Öngyilkosságról (beszélgetős fórum)

Nagyon igazad van. :)

Bár az ezotériás dologgal nem értek egyet, a vallásokat tapasztalatilag nem ismerem, viszont az előbbit igen. ;)

Ilyenkor az van, hogy rajtad áll a döntés, amit senki más nem hozhat meg helyetted. Rajtad áll, hogy akarod-e látni még a "napfényt", ami pedig olyan gyönyörű, csak már valószínűleg elfelejtetted a hosszú ideje tartó bezártságtól. Azt, hogy távol áll tőled ez az "energiás dolog", érthető. Kevés embert ismerek, akihez közel áll és használja is őket. Viszont én meg vagyok győződve a létéről. Az én "burkomat" ez segített áttörni, mert eleinte hittem benne, de aztán egyre jobban meggyőződtem, mikor már kapcsolatba i léptem vele. De ez az én tapasztalatom.

Valaki nem a "nyers" energiát látja meg, hanem istent vagy az angyalokat, ez igazából mindegy. A lényegen nem változtat, ugyanis bármit is érzékelsz és meg vagy győződve a létéről, biztos, hogy fogod tudni "hasznosítani".

Sajnos igaz, hogy a fejlődés útján a lépéseket nem teheti meg senki helyetted, pedig annyira segítenék neked, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire nehéznek tűnt akkoriban. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy az élet nehézségek nélkül nem is lenne élet. Folyamatosan fejlődünk és ehhez szükségesek a nagy tettek, melyeket leggyakrabban magunkban kell megtennünk. Hiszen milyen unalmas is lenne az élet küzdelem nélkül, nem igaz? :) Éppen ezek teszik az létet egy utánozhatatlan csodává.

Én is benne voltam egy depressziós időszakban, ami úgy 6-7 év. Voltam két pszichológusnál, egyik sem segített. Kijöttem belőle és szívesen válaszolok bármi konkrétabb kérdésre is, hátha tetszik a nézetem. Csak kérdezz. Hol is kezdjem...

Távol áll tőlem a vallás és az ezotéria. Szerintem ezt a társadalombetegséget a vallás tompítja, az ezotéria nem megfelelően próbálja kezelni. Bár mind kettő elér eredményeket, de a vallás teljesen, az ezotéria részben tüneti kezeléssel. A pszichológus, akit írtál sosem lesz jó, amíg nem látja ami az orra előtt van. Azon a falon már rés van, amikor valaki elmegy hozzá. Az hogy ő tehetetlen az más dolog. Az is ezt bizonyítja, hogy ide írsz.

Kezdem néhány leírt fogalom magyarázatával. Amiért meg akarsz halni, az a világ, amit felépítettél és felépítettek neked. Minden ember egy külön világ, a tied borzalmasra sikerülhetett. Szerintem nem tudod, hogy ezt a világot szebbé lehet varázsolni. Ha mégis tudod, akkor a módja nem ismert.

Nincs szükség rád a világban, ahogy senkire sincs. Egyedüli dolgot a világban, minél boldogabb életet élni.

A fal, amit felhúztál az egód a tudás ellen. Megvéded magad a káros behatásoktól. Ez olyan, mint valami védekező reakció a sok rossz dologra, ami történt veled. A rossz dolog ebben, hogy a jó dolgoktól is megvéd. Tudod nyitottál egy kis rést a falon, ami elegendő, de a feladata annak aki bejut nem más, mint lerombolni mindent, ami odabent van, ami nem kicsi. A faladon olyat próbálsz beengedni, ami pozitív építő hatással van rád, de elcseszett alapra nem lehet építeni.

A felgyülemlett dühöt mindegy min vezeted le, sok példa mutatja, hogy egyszerű élettelen tárgyon is le lehet.

A fogalmak magyarázatára nyugodtan használj bölcsek idézeteit. Nagyon sokat lehet tanulni belőlük. Hagyj egy rést nekik a falon mindenképp. Jó alapot adnak.

Igen, ezt értem, és bár nagyon távol áll tőlem az Általad írt "energiás dologgal" való magyarázat, valamilyen szinten elfogadom hogy szükség van rám, és hogy azért vagyok itt ( ez a része logikus).

De mi van akkor, ha valaki nem azt érzi hogy itt kellene lennie, hanem folyamatosan "odaátra" vágyik már időtlen idők óta, és SENKI, se Férj, se Barát , se szakember nem tudja vele elhitetni hogy szükség van arra hogy legyen, mégpedig azért nem hiszi el, mert egyetlen embert utál és egyvalakin tudja maximálisan kitölteni az összes dühét és fájdalmát és évtizedek alatt felgyülemlett összes agresszióját: önmagán.

Erre még a nagyon nagy tiszteletben álló és kiváló szakember --magyarán az ex-áterem--is azt felelte, ebben az esetben nem lehet mit tenni, mert nem hat semmi, se bogyó, se szép szó, semmi nem jön át az önmagam köré emelt égig érő acélfalakon amíg le nem bontom őket.

Oda még a nap sem süt be, mert teteje is van, és gondosan iparkodom azon, meg ne bomoljon a fal, sőt egy hajszálnyi rés se keletkezzen rajta.

Ilyenkor mi van???????

Persze, hogy van lelked. Neked ne lenne? Csupán azt kell felismerned, hogy az erőd folyamatosan táplálva van. Csupán a tudatod homályosítja el ezt a tényt. Ha egyedül vagy egy szobában, nem neked van egyedül energiád, sőt... Az energia mindig, mindenhol körbevesz, átölel és gyógyít, ha hagyod. Ehhez pedig nem kell egyebet tenned, mint elcsendesíteni a tudatodat és egyszerűen csak érezni. Hihetetlenül egyszerű, tudom, de néha az ilyen egyszerű dolgokban rejlik a legnagyobb erő.

A körülöttünk lévő energia nélkülünk üres lenne. Egy olyan dolog hiányozna, ami nem pótolható: Te. Mert belőled és mindenkiből csak egy van. Ha valóban nem lenne rád szükség, akkor ez az erő már régen hagyta volna, hogy eltűnj, de nem tette. Ugyanis benned még van annyi erő, ami elég arra, hogy táplálhasson téged és ha most meghalnál, ki tudja, milyen katasztrófa történne. ;)

Köszönöm, de hidd el nem tűnik majd olyan különös dolognak, ha majd te is múlt időben beszélsz a legnehezebb időszakokról. Nekem kicsit úgy tűnik, mintha nem is én lettem volna. Mondhatni teljesen az ellenkezőjére állt be a jellemem.

Egyébként szerintem nem kell félned, hogy nem sikerül túllépned ezen. Ha már odáig eljutottál, hogy tudsz beszélni róla másokkal, akkor már gyógyulófélben vagy. Emlékszem, hogy én akkoriban mindent megtettem azért, hogy eltitkoljam a "sebeimet", de talán éppen ez segített abban, hogy idáig eljussak, hiszen nem másra támaszkodtam, hanem saját magamra. Úgy gondolom, hogy így akkor sokkal tartósabb lesz az eredmény, pedig még most sem vagyok teljesen egészséges.

Tehát valami már munkálkodik benned, csak még...hát tényleg, nem tudod megfogalmazni. Én sem tudtam. Arra sem emlékszem, csak találgatok, hogy mikor kezdtem erőt gyűjteni. Mint írtam, tudatosan csak két éve kezdtem el gyógyulni, ami pedig önmagában nagyon kevé idő arra, hogy arról a pontról, ahonnan elindultam, idáig eljussak. Valami segített nekem, akár én voltam, akár egy mindent átható Erő és én ebben nem hiszek, hanem bizonyos vagyok. Szóval kitartás és meg lesz az eredmény. ;)

Ez példaértékű hozzászólás volt, és nagyon i tanulságos, köszönöm hogy megírtad!

És ismét csak annyit, le a kalappal Előtted, szeretnék már én is itt tartani, tudom hogy rajtam múlik, csak valahogy nem gyűlt bennem fel ennyi erő és nem tudom még mi, bátorság, élni akarás, az Élet tisztelete, vagy hogyan is lehetne pontosan megfogalmazni hogy mi.....

Esztííííí!Láttad azt a Kéksárkányos hozzászólást...?:)

Nekem tetszik.Nem szaladt világgá iszonyatában,se nem sajnálkozik(Önmagán sem!),nem rúg senkibe,csak elmondta a történetét,érzéseit.

Külön megfogott az utolsó mondata...

A mi emberünk:)Dicséretnek szántam,remélem nem sértem meg vele...

A történetem igazából nem túl bonyolult. Nem tudom, mi volt az oka az egésznek, de ezt már szerintem nem is fogom megtudni sose. Talán egyszerűen csak érzékeny vagyok a külvilágra és mivel általánosságban eléggé rossz természetem volt/van, nem kaptam a környezetemtől túl jó visszajelzést. Próbáltam megváltozni, de nem ment, sőt, ezekkel a próbálkozásokkal még azokat is elüldöztem magamtól, akik addig elfogadtak. Egyedül maradtam, de a jobb szó inkább a magányos. Annyira elkeseredtem, hogy már a kedves közeledéseket sem ismertem fel, azokat is támadásnak vettem és kezdtem egyre jobban leépülni. Kiszűrtem a szép eseményeket és dolgokat és csak a rossz élményeket gyűjtöttem be. Menthetetlennek tűntem magamnak és szinte magam alatt vágtam a fát. Persze ez nem tűnt fel a küvilágnak. Mindez magamban játszódott le, minden látványosság nélkül. Kívülről csak egy szürke kisegér voltam, akit lehet bántani, piszkálni, sértegetni...egy céltábla. Ettől persze még mélyebbre süllyedtem. Mindez nagyjából 4-5 évig tartott. Ez végülis egy csendes, alapos öngyilkosság volt, amit épeszű ember valószínűleg nem bír ki ennél tovább. Én sem bírtam. Többször vetemedtem arra, hogy felvágjam az ereimet vagy hogy gyógyszereket vegyek be(ti.: a szüleim igen erős gyógyszereket szedtek már akkor is a tartós betegségeik miatt), illetve, hogy elszökjek otthonról és végkimerülésig bolyongjak, de persze ez csak a sűrűje. Egyéb módszerek is megfordultak a fejemben, de a megvalósítás csak az eszközök előkészítéséig tartott. Tovább egyszerűen nem tudtam menni. Legtöbbször egyszerűen nem mertem megtenni, viszont volt olyan is, amikor minden erőmet összeszedtem, de még úgysem ment. Ezt nem nagyon lehet megmagyarázni...Minden megvolt az öngyilkossághoz, de egyszerűen nem ment, mintha egy láthatatlan erő tartott volna vissza. Mára van sejtésem arról, hogy ez az erő én voltam. Nem a gyávaság, hanem az énem olyan része, ami akkor ösztönösen előjött.

Ezt nem tudom, hogy mennyiszer játszottam el, de az esetek száma egyre ritkább lett. Igaz, hogy egy ideig még inkább elzárkóztam a világtól, de ez már inkább egyfajta gyógyító burok volt. Sokáig tartott/tart a gyógyulásom, ez is évekig, de közben többször is depressziós voltam, viszont már nem süllyedtem le a legaljára. Még ma is elkap egy-egy pár napos, esetleg hetes búskomorság, hiszen az az önpusztító élet, amit akkor éltem, nem hozható helyre egyik napról a másikra. A tudatos gyógyulásom igazából úgy 2 éve kezdődött meg, mikor elkezdtem gyakorloni a chi kungot, de szerintem már előtte elkezdődött bennem a dolog.

Nagyjából ennyi az én "nagy" történetem, ami csak nekem nagy és szerintem aligha fogja bárki is elolvasni ezt. :DDD Mindenesetre remélem, hogy ha lehet ezzel segíteni bárkinek is, akkor ez megtörténik. :)

A nyilvánosságra pedig csak az nem tartozik, amit szégyellünk, márpedig, ha szégyellünk valamit, akkor azon változtatni kell. ;)

Gratulálok hogy Neked sikerült, elismerésem!

Nagyon érdekelne a történeted, azaz hogy honnan is jutottál miken keresztül hova, de gondolom hogy mindez nem tartozik a nyilvánosság elé, és én ezt tökéletesen megértem.

De lehet hogy Ők még nem próbálták a látót és azért vedelnek meg szedik a drogot....:)

Nos, komolyra fordítva a betűt-- ha ilyen egyszerű lenne a megoldás, akkor azonnali jelleggel lehúzhatná a rolót az összes dilidoki illetve pszichiátriai osztály.

Érdekes lenne, mit ne mondjak.

nem ide kapcsolódik, de aki akar az tud a sorok között olvasni...

Megtörtént eset...

Volt egy rendes családapa, mindig időben hazajárt, nem csavargott, nem ivott... egyszer csak elkezdett munkából hazafelé betérni a kocsmába, egyre többet ivott, míg a végén, mondjuk ki alkoholista lett.

A feleség kétségbeesésében fűhöz,fához rohant, segítséget keresett, de nem talált, végső elkeseredésében megkeresett egy látót, hogy nézze már meg mi történt példás családapával.. hát láss csodát, egy szellem volt rátapadva, aki életében alkoholista volt. Nos elküldték a szellemet és az apuka ismét élte a rendes életét...

aki hisz benne,hisz,aki nem, nem...

Lehet hogy marhamód naiv vagyok, de Mandolin kérdezett, én meg válaszoltam rá őszintén.

Egyébként igazad van, senkinek nem tartozom beszámolni semmivel, ezzel sem, csak úgy vagyok vele hogy nem szégyellem, és többen is kérdezték már hogy ha annyit emlegetem hogy így meghalok meg úgy meghalok, akkor minek vagyok még életben?

Hát azért, amit oda leírtam.

Szia, nem értelek félre, és nem is titok.

Rekurrens depresszióm, szoc.fóbiám van továbbá gyógyszerfüggő vagyok hosszú évek óta.

Ebből kifolyólag vannak nagyon mély érzelmi hullámvölgyeim, mikor csak az önirtást látom az egyetlen kiútnak, de vannak "józanabb" vagy mondjuk így, csendesebb időszakok, mikor valamennyire az élni akarásom győzedelmeskedik.

Komolyan gondolom hogy meg akarok halni, meg is van hozzá minden ami kell, csak hát nem olyan egyszerű egy ilyen végleges döntést hozni mikor van egy nagyon normális családod és sok-sok barátod akik szeretnek és bíznak benned.

Ők akik itt tartanak egyelőre, de fogalmam sincs hogy meddig, azaz mikor jön el az a pillanat mikor "bekapcsolok" és mindenféle mentségkeresés nélkül likvidálom magamat.

Hogy ilyen régóta dumálok róla és ennek ellenére még itt vagyok, az nem attól van hogy szélhámos lennék vagy nagyzolós, hanem az említett hangulati hullámzások okozzák.

Jártam terápiára, többször és több félére, de egyelőre ott tartok hogy amíg magamon nem akarok segíteni, addig más se tud rajtam, márpedig negyon úgy néz ki hogy valamiért nem akarok.

Így az a hülye és fájdalmas helyzet állt elő hogy valamiféle "köztes állapotban " lebegek jó ideje: élni és meghalni is gyáva vagyok. :(