Meghalt a kutyám (beszélgetős fórum)

Köszönöm, hogy leírtad azért.

Sírjál nyugodtan, szerintem ebbe semmi szégyelnivaló nincs.

Előbb utóbb könnyebb lesz.

Macimanó! Nem hülyeség!!Én is tudom, hogy a kutyák, és más állatok is pontosan értik,amit mondanak nekik. Csak válaszolni nem tudnak szavakkal. Ha elolvastad az én történetem, láthattad, hogy Stellának aznap délután elmondtam, hogy látom milyen rosszul van, és elmondtam még sok mindent neki, és azt, hogy nem tudom meghozni a döntést. Én imádom őt, és a legjobbat akarom, de nem megy.Annyira nehéz kimondani az "ítéletet". És biztosra veszem, hogy megértette, mert még aznap délután elaludt. Megkímélt tőle.

Na jó, ma már nem jövök, mert sokadjára sírok már megint. Nem megy még róla beszélnem sírás nélkül.

Vanessza. Lara lesz a neve.

Jenny amolyan játszótéri volt.Volt benne egy kicsi labrador.

Nincs másik kutyim és egy jó ideig nem is lesz szerintem.

Ő olyan különleges volt nekem.

Képzeljétek el tudom, lehet badarságnak hangzik de amikor a gyógyszerkből már csak egy napi adag volt amit reggel meg este kellett bevennie.

Este ugye májkrémbe próbáltam beadni, de persze ő tudta, hogy mi ez és már egyáltalán nem akarta megenni, akkor szemébe nézztem és mondtam neki, hogy ezen kívül még kétszer kell ezt megcsinálnunk, nem hiszitek el de fejfordítás nélkül lenyalta a kezemről a májkrémes gyógyszert.

Tudom, hogy hülyeség meg sokan nem hiszik el, de tényleg értette szerintem amit mondtam neki.

Macimanó! Nagyon sajnálom! Ezt a fájdalmat tényleg csak az érti meg, aki keresztülment hasonlón...Nekem is életem egyik legszörnyűbb időszaka ez. :((( (Stellával már jó ideje próbáljuk tartani egymásban a lelket, ő is hasonlókon megy keresztül. :) )

Milyen kutyus volt Jenny?

Macimanó nagyon sajnálom a kutyudat!! De tényleg olyan jó, hogy el tudtál búcsúzni tőle, és megadatott ez a 14 év!!! Biztos csodaszép 14 éve volt!!! Aki ilyen szeretettel beszél róla, remek gazdija lehetett!!

Azóta van kutyusotok?

Szia!

Nekem május 16-án lesz egy éve hogy meghalt, Jennykém.

Januárban kapott egy szélütést.

Azután adott még nekünk öt hónapot.

Igaz abból két hónapon át gyógyszeresen kezeltem, főleg én.De akkor is megérte.

Május elején észrevettük, hogy vér folyik a torkából, kezdett fogyni, nem evett.

És 16-án reggel a párom elvitte az állatorvoshoz.

És az én drágám elaludt örökre.

Mai napig könny csordul a szemembe ha rá gondolok.

Reggel 16-án elbúcsúztam tőle és mintha tudta volna mi lessz a kis boci szemeivel.

Megnyalta az arcom meg a kezem.

Az állatorvos is mondta, hogy jobb már neki, ne szenvedjen szegény megműteni meglehetett volna de lehet, hogy nem ébrett volna fel a műtétből.

14 évet élt az én drágám.

Egy hétig kőkeményen bőgtem mindig szinte.

Aztán lassan telt az idő.

Soha nem felejtem el.

Most így lassan egy év elteltével is nehéz róla beszélni.

Kíbirod, kitartás és türelem.

Köszi, már jobban vagyok én is valamivel, de még nem az igazi... Még mindig nagyon rossz, ha arra gondolok, amin keresztül mentünk. De már kezd tisztulni a kép, nem a fájdalom jut elsőként eszembe, hanem az, hogy a lehető legjobban cselekedtem, még ha ez embert próbáló feladat is volt. Örülök, hogy volt annyi lélekjelenlétem, h nem hagytam szenvedni a kutyámat, mivel majdnem 14 évig hűséges társunk volt, megérdemelte, hogy ne szenvedjen. (most tört el a mécses, jajj...)

Az tök jó, hogy visszavesznek! Jó lenne, ha engem is visszavennének ide, ha szülni mennék, mert itt nagyon elnézőek velem a gyerekkel kapcsolatban, mivel majdnem mindenkinek van kisgyereke a felsővezetésből, ugyanazokon a problémákon mennek keresztül, mint én. A szitu ugyanaz, mi sem jönnénk ki egy fizetésből és én is többet keresek, mint az uram...

Egyébként tényleg egyre rosszabb a helyzet, mert amikor otthon voltam gyesen jobban éltünk egy fizetésből és gyesből, mint most két fizetésből és egyéb pluszjövedelmekből... ez elég elkeserítő, nem tudom, te tapasztaltad-e ezt a romlást... :S

És mi lesz a neve a leányzónak? :)

Igen, köszönöm, alakul. Egyre kevesebbet gondolok Stellára "úgy" ahogy utoljára láttam. Igyekszem úgy gondolni rá, amilyen volt. És arra, amit egyik ismerősöm mondott, hogy lehet kevés volt ez a 8 év, de mindketten biztosan sokat kaptunk tőle. Már embernek egyáltalán nem adatik meg egy ekkora kutyaszeretet átélni, és más kutyukat kilöknek az utcára, vagy láncraverve tartanak, és nekik meg nem adatik meg a gazdi szeretete. Szóval marad a mondás: "Ne búsulj, mert elmúlt, örülj, amiért megtörtént." És erre gondolva könnyebb. Most beletemetkeztem a házimunkába és a kismanómba.

Hát lesz segítség végülis, de a nagyik is dolgoznak még, messze a nyugdíj. Szóval ha beteg nekem kell itthon maradnom velük. Ezért reménykedem nagyon, hogy a helyettesemnek nem sikerül kitúrnia a helyemről, hanem visszavesznek. Mert itt szerintem elnéznék, de egy új helyre még bejutni sincs esélyem így.:( Egy fizuból(a férjemé még kevesebb, mint az enyém volt) esélytelen megélnünk.:(

Nálatok mi a helyzet? Te jobban vagy már?

Igen, én is emiatt kerültem ide... Én is akartam írni, de láttam h már régen nem járt itt senki, ezért nem tettem... Aztán szomorúan tapasztaltam, hogy sajnos más is hasonló cipőben jár, mint én. De egyébként tök jó az oldal, mindenféle témával kapcsolatban lehet infokat gyűjteni.

Az első idők biztosan nehezek lesznek persze, de aztán csak belerázódtok majd. :) (Mondjuk én el se tudtam volna képzelni, h két pici legyen egyszerre, egy is egésznapos elfoglaltságot jelentett)

És van/lesz segítséged? Szülők, nagyszülők, bárki? Nálunk sajna ez sincs meg, ezért is tartok a második babától. Tudod, az első jópár év (4-5 éves korig biztosan) folyamatos betegeskedésekkel telik el minden kisgyerek életében, segítség nélkül lehetetlenség dolgozni. :( Melyik munkáltató az, aki elnézi, hogy minden második héten nem megy be az ember dolgozni?

És jobban vagy már? Könnyebben telnek a napjaid?

Tegnap nem voltam, nagyon sok dolgom volt, estére meg kifáradtam nagyon.

Nem vezetek semmit. Igazából ide nem is szoktam jönni, csak kerestem egy fórumot a témával kapcsolatban, ahol leírják mások is mit éreznek, kiírhatom én is magamból, és nem néznek madárnak, amiért ennyire gyászolok "egy kutyát".

Remélem azért ha tényleg szeretnétek, tudtok majd vállalni tesóbabát is. Bevallom, egyre gyakrabban fog el a szorongás, hogy hogy fogom bírni a két picurkát, de majdcsak lesz valahogy. Ha jó alvó lesz, és nem lesznek éjjeli ribilliók, akkor úgy tekintem nyert ügyünk van, és a többit meg fogom tudni oldani. Ha ez nem így lesz,akkor kezdődnek a komoly bajok, mert másfél szobában valakit nagyon fog zavarni az alvásban.Vagy a bátyját vagy az apját. És attól tartok ez utóbbi lesz a megoldás. Nekem akkor úgyis mindegy már.

Én asszisztensként dolgozom a nagyfőnök mellett. Ez pénzügyes és titkári feladatokat jelent. És Te?

Megkérdezhetem, hogy miért nem vágtatok bele a 4 év alatt a tesó projektbe? Mert mostmár, hogy találtál egy jó munkahelyet, elhiszem, hogy nagyon nehéz szívvel mennél újra babázni.

Mi egyrészt pont emiatt szerettünk volna kicsi korkülönbséget, hogy ne legyen az, hogy visszavesznek esetleg és egy-két év múlva megint elmegyek. Másfelől mi a kicsi korkülönbségben hiszünk.Hogy úgy jobban összenőnek a gyerekek. Mindenki mondogatta, hogy várjunk még, mert 35nm(másfél szoba) nagyon kevés, nem férünk majd el két gyerekkel. De nem érdekelt minket, mert ha az anyagi javakat hajtjuk, és arra várunk, hogy eljöjjön az "ideális időpont" akkor esetleg már kifutunk az időből, és nem akar majd jönni a baba. Az elsőnél is úgy voltunk vele, hogy na ez az ideális, elég normálisan keresünk, van lakásunk, van kocsink, mire várjunk.Bele is vágtunk, rá pár hónappal megszűnt a férjem munkahelye. Paff!!!! Ezzel most nem keres úgy, de lényeg, hogy van. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem létezik az ideális időpont.

Pénteken én is beszélgettem egy kolléganőmmel, aki 3 éve vesztette el a goldiját. Jó volt,mert nagyon megértett. Csak ő is jött a goldi lakásba nem való szöveggel.:(

Sajnálom... :((( Én is mindennap gyújtok gyertyát, de bekattanok már komolyan mondom. :( Ma reggel is 6-kor csörgött az ébresztő, de nem bírtam felkelni csak 6:35-kor. Abban a fél órában azt álmodtam, h Goldi kint fekszik a konyhaasztal alatt, nem bír felállni és én próbálok neki segíteni, de még úgysem sikerül talpraállnia, a végén pedig fogtam az ölemben a kutyát és zokogtam... :((( A kedvem már kicsivel jobb, de ezek az álmok...

Van egy barátnőm (kislánykám egyik osztálytársának az anyukája) ő is elvesztett már több állatot is...Tegnap elmentünk a gyerekekért, este fél 8-ig beszélgettünk az élményeinkről kint a játszótéren. Mondta, hogy sajnos nem hónapok, hanem évek alatt gyógyulnak a sebek... :(

Igen, igazad van, biztosan emiatt tart az új kutyustól. De egyelőre tényleg várnunk kell pár hónapot... Tudod mindennap 8-4ig dolgozom, elég keveset vagyunk otthon, így nem szeretnék kölyökkutyát tartani. Nem akarom, hogy egésznap egyedül legyen. De nyáron majd több időt leszek otthon, majd talán akkor. :))Én is nagyon remélem, h beadja, mert eléggé be vagyok kattanva sajna... :((( (Gondolom ezt pont neked nem kell magyarázni.)

Akkor te most otthon babázol, ill. várod a második babócádat? :))) Irigyellek! :D Én is 4 évig voltam otthon a lánykámmal, amíg lehet otthon kell velük maradni! Amúgy mivel foglalkozol, ha nem anyukáskodsz?:)

Július közepére, de mivel valószínűleg csaszi lesz, így júni végén meglesz.

Stella ma ment el egy hete. Szörnyű érzés. minden nap gyújtok érte gyertyát. Olyan édes és jókedvű a képen,ami a gyertya mellett van.:)

Biztos hamar bele fog menni párod. Gondolom fél attól, hogy megint hozzátok nől valaki, és el kell veszíteni majd. De mondd el neki, hogy addig olyan boldog idők vannak. Ha így állnátok az élethez a kislányotok sem lenne és Ti sem egymásnak. Merni kell szeretni! Biztos beadja a derekát!

Háát szerintem még jó pár hónapnak el kell telnie addig, amíg kicsit jobb nem lesz... :( (Ma reggel is kerestem Goldit a gyerekszobában, mert mindig oda szokott menni reggel a leányzóhoz az ágyra és együtt alszanak, amíg meg nem jövök ébreszteni...+ az, amikor megyek haza a munkából és nem vár lent a kapunál...háááát, ezek a dolgok nagyon rosszak, tényleg nem tudom felfogni, h nincs már itt Goldi.) Igen, ezek az álmok tényleg nagyon szörnyűek én is sajnálom a dolgot, tudom, h mennyire rossz ilyet álmodni.

A kiskutya-ügyet most picit pihentetem. Pár napja nem beszéltünk róla, de nem adom fel. :)

Mikorra várod egyébként babócádat?

Örülök, ha sikerült kikapcsolnod!!!!

Nekem a hétvége tett valamelyest még jót, mert mindhárom nap volt valakivel(volt osztálytársak, barátnők) találkozóm, akik elterelték a gondolataimat.

Ezek az álmok!!Hű, borzalmasak!!!!! Szegénykém!Nagyon sajnálom. Olyan gáz, mikor lesz ez már jobb??!!! Pároddal haladsz kiskutya ügyben?

Jujjujj, akkor vigyázz magadra, most a baba biztonsága a legfontosabb!!! Ne erőltesd túl magad!

Érdekes: tegnap éjszaka én is Goldival álmodtam... Azt álmodtam, hogy élt, a 3 lábán sántikált, mint az utolsó pár napban...Az ébredésem katasztrófa volt nekem is, gondolhatod. Többször is álmodtam már vele, de a legrosszabb az volt, amiben kiástam őt a sírjából és meg akartam menteni!! Kiástam, az ölembe vettem, nagyon-nagyon remegett, de a végén megnyugodott...Hú ez nagyon rossz volt...:( Nem tudom mikor lesz jobb, de elég szarul vagyok még én is...

Tegnap elmentünk Dumaszínházba barátnőimmel, ugyanis Kiss Ádám fan-ok vagyunk ezerrel. :) Ismered őt? Nagyon jó volt, totálisan kikapcsoltam, az asztalt verve nevettem. Ti is találjatok ki vm. jó kis programot a babóddal, biztos jót tenne.:)

Plusz a kislánykám körül is voltak tegnap gondok, szóval totális érzelemi hullámzáson mentem keresztül...

ui: Bocsi, már összefolynak a napok... :(((

Vagyok, írtam tegnap, csak délutánra annyi munkát találtam magamnak, hogy elkezdett fájni a hasam, meg keményedtem, nem mertem kikelni az ágyból.

Munkaterápiával gyógyítom ugyanis magam, ami viszont azért baj, mert a lepényemmel gondok voltak(vannak?) és a doki pihenésre fogott. De a legrosszabbul fizikailag a halála utáni éjjel voltam. Akkor annyira fájt a hasam, hogy attól féltem ügyelet lesz belőle. Így meg, ha mégiscsak végzem a házimunkát valamennyire elterelődik a figyelmem. Ma rosszabb volt, mert éjjel vele álmodtam. Eleinte jó volt, mert élt. Aztán átváltott az álmom, és ott álltam a sírjánál, és kirajzolódott, kipúposodott Stella alakja a föld alatt. Elkezdtem sikítani, hogy muszáj még földet hozni, mélyebbre kell temetni, stb....Nem részletezem, nagyon rossz állapotban ijedtem föl.

Hát látod, ezért nem tudok odamenni a sírjához. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy ő ott van bent.

Biztos betegesen hangzik, de sajnos ilyen vagyok.:( Én úgy gyászolom, hogy a képe kint van az asztalon, minden nap gyújtok érte egy gyertyát a kép előtt. De nagyon nehéz még. Ma egy hate kezdett az állapota leromlani.:(

Figyelj, könnyebb úgy, hogy ha elfogadod a helyzetet, bár tudom h kimondhatatlanul nehéz! Menj oda a sírjához, beszélj hozzá! :) Goldit mi a kertben temettük el és mindennap, ha megyünk valahova vagy hazajövünk mindig köszönünk neki a kislányommal és megkérjük, hogy vigyázzon a házra. :) Ez sokat segít!!! Próbáld meg! És képzeld: mikor eltemettük őt, Vanessza lányom választott egy nagyon szép cserepes növényt a sírjára, majd a következő napokban rossz idő lett, esett a hó stb...Azt hittük el fog pusztulni a virág a hidegtől, ennek ellenére tegnap láttuk, hogy él és virul a kis virág. :))))

Ne zárkózz el a gyásztól, gyászold őt meg, megérdemli! Hidd el, neked is könnyebb lesz! (Tapasztalatból mondom, ugyanezen a szituáción megyek keresztül én is)

Goldi cuccait meg nem pakolom el sztem még egy darabig... Ma 2 hete, hogy elment, de tegnap öntöttem ki a táljából a szárazkaját, szépen kimostam mindkét tálját és odatettem a helyére. A kosárkája még mindig ott van a szobában, a kislányom pedig belepakolta a kedvenc plüssállatait, amit még régen tőle "csent el". A párnáit pedig soha nem fogon kimosni, hogy mindig érezzem a drága kutyaillatát. :)))). Ezek a dolgok segítenek, hidd el. :)

Tegnap anyáéknál voltunk.Nagyon nem akartam menni, nehéz volt. Oda sem tudtam menni Stella sírjához, de még arra sem bírtam nézni. Képtelen voltam rá. Meg előszedtem itthon a holmijait, éa elkészítettem, hogy elpakolom.Hát szörnyű rossz volt. Megrohantak megint az emlékek. Sose lesz ez már jobb??

Tudom, hogy a spániel hasonló, de az én szívem a retrieverekért dobog. Ez szerelem, nincs mit tenni.:)

Én is remélem sikerül gyorsan rávennem őt, mert nekünk is mindig volt kutyánk, mióta az eszemet tudom. :) Igen, neked a harmadik gyereked lenne az új kutyus, de biztos meg lehetne oldani úgy, hogy senki ne sérüljön. Gondolom párod is segítségedre lenne. :)

A gyerekvállalás pedig mindig nagy dilemma elé állítja az embert..Vanesszával 4 és fél évig voltam itthon, majd sikerült elhelyezkednem, ami nem volt egyszerű. Most nem szívesen hagynám ott a munkahelyemet, szóval fogalmam sincs mikor jöjjön a második gyerkőc...De nekem legalább már van egy, sok 30-on túli barátnőmnek még egy sincs. :(De majd meglátjuk mit hoz az élet.) :)

Ez az időszak mindkettőnk számára szörnyű, de tényleg nem tudok más vigasztaló szavakat mondani, csak azt, hogy kitartást és vigasztaljon az minket, hogy drága kutyuskáinkat, amíg élünk szeretni fogjuk!!! És ezt ők is pontosan tudják, hidd el!! :)

ui: A spániel nagyon-nagyon hasonlít a golden retriverre, ugyanolyan édes, szelíd tekintetük van, viszont kisebb lakásban akár jól is érezhetné magát... ;) - ez egy kacsintó smiley... :)

Elhiszem, hogy Te is szeretnél új kutyust. Igen, egy kölyök szemébe nézve, a puha bundáját megsimogatva gyorsabban gyógyulnak a sebek! Remélem sikerül rávenned a párod hamar!!!

Nekünk még jócskán várni kell rá, min. 2 évet. Nagyon nehéz, mert mindig volt a családban kutya,mióta élek, aztán pedig itt volt Stella. Szóval győzzem kivárni!! Rosszabb vagyok, mint egy gyerek. De hátha addigra az idő múlásával kevésbé fogok vágyni arra, hogy olyan legyen,mint Stella, mert biztosan más lesz.És az pont ugyanolyan jó. Most meg úgyis megőrülnék két kicsi gyerekkel szobatisztaságra szoktatni egy kutyust, megtanítani neki mit szabad mit nem. Így sem lesz könnyű.:(

Hát gondolom nem könnyebb egy kisiskolással sem. Minden kornak megvannak a maga szépségei és nehézségei is. Pont ezért mertük ilyen hamar vállalni tesóbabát, mert könnyebb 5 év múlva sem lenne.

Igen, neki könnyebb, pontosan azért amit mondasz...Mert ők még nem teljesen értik a halált. Bár tudod Vanessza már elég nagy, ezért az ő érzelmi szintjén szépen el tudtuk neki magyarázni, h mi is történt pontosan. Ill. már a történtek előtt sokat beszélgettünk a "kutyamennyországról" (amit kora révén kételkedve fogadott, de végül sikerült meggyőznöm :) )próbáltam őt felkészíteni, de mindig sírt mikor erről beszéltünk és mondta, h nem szeretné ha Goldi ott élne tovább ő azt szeretné, h maradjon itt...A legkeményebb az volt, mikor másnap a fürdőkádban sírva ezt kérdezte: "anya én azt hittem Goldi meg fog gyógyulni, hát szedte a gyógyszereket, miért nem használt neki, miért halt meg?" Ekkor, mint anya(és már nemcsak, mint gazdi)is összeomlottam... :(

Kérdésedre válaszul én is nagyon-nagyon szeretnék kutyát. Nem a veszteség pótlása céljából, hanem azért mert hiányzik a gondoskodás, az h ha hazajövök rohan elém valaki és nem tudok bejönni az ajtón annyira láb alatt van. :) A spánielhez ragaszkodom, ugyanúgy mint te a retriverhez. :) Csak az a baj, hogy a párom nem nagyon szeretne még másikat... nem tudom miért, pedig szereti az állatokat, szerintem megviselték a történtek...De nem fogom hagyni, bevetem női praktikáimat és kiharcolom az új kutyust. :)Ki tud ellenállni egy édes kicsi kölyök spánielnek?!?!Szerintem nincs olyan ember a földön. És tényleg úgy van, h ha volt már kutyád, nem tudsz meglenni nélküle.

Köszi szépen, én is meglestelek titeket. Ahogy látom nagyban benne vagytok a babázásban és még jóideig benne is lesztek. :) Mi már a kisiskolás korszakkal állunk szemben, elmondom, ez sem egyszerűbb. :D Mikorra várod a babát? Tök jó szerintem, h ilyen kicsi lesz a korkülönbség köztük! Kutyuskád pedig egy tündér... :)

Nagyon szép kutyu volt Goldika!!!!:) És a kislányod is gyönyörű!Az utolsó képen,ahol szembenéz a szeme pont olyan, mint Stellámnak volt.:(

Küldtem Neked privit.

Elhiszem, hogy a családodat is nagyon megviselte. És azt mondod a lányodnak sikerült könnyebben feldolgozni? Pedig a gyerekek sokkal érzékenyebbek mindenre. De még így a szerencsésebb, mert nehezebben is értik meg a halált. Személy szerint én is nehezen értem, főleg egy fiatal (ember, kutya, állat) halálát, nem méghogy egy gyerek.

Nagyon sajnállak tényleg, mert rengeteg emléked van így akkor a kislányod kapcsán is Goldiról.:(

Ti terveztem majd másik kutyát?Én kijelentettem a férjemnek, hogy dacára a picike lakásunknak, amint a még pocakban lévő lányka se, kúszva, mászva közlekedik majd, lesz másik kutyánk. Akkor,amikor Stella is költözött volna vissza haza. Tudom, hogy Stellát nem tudja pótolni(nem is kell), és hogy valóban nem ideális(mindenkitől ezt hallgatjuk) egy kis lakásban retrievert tartani, de ragaszkodom ehhez a fajtához, és szükségem van kutyára. Tudod, hogy a mondás tartja:"Kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes". Bennünk meg szerintem rengeteg szeretet van, ami a legfontosabb egy állatnak és a kicsi gyerekek úgysem maradnak meg 4 fal között, szóval úgyis menni kellene ki állandóan, és akkor legalább közös programjaink lesznek. Stellával is úgy sétáltunk, mikor a kisfiam megszületett, hogy toltam a babakocsit, vezettem a kutyut pórázon.Kisétáltunk a parkba, ott leültünk egy padra.Stella rohangált egyet, aztán a kicsi aludt a kocsiban, Stella feküdt a pad mellett én meg olvastam.

Persze, nem azt mondom, hogy csak engem viselt meg. Párommal 9 éve vagyunk együtt, természetesen ő is nagyon-nagyon zokogott mikor elvittük Goldit az orvoshoz...Soha nem láttam sírni. :((( Nálunk meg pont az ellentéte történt..Kislányom Goldival nőtt fel..6 éves volt Goldi mikor a lányom megszületett és nagyon féltem, h fog regálni a babára. De annyira jól fogadta, úgy szerette, mindig együtt aludtak Vanessza ágyában. Ugyanolyan cipőben járok, mint te hiszen Goldi minden, a gyerekkel kapcsolatos esemény során jelen volt. (lányom reggeli ébresztésétől kezdve még nagyon sok mindennél)Utolsó napjaiban nagyon nehezen mászkált már, a térde miatt nehezen feküdt le, kelt fel, de mikor kislányom barátnője átjött és a földön játszottak a gyerekszobában, odament közéjük és hol az egyik, hol a másik lány lábára tette a kis fejét, annyira szerette Vanessza lányom közelségét. Egyébként az egésszel kapcsolatban tudom mi a problémánk...egyszerűen nem tudjuk őket elengedni...Én azt sem voltam hajlandó felfogni, h Goldi ilyen öreg és bármi történhet vele..Mikor beteg lett a térdével, akkor világosított fel a párom, h készüljek fel akár a legrosszabbra is, mert Goldi már nem fiatal..és igaza lett, mint minden másban, ami az élet dolgaival kapcsolatos.

Nincsenek Stelláról fényképeid, (bárhol a neten) amit meg tudnál mutatni? Ill. a gyerkőckédről is szívesen néznék képeket, mert alapból nagyon szeretem őket. :)))

Én meg mutatom az én kis tündéreimet, remélem ha bemásolod, működni fog.

[link]

Elhiszem, borzasztó lehet! De jó, hogy kijutott az a 14 év!! Ő olyan keveset élt, csak 8-at.:( De jó lett volna még az a 6.Akkor a gyerekek is megismerhették volna.:( Bár ha a kisfiamra nézek(ő most 10,5 hónapos) akkor is Stella jut eszembe. Még mielőtt kiújult a daganata, úgy másfél hónapja voltunk anyuméknál, és a kicsi akkor simogatta meg Stellát először. De olyan babamódra.Majd kinyomta a szemét, csavarta az orrát, ott turkált a szájánál. Ezt elvileg útálják a kutyák, de ő csak bújt és tűrte, sőt dugta a fejét. Érezte, hogy a pici így fejezi ki magát. :( Ha erre gondolok, mindig sírok. Mik lehettek volna még... De ő nem fogta persze fel. A férjem rettenetesen zokogott, pedig nem egy sírós fajta. Nagyon szerette. Jóformán majdnem azóta vagyunk együtt, mióta megvan Stella. Róla meg az a kép él bennem, mikor még otthon laktam, Stella pici volt, és a (későbbi) férjem szaladt ki a szobából, hogy "Niki,Niki pisil a kutya", és már tartotta is egy nagy doboz fölé. Stella magatehetetlenül lógott a kezében és csorgott...De azt hiszem én viselem a legrosszabbul.Anyumék is megsiratták, de persze hozzájuk nem állt annyira közel, mint hozzánk, hozzám.

Köszönöm, hogy vagytok, hogy írtok.Azt is, hogy vígasztaltok, és azt is, hogy leírjátok a saját "élményeiteket". Sokat segít nagyon!!!Jó veletek beszélgetni!!!

Szia!

Figyelj, én is ugyanúgy átéltem ezt...Goldit nem engedtem otthagyni az állatorvosnál, hazahoztuk őt és a kertben temettük el. Miután végleg elaludt és az orvos mondta, h megállt a szíve, még percekig simogattam, egyszerűen csak simogattam, simogattam, óvatosan megérintettem mindenét és nem értettem miért nem mozdul...Majdnem megzavarodtam, ezt nagyon komolyan mondom neked. Sajnos az élet kemény, nem habostorta, de fel kell állni és folytatni kell tovább!! Nagyon furcsa, nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én folyamatosan hallom Goldi lépteit, hogy jön utánam (állandóan a fenekemben volt) hogy jön-megy a konyhában miközben főzök (ilyenkor mindig ott ólálkodott a kaja környékén)hogy rendezkedik a kosarában. (14 évet nem lehet csak úgy lezárni)

Anyósom is ugyanezt mesélte, mikor meghalt a kutyájuk, de én csak furcsa szemmel néztem rá.De Stella most is lát, és tudja h azért vagy szomorú, mert nem lehettek együtt. :)

A család többi tagja is ugyanilyen nehezen viseli egyébként a dolgot, mint te? Nálunk engem érintett a legrosszabbul, a párom csak 9 éve csatlakozott, a lányom pedig kezd túllenni rajta, mivel a gyerekek mindent sokkal rugalmasabban tudnak feldolgozni... (jó persze sír, ha eszébe jut)