Öngyilkosságról (beszélgetős fórum)
Drága nayloon, Veled mag elfogult vagyok....mit írjak??????
Puszika,és sose kelljen ezt érezned, amit most nekem!!!!!!!!!
Köszi myly, aranyos vagy és jól is estek a szavaid.
Én nem vagyok életvidám, nem vagyok kedves, nem vagyok másokat segítő, én egy kis féreg vagyok akit el kell taposni. :((((((((
Sajnálom ha kiábrándítottalak....bocsánat.
Aki egyszer sem gondolt arra,egy-egy elkeseredett pillanatában,hogy mi lenne "HA".....az ,hazudik....vagy majd még csak most fogja gondolni,majd valamikor!
A halál hozzá tartozik az életünkhöz,gondolhatunk rá megváltásként is ,hiszen nem mindíg jó élni!
De az emberek többsége,bárhogy ,bármilyen mélyen is játszik a gondolattal...nem teszi meg!!!!!
Bátorságból nem teszi meg!
Fáni!Néha nem tudom mit gondoljak!Olvasgatlak téged is és sokszor nem tudom,hogy az a mélyen érzékeny,életvidám,másokat segítő ember.....a halálon gondolkodik!!
Vedd elő a kisherceget!!!Olvasd el újra,és talán látni fogod ,hogy rengeteg a "róka"akit vagy akiket megszelidítettél.......nem hagyhatod őket magukra.......
És még valami!Mosolyogj,mert aki nem fél a haláltól,aki kineveti azt,az már nagyon közel áll ahoz,hogy értse azt amit életnek hívunk!!!!!
Csodálkozom hogy én csak most leltem rá erre a fórumra, pedig kifejezetten ez a téma a "specialitásom" már évek óta. Nyílt titok, mert már nem szégyellem egyáltalán,mint hajdanán tettem, én utálom magamat, az életet, depresssziós vagyok, és meg akarok halni. Hogy hogyan, az is megvan pontosan eltervezve, a helyszín is kiszemelve, tehát minden konkrétan összeállt már bennem...aztán mégis itt vagyok. Nem, nem a félelem, nem is a felelősségtudat tart itt, magam sem tudom igazán hogy mi az és meddig fogok várni. Nem akarok semmi borzasztót írni,de annyi biztos, akinek egészséges a lelke és az elméje, az el nem tudja képzelni, hogy hogyan juthat el valaki idáig, mikor látszólag kerek az élete: van szerető családja, munkája, rengeteg barátja, ismerőse, nincs komolyabb betegsége sem, ami állandó fájdalommal járna...csak a lélek beteg, a tudat, vagy nem is tudom mi.
Én azt mondom, nincs igaza annak , aki ezt a tettet gyáva megfutamodásnak gondolja, ez egyáltalán nem így van, sőt, igen csak nagy bátorság és elvakultság kell egy önpusztításhoz, mert legtöbbje nem túl kellemes,úgy értve, hogy mindegyik valamilyen fokú fizikai szenvedéssel jár...és mindig, még az utolsó pillanatban is reménykedünk valamiben, egy szalmaszálban, egy utolsó, egészen apró kis reményfoszlányban, hogy mégse kelljen megtenni...de ekkor már igen ritka, ha rátalálunk valamire is, mert a tudat teljesen beszűkül, nem tudjuk és nem is akarjuk látni a környező világot, csak a tett és annak minél tökéletesebb kivitelezése jár az eszünkben.
Azért írom így, mert magamat is beleértem ebbe a körbe, sajnos a küszöbén állok valami igen nagy és visszafordíthatatlan szörnyűségnek , ezt egyre biztosabban érzem.
Köszönöm ha elolvastatok, és egyben szeretném azt is kérni, ne próbáljon senki lebeszélni , mert nem ez volt a szándékom ezzel a bejegyzéssel, csak az, halljatok egy olyan valakit is aki már kellően elborult ahhoz hogy megtegye, de még itt egyensúlyoz a lét peremén, bár nem tudni mit keres itt és mikor szédül már le a semmibe.
Remélem ennél mindannyian jobban vagytok, mert borzasztó fájdalmas ezt megélni,intenzív fizikai fájdalom, meg mellé lelki is...sziasztok, szebb gondolatokat és napokat mindenkinek!!!!!!!!
Emlekszem, mikor irtad, szomoru eset. Sajnalom az apjat is nagyon, viszont nem tudsz mit tenni, biztos megteszed, ami toled telik, vigasztalod, probalsz bele lelket onteni, de a donteset o fogja meghozni, es ha megis megteszi, nem a vigasztalok kudarca lesz az, hanem a sajat dontese. Valahol azt is tisztelni kell, bar ez esetben nehez.
Talan orvosi segitsegre lenne szuksege. :(
Persze mi, akik nem vagyunk depressziosak, ebbe belegondolva csak szettarjuk a kezunket, hisz mi oka lehetett? Mi lehet olyan nyomos ok?
Nem hiszem, hogy senki nem gondolt meg egyszer sem arra, hogy "barcsak meghalhatnek". Na, abba a pillanatba kellene visszaemlekezni, mert akkor talan erezte mindenki azt, amit az ongyilkkosok sokkal erosebben, hisz ok meg is valositjak.
Iszonyu elkeseredes kellhet ahhoz, hogy valaki eljusson odaig, hogy leugrik a szekrol kotellel a nyakaban. Hogy azt gondolja, barmi is van odaat, jobb, mint itt. A legerosebb emberi oszton az eletoszton, hogy ezt lekuzdje, valami olyasi kell hozza, amit mi nem igazan ertunk. Ezert gondoljuk, hogy gyavak. Ok nem gyavanak erzik magukat, hanem a gonjaikat megoldhatatlannak, eletuket kilatastalannak. Talan az eletet tartjak gyavasagnak. Beszukulhet a gondolkodas, nem latjak a lehetosegeket, kiutakat, nem veszi oket korul az a szeretet, amire szukseguk lenne, tan elfogadni sem tudjak, bar ahany ilyen eset, gondolom annyit kulonbozo tortenet.
Hiaba irjatok, hogy a szeretteiknek fajdalmat okoznak, szerintem ezt sok ongyilkos nem is hiszi el, ugy erzi, o nem szamit, valami a csaladjukban is hibadzik, hogy nem veszik eszre, hogy ez az ember kritikus helyzetben van.
Az én életemben is három ember van/volt, aki öngyilkos lett. Sok. Egy ember körül szerintem ez sok. Abszolút gyáva és (másokkal, a szerettekkel szemben) önző dolognak tartom, bár hozzáteszem, két esetben valószínűleg nagyon kemény depresszió volt a háttérben, ami ha jól tudom, férfiaknál rettentő erőteljes, "mindent elsöprő" erejű is lehet, és bizony vezethet akár mittudomén, gondolkodás nélküli öngyilkossághoz is, mondjuk arra gondolok, hogy egy családapa ezt teszi, miközben otthon van egy szerető felesége és két szép kislánya...
És szerintem (legalábbis én így tudom csak elképzelni) azt az erőt meg bátorságot, ami ezekhez a cselekményekhez kell, valami földöntúli, valami idegrendszerből kiinduló sejtelmes erő adhatja, és én azt gondolom, hogy abban a pillanatban, amikor megteszik, elborul az agyuk, és megszűnik a külvilág, és lehet, hogy nem is tudják, mit csinálnak, csak mint egy gép, megteszik.
Nagyon szomorú dolog ez, és nekem még most is fáj minde egyes eset, mert mindhárom férfi közel állt hozzám (nem ÚGY)... Te jó ég, az egyiknek már 15 éve, de még most is nagyon rossz rágondolni...
Nagyon nehezen szolok hozza, mert annyira tavol all tolem, mint semmi mas! Azt hiszem elobb olnek meg mast, mint magamat.
Az ongyilkossagrol nekem a felelotlen gyavasag jut az eszembe.
En nem olnem meg magam, mert akik szeretnek, azoknak a szivuk szakadna meg! Egyszeruen (ha nem szeretnem magamat annyira, amennyire) ezt akkor sem tehetnem meg veluk!
Olyan rossz nem lehet! Annyira nem csaphatnak ossze a hullamok, hogy a csalad, a szeretet ne szamitson! Nekem anyukam egesz gyerekkoromben ezt hangoztatta! Nem tette meg. Ha ma meghallom nagyon durvan raszolok! Vegye eszre magat!
Azt pedig nem hiszem, hogy nincsen semmilyen jele. A buskomorsag, a sok egyedullet, a mosoly hianya... mind, mind jelek. Kis jelek, de jelek.
A kilátástalanság nagy ÚR :(
Sajnos (túl)sokan így oldják meg a vélt/valós problémákat.