Elengedés! Írjatok történeteket! (beszélgetős fórum)
Nem túl kapós ez a téma, úgy látom, pedig sokan küzdenek vele, szerintem!
Történt, hogy valaki (egy lány) megtalálta élete párját, akivel teljesen jól működött minden, összeköltöztek, cca két és fél évet töltöttek együtt. A srác asztmás volt, és egy fulladásos roham végzett vele. Akkor elveszíteni valakit, amikor még teljes egészében tombol a szerelem a leg fájdalmasabb, és mégis el kell engedni.
Vagy egy másik sztori, szintén egy szerelem története: több éves kapcsolat, összeköltözés, a lány szép, okos, egy fiatal 17 éves kölyök (jogsi nélkül) elsodorja az autójával a zebrán, agyműtét, a lány életben marad, de egy kb 3 éves gyermek szintjén marad. A fiú még évek múlva is látogatja, de a szerelmét már soha nem kapja vissza....
Hát ezeket hogy lehet épp ésszel kibírni, a nélkül, hogy "tudatosan elhatározzuk", hogy letesszük, és elengedünk, mert mindenkinek jobb így! Egyszer láttam egy riportot egy lelkésznővel, akinek meghalt a férje, fiatalon. Hihetetlen, és példás az a tartás, amivel fogadta a dolgokat! Mosolyogva mesélte, hogy a férje minden álma egy motor volt, és egy külföldi útról hazatérve, azzal állított be, hogy ajándékba kapott egyet, és az álma valóra vált... Aztán, hamarosan balesetezett, (a motorral), kómába került. Nem ébredt fel többet.... Iszonyú erős hite volt annak a nőnek!!! Semmi düh, harag, vagy önsajnálat nem látszott rajta. Szinte azt lehet mondani, hogy örült, mert a férje álma valóra vált, és hogy ha vissza mehetne az időben, akkor sem tiltaná el a motortól....
Ebben a témában az is fontos, hogy miért kell elengedni.
Nem mindegy, hogy a férjünket azért kell, mert megcsalt, nem szeretjük már, stb. vagy azért mert meghalt. És a többi kapcsolatban is fontos, hogy az elengedés pozitiv vagy negativ érzéseket kelt.
Amikor az anyukám meghalt még nagyon fiatal volt. 40 éves, én 21. Akkor még az ember máshogy gondolkodik, de nekem mindig azt mondták, hogy az a természetes, ha érkezési sorrendben halunk meg, igy az elendedés azt gondolom, hogy ilyen megközelitésből könnyebb:(
Ha a fiamat azért kell elengedni, mert megnősül, családja lesz, akkor biztos nem lesz nagyon nehéz, hiszen ettől ő boldog lesz, igy én is:)
Egy rossz munkahely elhagyása jó érzéssel tölt el:) De volt, hogy egy nagyon jó munkahelyemet hagytam ott (ahol nagyon kedveltük a kollégákkal egymást)jobb fizetés, munkakör reményébe, de a jövő zord lett, igy én is csak őrlődtem.
Lakásnál is fontos, hogy önszántunkból egy jobba, vagy valamilyen kényszer hatására történik.
Értem én hogy mire gondolsz.
De mi ez? Egy tudatos elhatározás? Egy döntés? Mert nekem úgy tűnik, hogy ez elég képlékeny.Az emlékektől, az asszociációktól ez hogyan szabadít meg? Sehogy.
Nem tudom, hogy az "önigazolásért" kitalált dolog-e....
Viszont, ha jobban belegondolok, szükség van rá, nagyon! Amikor nem te döntesz arról, hogy el akarsz engedni valamit, vagy valakit, hanem elveszik tőled (veszíted), akkor senkinek sem jó a ragaszkodás! Minden addig tart, ameddig tart, csak ezt elég nehéz elfogadni. Én leginkább az érzelmi kötődésekről beszélek: anya-gyermek, férj-feleség, testvér-testvér, és még sorolhatnám, nagyon sok minden van, amihez érzelmileg kötődni tud az ember, akár egy munkahely, barátok, lakás, stb....