Félsz a haláltól? (beszélgetős fórum)
Ugyanolyan természetes folyamat mint a születés, csak ellenkező előjellel.
Ha megszületni nem féltél, miért kéne félned attól hogy meghalj?
"A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem."
-Woody Allen-
Szia!
A könyvek meg a valóság csak részben fedik egymást, és tényleg sokan máshogy élik meg.
Nagyjából leírtam már:
Szülés után hirtelen sok vért vesztettem, csak kapkodást, rohangálást érzékeltem magam körül.
Aztán egyszercsak azt, hogy a plafon alatt lebegek, látom magam alatt a testemet, tudom, hogy az is én vagyok, de ott fölötte is én, test nélkül ... De a gondolatok - érzések nem a testben voltak, hanem odafönt a lélekben. Nem féltem, nem fájt semmi, csak olyan (addig ismeretlen kellemes nyugalom és béke árasztott el, amit addig sosem éreztem. Hallottam az orvosokat, láttam, mit csinálnak. Az egyik ráförmedt a nővérre, hogy "para ment az infuzió".
Aztán mikor felébredtem, az első gondolatom az volt, hogy milyen furákat álmodtam. Kérdeztem, mi történt, és azt mondta az orvos, hogy újra kellett éleszteni, leállt a légzésem és a szívműködésem, vagyis a klinikai halál állapotában voltam. Mindenesetre klassz volt, nem félek már tőle:)
Szia,
erről mesélnél bővebben? Mi történt? persze csak ha le szeretnéd írni. Nagyon foglalkoztat a téma, és jó lenne valakivel közvetlenül beszélni, aki átélte, nem csak könyvből olvasni.
Szia, sajnálom, ez valóban nagyon megrázó lehetett. :(
Nekem is a karjaim közöttt halt meg egy idős néni pár hete, amikor kórházban voltam a szívemmel.
Ő az utolsó napon szép fokozatosan "elcsendesedett", este annyit kért hogy ha a nővérke engedi, menjek oda az ágyához és imádkozzak vele együtt.
Végül alig hallhatóan annyit suttogott hogy inni kér, de nem engedte el a kezem, így alig tudtam megitatni. Megköszönte, aztán alig érezhetően megszorította a kezem, végtelen szeretettel végigsimított a tekintetével, bólintott egyet, békésen lehunyta a szemét és nem vett többet levegőt.
Ezt csak azért írtam le hogy legyen példa arra,
így is meg lehet halni---nem mondom hogy nem maradt bennem trauma látni ahogy fokozatosan és szemmel láthatóan "eliramlik a testéből az élet", de azt a békességet amit akkor és ott éreztünk azt nem lehet szavakba foglalni és elfejeteni se fogom amíg csak élek...
BOCSÁNAT!
ELNÉZTEM!
Érzékeltem magam körül mindent...hallottam, mikor az egyik orvos mondta, hogy hagyni kellene....és azt hittem hangosan kiabálok, hogy nem akarok menni...féltem....
Tudom, hogy át kell rajta esni....de senki nem tud meggyőzni, hogy nem kell félni:(
Tudod, nincs két egyforma születés, két egyforma élet, és két egyforma halál sem.
Mindenesetre egészen más együtt létezni az utolsó pillanatig azzal, akihez érzelmi kötődés van, és megint más hivatást végezni, megkönnyíteni az utolsó órákat, perceket ...Nem összehasonlítható.
A tiédhez hasonló élményben még nem volt részem, nem is kívánom!:/
Sajnálom ...
Nos, nekem a karjaim között halt meg egy ember, akit nagyon szerettem. Néztem a szemét, amint kihuny belőle az élet és az utolsó pillanataiban halkan, de mégis alig hallhatóan utolsó erejével annyit mondott: -Segíts...
Életem legborzalmasabb pillanata volt.
Szia!
Én végtelen nyugalmat éreztem, soha olyat előtte, miközben láttam a testemet, tudtam, hogy a testem, hallottam - értettem a beszédet körülötte(m), és azt is tudtam, hogy ott fölötte is én vagyok, test nélkül, de azonosságtudattal.
Fantasztikus volt.
Fájdalom semmi, csak a békés szemlélődő nyugalom.
Én menni se, maradni se akartam.
Ez nem a mi döntésünk.
Igen, mindig annak rossz, aki marad ...
Részvétem!:/
Én is voltam "odaát".
Azóta tudom saját tapasztalatból is, hogy nem szabad félni, mert nincs mitől.
Csodás élmény volt.