Félsz a haláltól? (beszélgetős fórum)
Ha nem rólad lenne szó,azt mondanám,feküdj a vonatsínre,de hosszában,hogy tuti legyen...DE mivel RÓLAD van szó,aki figyelmes,néha kávét küld,stb. nem mondom....
Nekem brutál tragédiák,veszteségek voltak az életemben,nem egyszer kellett a totál o-ról kezdeni,volt,hogy 2 gyerekkel,mégsem jutott ilyesmi soha az eszembe!
Tegnap is kinn sétáltunk a Tisza parton,tele van a sétán egyedül kóválygó vagy kutyás nőkkel...Hajrá!
nem
de jó is lenne ha eljöne
A haláltól nem, inkább az odavezető úttól.
Ha belegondolok nagyon furcsa, hogy egyszer nélkülem tovább fog zajlani az élet.
Én meg változatlanul ....nagyon.:(
ÉLNI SZERETEK!!!!!
mivel én már szembe néztem vele így nincs mitöl félni és jobb így
mint itt szenvedni
Na érted már hogy mi a gáz ezzel a meghalással!
Nem a halál pillanata fáj,hanem amíg el jutsz odáig!
Bár én nem emlékszem tisztán ezekre a pillanatokra!
Legtöbb ember a vele járó megrázkódtatásoktól tart,ami érthető!
A mondatod második részét értem,csak nem tudom a halálfélelemhez szorosan csatolni,bár van benne ráció!
Azokat amiket írtál,tisztelet a kivételeknek mind jellemző azon személyekre akik ezt az értékrendet képviselik!
Hála istennek én nem ezek közé tartozom!!!!!!!
Köszönöm.
"Sokan féltik az ilyen szituációktól a gyerekeket,valahogy tabutéma az elmúlásról beszélni nekik a mi kultúránkban."
Ezzel teljesen egyetértek, de a neveléshez hozzá tartozik, és ha előtte érzelemgazdag, tiszta gyermeket igyekszik nevelni az ember, akkor ez is velejár... 89 éves volt a papa... nem volt már miben hinni, tudtuk, hogy elmegy 2-3 napon belül... az összes unokája bement egyébként elköszönni... mind a hat, ők úgy nevelődtek, hogy ez természetes. Hozzáteszem, nem vallásosak, nem abból táplálkozik ez a fajta hozzáállás. De ha valakit szeretünk, azt szeretettel is kell elengedni... és el kell engedni.
Nem volt szörnyű egyáltalán... olyan béke, pozitív sugárzás lengte be a szobát... nem éreztem előtte olyant soha...
így van... ezért írtam, hogy nem a haláltól félek, hanem a betegségtől, az úttól, ami odavezet.
Volt apósom kórházban haldoklott, voltunk benn a tini gyerekekkel elköszönni... mint egy csecsemő, a mozdulatai, a mimikája... hjajjjjjj... :( Nem tudom, érzékelte-e, hogy ott vagyunk... az unokáit... Nem láttam előtte haldokló embert, és azt gondoltam, hogy - elnézést - irtózni fogok a dologtól, ott pedig egy olyan végtelen nyugalom szállt meg... ahogy simogattam, öleltem... és valami megmagyarázhatatlant, megfoghatatlant éreztem...