másképp dönteni, de megtehették volna, igaz?
Remélem nem bántalak meg ezzel!
Már kezdem is...:(
Érdekes egyébként, hogy a bátyám tök sikeres, megfontolt...stbstb
Nekem meg mintha semmi nem jönne össze elsőre..
:))
Ha valami rajtad múlik, tudsz rajta változtatni, tegyél meg mindent érte. Ha nem, fogadd el, ne pörögj rajta :o)).
Micsoda bölcsesség, talán ráhímzem egy falvédőre :DDDD
Hát remélem én az apai nagyszüleim mintáját hordozom...
Köszi, utánanézek a Hellingernek:)
Az jó, nagyon jó, ha nyitott vagy :)). Olvass a Hellinger terápiáról, itt is vannak fórumok, szerintem még terapeuták is.
Van egy elmélet, miszerint 7 generáción keresztül hordozzuk felmenőink mintáit.
Valószínűleg a mamád sem előre megfontolt gonoszságból teszi amit tesz. Egyszerűen erre képes, játssza a szegény én drámáját. Személyes tapasztalatom nincs a Hellingerrel, de sokat olvastam róla. Többek között azt, hogy ha te jársz terápiára, az pl. a mamádon is segíteni fog.
Te olyan vagy, mint a párom.:))
Ő is mindig azt mondja, hogy igyekezni kell távol tartani magunkat, a nyugalmunk érdekében..és sokszor tényleg csak nevetünk már az újabb óhajokon...és csak annyit mondok, jól van anyu nyugodjál meg, elintézzük...aztán leteszem a telefont, és igyekszem az egyik fülemen be a másikon ki módszert alkalmazni..majd a bátyámat megnyugtatni, hogy fogja fel lazábban, mert persze őt végig hallgatom és őrá odafigyelek.
"csak mérhetetlenül idegesít, hogy ő ahogy elveszítette, azt akivel mindezt megtehette, most szépen mászik bele a gyerekei életébe,"
akkor fogadtad el, és akkor tudod a saját életedet élni, amikor már nem fog idegesíteni. Sem mérhetetlenül, sem kicsit. Nincs nehezebb, mint végignézni, hogy mit művel magával az, akit szeretsz. De az ő élete, az ő döntése. Csak akkor tudsz egy embernek segíteni, ha ő kéri. Mert akkor sanszos, hogy el is fogadja. Egyébként nem tehetünk mást, mint kívülről, akár egy filmet, végig nézzük a "műsort".
Nyitott vagyok mindenféle dologra..:)
Tudod mi a legszörnyűbb? Az édesapám egyedüli gyerek volt, a nagyszüleim mindig azt mondták, hogy én és a bátyám tartottuk őket életben, és mi értünk volt értelme tovább mindennek. A nagymamám, aki a legjobb barátom volt, egy nagyon jó humorú, igazi nagymami, tavaly halt meg..egy hónapig gondoztuk a bátyámmal és papámmal...csontrákja volt, ami már felzabálta a gerincét. soha egyetlen egy szóval nem panaszkodott, és két héttel az ágynak esése előtt még kidöcögött, elviselhetetlen fájdalmai lehettek, de csak megsütött nekünk..stb..nekik köszönhetjük, hogy boldog gyerekkorunk volt, nekik köszönhetjük azt, akik lettünk, hogy nem vagyunk sem én, sem a bátyám besavanyodott emberek, hanem tényleg olyanok, akik nevetnek bele a világba, bármi is jöjjön...és anyám szerint mi jól el lettünk rontva...
Igazából 21 éves koromban már voltam dokinál, és nagyon örült, hogy nem vállalok gyógyszeres kezelést. Rendelési idején kivül heti egy órát fogadott mindig, aztán jó barátok lettünk, és folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.:)
Tudod, én felfogtam, hogy anyám olyan, amilyen. Akartam én vele világot váltani, észhez téríteni, volt, hogy gyűlöltem, és volt, hogy sajnáltam. Ma már nem szólok bele..csak mérhetetlenül idegesít, hogy ő ahogy elveszítette, azt akivel mindezt megtehette, most szépen mászik bele a gyerekei életébe, hol üvöltve és ordibálva, hol sírva próbál parancsolgatni, irányitani, onnan bentről...ő az, aki nem érti meg.
Menj el egy pszichológushoz. Nem biztos, hogy ezt egyedül fel tudod dolgozni.
A mamád élete a sajátja, azt maximum elfogadni tudod, beleszólni, irányítani nem.
Szerintem az nem lesz elég, hogy kiírtad magadból. Nagyon sajnálom!
Mindenkinek van keresztje, az enyémet most nagyon nehéznek érzem.
Az édesapám 6 éves koromban hagyott itt minket. Öngyilkos lett. Az utolsó mondata a nagymamámnak az volt, hogy "én már nem bírom ezt tovább"...majd pár óra múlva az oviból hazaérkezve végignéztem ahogyan az anyám rohan le a padlásról, megragad és a szomszédba cipel, ahol az ajtót nyitónak azt mondja: "gyere gyorsan, az uram felakasztotta magát"..és én csak álltam csendben, és csak az járt a fejemben, hogy "apuci, apuci..."
Akkor 28 éves volt az anyám, 4 év múlva megismerkedett egy férfivel, aki a nevelőapám lett. Egy igazán jó ember, rendbe hozta az életünket, mindent megtett értünk, anyám ha valamit kiejtett a száján...minden teljesült.
Aztán megszületett a közös gyerekük, a kishugom, akinél 14 évvel vagyok idősebb. A kívánságok továbbra is teljesítve voltak, anyám már később sem dolgozott, mert nem volt kedve. Idegbeteg lett, az az igazi pszichiátriai eset. Kitalálta, hogy a nevelőapám építse be a teraszt, ő neki is látott, hisz mindenhez értett, igazi ezermester volt. Közben talpon kihordott egy 50 percig tartó infarktust. Megműtötték, és amikor a kórházból hazajött befejezte a terasz beépítését. És újabb kívánságok jöttek, amik teljesültek. És továbbra sem volt jó soha semmi az anyámnak. Sem mi, sem az élet, sem semmi...
Aztán elkezdőttek a pszichiátrián töltött időszakai, ahol a terápiás kezelést először elutasította, mondván Főzni otthon is tud. Én már akkor nem laktam otthon. A pszichiátriáról hazaküldték, mivel a terápiát elutasította. Azt mondta az orvosának, hogy ő oda akkor megy újra, ha viszik. Ehhez nem is kellett sok idő, bevett egy csomó gyógyszert, az akkor 12 éves lánya hívta ki a mentőket. Újabb kórházi kezelés, majd haza...onnantól fogva csak aludt, tévézett, és veszekedett. De a kívánságok továbbra is teljesültek. Senki nem értette, és mai napig nem érti senki miért ilyen. Hiszen ki volt nyalva ama bizonyos hátsó fertály teljes mértékben.
Végül tavaly egy 9 hónapos pszichiátriai kezelés következett. A nevelőapám hűen kitartott mellette, bentről dirigált neki az anyám, és ha hazajött egy egy hétvégére csak veszekedni tudott, amiért nem volt normálisan kiteregetve. A 13 éves lánya mosott, főzött, takarított, váltva az apját, aki rengeteget dolgozott. És mindig csak újabb kívánságok jöttek.."úgy szeretnék ezt, úgy szeretnék azt"..és addig hajtotta, míg meg nem kapta..semmi szüksége nem volt ilyen olyan háztartási gépekre, eszközökre, hiszen soha nem is használta őket. Csak panaszkodott, és veszekedett ha odamentünk. Ott van a kisfiam, az egyszem unokája, akit ő csak távolról szeret, mert ha egy hónapig nem mentünk, a telefont sem emelte ránk soha...hiszen ő olyan beteg..csakhogy javulni sem akart, neki ez így a tökéletes.
A 9 hónapos terápia után kiengedték, végleg, nem rehabilitálható...és onnantól vége lett a nyugalomnak..a nevelőapám, aki a bizalmasom volt teljes tekintetben, és azt hittem én is neki...10 hónapot bírt...majd egy délután felhívott...3 hete történt az egész...az én mindig nyugodt, végtelen türelemmel rendelkező nevelőapám, aki mindig mosolygott...sírt a telefonba, zokogott nekem, hogy neki nagyon fáj...próbáltam nyugtatni, pár óra múlva visszahívtam, azt akartam neki mondani, hogy munkából hazamenet ugorjon be hozzám beszélgetni, amit végül nem mondtam, mert fáradt, nyúzott volt a hangja...azt mondta fáradt, és indul haza.
Fél óra múlva felhívtam a hugomat, még nem érkezett meg...akkor már tudtam, hogy baj van, de nem erre gondoltam...azt hittem a szivével lett valami..szóltam a bátyámnak, aki fölvette a páromat és elindultak megkeresni, mert az anyám azt sem tudta, hogy éppen hol vállalt munkát. Aztán a folyóparton meglett az autó, és két óra múlva, pontban éjfélkor hívott a bátyám, és azt mondta: "mostmár többet nem fáj neki semmi..." A vízből húzták ki...beleugrott.
Másnap délben a hugom döntött úgy, hogy nem akar az apja nélkül élni..bevette az anyám gyógyszereit, fényes nappal, és az anyám semmit nem vett észre az egészből. A szerencse csak annyi volt, hogy a bátyámmal a temetőből mentünk, és bementünk hozzájuk..az utolsó pillanatban hivtuk a mentőket..ott helyben gyomormosás, majd éjjel vértisztitás, és májdializis...de életben maradt.
A nevelőapám búcsúlevelet is írt, egyet a hugomnak, leirta, hogy majd mi a gondját viseljük, és, hogy a bátyám egész életében támogatni fogja. A másik levél pedig az anyámnak, amiben leirja, hogy jobban szeretett minket, mint ő...és hogy soha nem volt jó semmi. Később újabb dolgok derültek ki..a nevelőapám vételi ajánlatot tett egy kis házra...mégsem azt az utat választotta...gondolom nem hagyta a lelkiismerete.
Az anyám azóta újra a pszichiátrián, és csak magát sajnálja, hiszen nincs senki tovább, aki teljesitené az óhajait. Onnan bentről is mindenki agyára megy már...parancsolagat, utasitgat, neki ez kell, neki az kell...aztán sír, hogy mi lesz vele, hiszen nem tudja eltartani magukat..most a bátyám a hugom gyámja, a bátyám neveli a hugomat, figyel rá, én pedig a bátyámra..az anyám meg csak nyavalyog, mert hogy fogja fenn tartani a házat, hiszen ő 20-21 fokban fázik, még itt sincs a tél, és nálunk már 26 fokra volt állítva a hőmérséklet..és ennek most vége...szörnyű...én meg 18 fokot tartok, hogy biztosan ki tudjam fizetni a számláimat..félre ne értsetek, tudjuk, hogy beteg, és tudjuk, hogy ezt lehetőségeinkhez mérten tolerálni kell.. és meg is tesszük..csakhogy mindenki azt mondja már,mi is, anyám testvérei is, hogy nem lesznek ők a következők...