Öngyilkosságról (beszélgetős fórum)
Minden szavaddal egyett értek!!!
Tudnák mesléni a nem sikerült öngyilkosságról...mennyire rossz annak aki meg akart halni, és csak károsult az agya...és mennyire rossz annak, akinek sikerül és meghalt, és aki szerette itt maradt....
Szóval kicsit kesze-kusza ez az írás, de tudom milyen amikor az ember már nem akar itt maradni, de a legeslegutolsó erőnkkel is harcolnunk kell, hogy sikerüljön itt végigcsinálni....
Szia, kár erre pocsékolni a szeszt meg a gyógyszert, ugyanis korántsem biztos hogy meghalsz ha gyógyszerre iszol, vagy fordítva.
Előbb leszel kómában fekvő élőhalott, ezt gondolom nem nagyon akarod, mert ugyan életnek már nem élet, de még halálnak sem halál, nem egyéb mint egy "köztes állapot".
Ne, ne csináld!!!!!!
:(
Nem tudom, erre mi okosat mondhatnék.
A hit és bizalom örök elvesztése . A mérhetetlen csalódás.
Az élet igazságtalansága.
A férjed sok-sok évig tartó viszonya meletted./Az alkalmazotaddal, akiben szintén vakon bízol./
Amíg te mindenben odateszed magad mint pl.gyereknevelés ,vállalkozás,otthon ,barátok...
A férjed meg évekig az alkalmazottaddal hentereg ,ám neked azt mutatja ,hogy jó neki veled...
Közben felnőnek a gyerekeid ,a férjed ugyanúgy élvezi az elért sikereidet mint te . Élhetnél szép nyugodt 50 éves életet...
Hát elgondolkodsz azon van-e értelme tovább....
Kedves Marla!
Tökéletesen átérzem szinte minden gondolatod, mintha az érzések többségén közösen osztoznánk, és abban is egyet kell értsek, hogy ez nem olyan egyszerűen leküzdhető, és egy általános, mindenkire érvényes képlettel megoldható kérdés, mint ahogyan ezt oly sokan látják, meggondolatlan kijelentéseket, és szemrehányásokat téve.
Nem hiszem, hogy intelligens emberek önmaguk ellenségei kívánnak lenni, ha olyan egyszerű volna megszüntetni az értelmetlenség, kiúttalanság érzését, akkor miért vergődnénk tovább?? Ha létezne hatásos ellenszer, vagy olyan könnyedén kivitelezhető volna számunkra a szemléletváltás, az élet elfogadása úgy, ahogy utolért minket, ha új célok és jövőképek keresése feloldozást nyújthatna, vajon továbbra is hagynánk, hogy felemésszen minket ez a pokoli köd???Ugyan már, mindenkinek van pici-pici kis igazsága abban, amit ír, legyen az elutasító, vagy megértő lélek, de a történet egészére nézve ez szinte hatástalan marad, ennél árnyaltabb, és bonyolultabb....
Magam sem tudom, hogy mi volna a helyes egyveleg, és csak kívánhatom, hogy minél több sorstárs keverhesse ki magának a maga kis főzetét, de ne akarjuk már 1-2 mondatban megfejteni és megoldani a sokszor egy egész életen át cipelt problémákat, mert ilyen hathatós bölcsesség nem létezik!
A legjobbakat minden bóklászónak!
Én már elég kisgyerekként (10-12 éves)gondoltam az öngyilkosságra. Először azt hittem a szüleim nem az igaziak, nem tartozom ebbe a családba, elcseréltek , vagy örökbe fogadtak. Később az egész világra gondoltam ugyanezt. Ez nem az én világom. Ez a világ nem felel meg az én értékrendemnek, ez a világ túl önző, kegyetlen, széttipor mindent és mindenkit. Azt hittem ha meghalok, talán észhez tér pár ember, jobbak lesznek a halálomtól. És tudod mi az ennél is rosszabb?? Ha meghalnék nem hiányoznék senkinek, azoknak nem, akiknek szeretném hogy észrevegyenek, akiket szeretnék megleckéztetni a halálommal. Sőt!!! És ezt honnan tudom? Eltűntem! Eltűntem először a városból, ahol felnőttem, majd az országból. Egy éve vagyok kint és senkinek nem hiányzom! Ha én nem telefonálok, más nem hív, ha felhívom mindig valami fontosabb van, hogy le kelljen rakni. Most készülünk haza, erre anyós mondja férjemnek, hogy én és a két kicsi minek jön?!! Rám nem kíváncsiak, a két kicsit meg nem nagyon ismerik , nem kötődnek hozzá. Anyu se kíváncsi rám, mamáéknak is legutóbb is az volt a fontos, hogy a kedvenc sorozatukról le ne maradjanak, pedig akkor is fél éve nem láttak és csak 3 napra mentünk Magyarországra. Akkor van értelme meghalni? Minden megy tovább, mindenki felkel reggel, megy dolgozni, hazamegy, megnézi a sorozatát, lefekszik. Mi csak egy porszemek vagyunk! Másrészt félek a SEMMITŐL! Belegondoltál mi a SEMMI? Mi az hogy nincs gondolatod, nem vagy te se ...csak a semmi, mint mikor alszol, nem álmodsz, csak öntudatlanul alszol, nem tudod mi folyik körülötted, de már fel se kelsz többet.....félek a fájdalomtól is, fáj e meghalni?! Pedig én tudom, hogy nem fáj, egyszer majdnem megfulladtam a Tiszába, akkor véletlenül...és emlékszem jó érzés volt, nem fájt a fuldoklás, valószínűleg az oxigénhiány miatt euforikus állapotba kerültem, és jó érzés volt, már nem küzdöttem a felszínre jönni, én akartam lent maradni.
Szó-szó, nem hiszem, hogy a könnyebb út volna, nehéz megtenni, én mindig gyáva voltam hozzá, végül mindig megfutamodtam. Most próbálok tudatosan egy másfajta felfogást találni. Eltűnni végleg , meghalni a régi életemnek, még a közösségi oldalakról is töröltem magam, nem vagyok már...próbálok magamnak gyűjteni élményeket. Sokszor megingok még, szerencsémre tényleg messze vagyok. Még azt se értem mit beszélnek itt. Próbálok minden hétvégén kirándulni, ha máshova nem, a kis városba nagyokat sétálni, új utcákat felfedezni, hallgatni a madarak csipogását..stb. Ez nagyon nyálasnak hangzik, de olyan jó megállni, mintha megszűnne minden és csak a szél fúj, az őszi levelek sustorognak.......próbálok mindent az elmémbe gyűjteni. Tudom, hogy most ez kicsit zavaros, az én lelkem is zavaros....
Itt vagyok, csak este nyugisabb. Megértem és gondoltam is hogy lehet mással beszélgetnél inkább. De lehet hogy más aki ugyanabban az állapotban van, csak megerősítést ad számodra és inkább a lelket kellene egymásba tartani. Sokszor kerülők én is beszűkült állapotba, mikor kilátástalannak látom a helyzetet. Tényleg szerencse hogy a férjem teljesen józan és felráz. Sokszor még a gyerekek se visszatartó erő, úgy gondolom rossz anya vagyok és jobb lenne nekik nélkülem. Ami visszatart, hogy belegondolok mi lenne velük nélkülem, kihez kerülnének. Az talán még rosszabb lenne nekik. Hánykolódnának. nagyon szeretem őket és az irántuk érzet szeretetem tart itt.
Igen, mindenki a saját baját látja a legnagyobbnak.
Leírom, hogy engem mi bánt, hátha meghallgatásra kerül:
Én, mint ember vagyok megkérdőjelezve. Maga emberi létem a baj. Általam nem ismert déd, vagy ükpapám volt zsidó, de már a papámat se ismertem mert elvált a mamámtól. Sajnos a neve apám révén rámszált, ill. néhány külső vonásokat is örököltem. És bár nem vetem meg a zsidó kultúrát , semmi közöm hozzá. Egész gyerekkorom viszont úgy telt, hogy kigúnyoltak, megaláztak, olyat mondtak a hátam mögött, hogy belőlem is szappant kellene csinálni, meg gázkamrába zárni. Volt 8. osztályosok táncbemutatója és senki nem akart a párom lenni. Azt hittem a gimi jobb lesz. De sok osztálytársam évfolyamtársam került a gimibe ahova én. Mondhatom a helyzet ugyanolyan volt. Közben apám alkoholista let
Szia!
Véletlenül olvastam el szomorú soraidat. Nagyon szeretnék segíteni neked! Akarod? remélem igen!
Szeretettel: Maya
Mondjuk abban, hogy nem bagatelizálja el a dolgot, vagy fölfogja/megérti, hogy ez egy kóros pszichés állapot, amin lehet(ne) segíteni.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a környezet annyit tehet, hogy legalább nem súlyosbítja a helyzetet. A többi sajnos a betegre van bízva. Helyette senki nem akarhat meggyógyulni...
Segíts megérteni, mert nem megy.
Miben és hogyan tud segíteni a környezet?
Igen, ebben a témában tényleg "okosabb" vagyok ;)
Elhiszem hogy jóindulattal írtál ide, de hidd el, ezek az emberek betegek. Úgyhogy hiába mondogatod nekik, hogy találjanak célt bla-bla. Persze nagyon sokat segít nekik a környezet támogatása, de elsősorban maguknak kell fölismerni a problémát, és kezelni azt.