Meghalt a kutyám (beszélgetős fórum)

sziasztok! Megosztanék Veletek egy történetet....

A mi történetünk......... Nagy fájdalmamban az interneten az okokat bóklászva taltam ezt a forumot. Most leírom a szomorú történetünket, talán segít nekem is feldolgozni és talán segítek másoknak is.

Chow-chow imádók vagyunk , én és a családom is. Én mivel kis lakásban lakom nem tudok kutyát tartani, de a szüleim nagy udvaros, családi házban laknak és nekik mindig is volt kutyájuk. 2008-ban történt, hogy az addig imádott puli kutyusunk, Brumika lebetegedett és egy hét leforgása alatt itthagyott bennünket. Az egész családot megviselte. Hogy jobban legyünk egy pár héten belül a nővéremmel megleptük a szülőket egy 10 hetes krémszinű chow-chow-va. Kisgyerek korunk óta egy ilyen fajta kutyusra vágytunk... Édes volt, rögtön megszerette mindenki. Igazi kis nyugodt maci…. Aztán eltelt 1 év.. alig az 1 születésnapja után elkezdett sántítani a kutya. Mi, jó gazdi lévén azonnal orvoshoz vittük. A doki azt mondta semmi komoly… a farkcsontjával van valami. Nem múlt a baj.. tovább sánított… akkor meg akarta műteni a doki… de nem találta a bajt. Elvittük másik orvoshoz. Ők már gyanítottak valamit.. a gerincével lehet a baj, de a felírt orvosság nem segített. Még jobban sántított Bundáskánk. Majd jött a következő híres állatkórház. Itt megműtötték csigolya szűkületre. Azt hittük túl vagyunk az egészen, de pár nap múlva jött a hír , megjött a szövetminta, a kutyusunk daganatos. Idegsejt daganat, rosszindulatú. Felkerestük a legjobb hírű állatorvosokat, infúziót kapott a kutya, elvüttük Kaposvárra MRI vizsgálatra… de a vizsgálat végén megállapították… hogy menthetetlen… a kutyust el kell altatni , mert az egész belső szerveire rátelepszik a daganat. Júniustól augusztus 20-ig szinte folyamatosan orvoshoz jártunk…amikor utoljára eljöttünk az orvostól (megtudtuk nincs remény) akkor csak annyit mondtunk, hogy hazavisszük, hogy édesanyánk még láthassa a kis Bundás kutyánkat és másnap elaltatatjuk. Közben persze mindenki teljesen összeomlott. Éjszaka elment örökre Bundáska, nem várta meg az altatást.

A nővérem és én bár nem a szüleinkkel lakunk, de sokat vagyunk ott… az egész család bele volt keseredve az elvesztésébe. Teljes letargia, hiszen nálunk családtagnak számított Bundáska. Pár nap múlva a letargiából csak úgy tudtunk kijönni, hogy elhatároztunk keresünk egy újabb kis csau-csau kutyát. Kecskemétig mentünk érte és hoztunk egy újabb pici szőrpamacsot. A neve Buksi lett. Először fura volt a nagy hatalmas Bundás kutya után, hiszen őt kerestük benne, de aztán segített túlélni a traumát. Imádtuk… igaz nehezen kezelhető volt, mert nagyon makacs volt, de rengeteg örömet , boldogságot adott. Minden ’tüsszentésénél’ már össszerezzentünk… csak nehogy beteg legyen. Eltelt 2,5 év.. észrevettük, hogy a kutya sokat pukizik és folyik a nyála. Épp évi oltáson voltunk, kérdeztük a dokit, de mivel a kutyust nem lehetett vizsgálni, azt mondta, hogy majd máskor jöjjünk vissza, kicsit bekábítja és jobban megnézni. Egy hét múlva anyukám azzal hívott fel, hogy a kutya mindent kihány, még a vizet is. Szombati nap volt. Kocsiba pattantunk és egy fővárosi állatklinikára szállítottuk a kutyát, a kocsiban megnyugodott… nagyon szeretett velünk együtt utazni. Mondták, hogy ott kellene maradjon, hogy jobban kivizsgálják. Egész nap rettegtünk. Délután hívtuk a dokit, és azt mondta már jobban van, kapott infúziót és már csóválta a farkát is. Nagyon féltem, mert nehezen tűrte a bezártságot. El akartam hozni este, de azt mondták maradni kellene, mert még egy vizsgálatot meg kellene csinálni. Másnap reggel 9-kor hívtak a kórházból. Buksi az éjszaka folyamán meghalt…….. Értetlenül hallgattunk a telefonban.. az előző nap saját lábán ment be a kutyus.. és most nincs???? Az hogy lehet? Kiderült cukorbetegsége volt, de igazából ebbe nem kellett volna belehalnia. De mégis ez történt. Nem tudom leírni a fájdalmat, amit éreztünk. Teljes összeomlás, értetlenség, düh, keserűség… kilátástalánság, gyász és CSEND. Hazahoztuk a kutyát egy zacskóba tekerve. Otthon újra temetés következett…… saját kezünkkel ástuk ki a sírt a másik 2 elvesztett kutyus,… Brumika és Bundáska mellé.. oda fektettük a Buksikát is, teleszórva virágokkal a sírját. ….. A fájdalom és értetlenség leírhatatlan. Miért történik ez? Mit csinálunk rosszul? Mi rossz gazdik vagyunk? Pedig imádtuk őket, minőségi tápokat kaptak, ügyeltünk a rendszeres orvosi felügyeletre… igazi családtagként kezeltük őket és mégis valamit rosszul csináltunk…. De mit?

Hadakoztunk… a szüleim ahogy idősödtek egyre jobban megviselte őket a tragédia. Azt mondták nem akarnak több ilyen fájdalmat.. Ők már nem tudnak ennél jobban kutyát szeretni… Én és a nővérem is ezt éreztük. De jött a döntés… egy újabb kis csau-csau… hozta meg a megkönnyebbülést. DÖME… egy csodálatos , vörös kis medve. A LEGSZEBB csau-csau akit valaha láttam. Kedves, bájos, hizelkedős, nyugodt, csodálatos kutya. Az utazást nem nagyon bírta… próbáltuk kutyaiskolába hordani, de aztán kapott egy középfülgyulladást onnantől kezdve nem vittük , csak sétálni. Bár a családi ház udvarán tartottuk de időnként bejött a házba is és ha lehetett (nem volt dög meleg) vittük a ház körüli földutakon sétálni. Imádta!!! Mi meg őt!!!! Okos volt, csüccsölt, pacsizott a hatalmas manccsával …. Imádott rongyokat rázni és a sálamnál fogva a kapuból behúzni az udvarra. Már az érintése is boldogságot adott, és csak ha rá gondoltunk is öröm töltötte el a szívünket. Imádott enni, egy kicsit talán többet is mint kellett volna… Minden szép és jó volt…. Én csak az „ én kis boldogságomnak” hívtam.. az egész család kedvence lett Dömike… a szőrgombolyag, a tündémacika aki felnőtt korában is azt hitte kiskutya és ölbe szeretett volna lenni, bújni. Persze ezen sokat nevettünk….

És jött az a gyászos , érthetetlen nap.2013. Október 11. Eljött az éves kutyaoltás ideje.. Már féltünk tőle, mert tudtuk az utazást nehezen viseli. Megpróbáltuk betenni a kocsiba, de ő nem akarta… odacsaltuk és nagy nehezen beraktuk. Már akkor is nagyon izgatott volt a kutya és még jobban izgatottá vált. Elindultunk a kb 16-18 km-re lévő állatovosi rendelőbe (helyben nincs orvos, vidéken lakunk) Megérkeztünk.. rengetegen voltak.. a kutya nem nyugodott, csak menni kellett vele jobbra-balra , fel-le, nem tudott nyugton maradni. Lihegett…egy idő után már azt mondtuk a nővéremmel, hogy menjünk haza mert éjfélre sem érünk haza és a kutya nem bírja. Elindultunk.. a kutya egyre idegesebb lett, elkezdett zihálni.. közben beértünk egy településre, éreztük valami baj van a kutyával, nem szokott ilyen lenni. Megálltunk, hogy segítséget kérjünk egy ottani állatorvostól. Szegény Dömikénk már szédelgett, amikor kiraktuk a kocsiból, de akkor is elindult... ment-ment nem tudott megállni.. de már nem tudott egyenesen járni. Hívtam a dokit, aki kb 10 perc múlva megérkezett.. Elmondtuk, hogy ideges a kutya, nem tud megnyugodni, zihál, rosszul veszi a levegőt. Kapott rögtön nyugtatót, kezdett kicsit lassulni, majd lázmérés… 43 fok!!!! Azonnal lázcsillapítás, addigra a Dömikénk a földön kidőlve feküdt. Vizes törölközőbe csarargatás, lázcsillapító injekció, végbélen keresztüli vizes hűtés…. Kezdett visszamenni a láz. De Dömike nem tért magához. Dörmögve vette a levegőt, aztán mondta a doki, hogy akkor talán túlélte…. Mondanom sem kell, hogy végigremegtük az egészet, hiszen Dömike még nincs egészen 1,5 éves… bíztunk… biztos túléli. Beraktuk a kocsiba.. közben furcsán kezdett remegni a feje, majd az egész teste. A dokit megkérdeztük , hogy most mit csináljunk… azt mondta, hogy infúzió kellen neki. Menjünk állatkórházba. Újra kocsiba ültünk , közben Dömikénket hátra fektettük a csomagtartóba, mert csak ott férte el. Sötét volt már. A nővérem nézett hátrafelé a hátsó ülésreől, próbálta figyelni, és én kb 150-el elindultam az autópályán remegve, egy állatkórházba.. egy ideig még hallottam a nehéz légzését…. Majd gyanús csend következett. Nem tudtuk mi történt, csak remélni tudtuk elmúlt a rázkódás… kb 35 -40 perc múlva megérkeztünk… kinyitottam a csomagtartót és Dömike ernyedt testén láttam, már nem lélegzik. Gyorsan bevittük a klinikára, mi lányok ketten a nővéremmel, talán újra lehet éleszteni…reménykezdtünk. De NEM….

Dömikénk 2013.10.11 pénteken este 8 és fél 9 körül elment örökre……!

Másnap temetés… újra a saját kezünkkel ástuk ki a sírt és temettük el az én „kis boldogságomat”! Virágokat szórtunk rá, és betettük a kedvenc játékát is, a sípolós malackáját.

Azóta nem térek magamhoz, nem tudok róla beszélni, nem értem az egészet, hogy ez hogyan történhetett meg….. újra.. és újra. A családra melankólia telepedett…. És CSEND, síri CSEND

Így temettünk el 2008 július 12 és 2013 október 11 között 4 kutyát. Ebből a kis pulinkat, aki 9 évig volt velünk. Utána pedig jöttek a csau macikák….. 1,5 , 3 és újra 1,5 évvel. Nyugodjanak békében! A mi szivünk pedig összetört… és nem tudom mikor és hogyan gyógyul meg.. egyenlőre csak a kérdések maradtak… mit rontottunk el, mit kellett volna másképp csinálni? Mit tettünk ami miatt ezt érdelemjük ?

Nincs válasz... csak a csillapíthatatlan fájdalom...

Nagyon köszönöm Nektek minden sorotokat! Általatok merítek erőt!!!!!!!! Minden pillanatban Róla beszélek, de itt megértésre találtam.

Most a hétvégén még nem fogok tudni "talpra állni",mert első hétvége,amit nem vártam,amikor nem egész nap, csak Ő és mi vagyunk.A hatalmas séták,amikor nem kell a sötétedés miatt sietni, mint hétköznap...

Viszont eldöntöttem,hogy elmegyek a Boxer fajtamentőkhöz önkéntesnek.Már megtettem az első lépéseket.Most még minden álomnak tűnik,vagy egy történetnek,ami nem rólam szól,de Ti segítettetek "életben maradni"! Köszönöm!És remélem nagyon-nagyon sokára olvashatunk itt újabb rémtörténetet!!!!!

Nagyon nehéz feldolgozni az elvesztésüket, a gyász fokozatait meg kell élni, ez kikerülhetetlen.

Itt mindannyian értjük és érezzük, hogy min mész keresztül. Nyilván az ember elöször magában keresi a hibát, hogy mit csinálhatott volna másképp.

Ha visszaolvasol mindenki más módon veszítette el az imádott kutyusát, de az önvád mindig felmerül.

Azt is tudom, hogy mennyire elképzelhetetlen egy új kutyus fogadása. De ez csak a fejünkben az. Amikor ott van, és Rád néz az ártatlan szemeivel és követ mint az árnyék, mert Neki Te vagy az egyetlen, akkor csavarodik egyet a szíved és magadhoz öleled, és lassan vigaszt találsz benne.

Eszedbe sem jut majd Monához hasonlítani, hiszen Ő egy volt és megismételhetetlen, és haragudni sem fogsz, mert Mona tovább él a szívedben.

Az én mérlegem nagyon szomorú, 1 kutyus, 3 cica és egy lovacsaka elvesztése. Mindegyikbe belehaltam kicsit, de az, hogy ismerhettem és szerethettem Őket jó érzéssel tölt el, bármennyit is adott a sors. Úgy gondolok Rájuk, hogy vidáman, egészségesen és fájdalmak nélkül szaladgálnak együtt és várnak rám, biztos, hogy látom még Őket...

Egy kutyát nem szabad sajnálni. Ő ezt nem tudja értelmezni, csak szomorú lett volna, mert nem értette volna, hogy Te miért vagy szomorú.

Jól tettétek, hogy nem gondoltatok rá, mikor mehet el! Így nem lehet egy kutyát tartani. Akkor minden pillanat pánikban telt volna el és öröm nem lett volna benne.

A mostani csönd ami nálatok van a lelkednek nem tesz jót! Egyre jobban elkeserít, főleg hogy az idő is egyre szomorkásabb. A tél hozzásegít a depresszióhoz. Ne hagyd hogy eluralkodjon rajtad! Se neked ,se a környezetednek nem jó az!

A gyógyír egy másik kutyus, hidd el!

Mona is boldog lenne, ha újra örülni látna. :)

Így nem lehet neki indulni az új kutyusnak!

Nem lesz beteg! Próbálj meg pozitívan gondolkodni!

Hidd el nem keresnéd benne Monát! Ő másmilyen természet lesz, de ugyanolyan szerethető!

Persze Monát nem helyettesítheti, de nem is kell!

Nem Monát akarod pótolni.

A lelkednek kell egy új kutyus, mert így még nehezebb feldolgozni.Az új kutyus kedveskedése, szeretete segít halványítani a fájdalmat, ami idővel szép emlék marad!

Nem kell, hogy hasonlítson rá! Ő "Ő" volt!

Sőőőőőt.... esetleg jó lenne, ha teljesen másmilyen lenne! Mona holmiját pedig tedd el!

Nem kell az új kutyusnak odaadni. Majd ha eltelik egy kis idő boldog leszel, ha odaadhatod neki, hogy ő is örömét lelje benne.

Nem gondolkodtál a boxermentésen a NOÉ-nál?

Nem könnyű tőlük örökbefogadni, mert nagyon szűrik a jelölteket. De ott biztos találnál olyan gyönyörűséget, ami meglágyítja a szívedet és így megmentesz egy kutyust is. Nekik nagyon sanyarú sorsuk volt, nem véletlenül kerültek oda.:(

Ők aztán hihetetlenül tudnak szeretni, mert már tudják mit veszíthetnek.

IlDee! Az a gyógyszer nagyon drága volt. Nem mindenki teheti meg, hogy megvegye!

Lehet ám ,hogy az is csak ideig óráig hatott volna, mert ő nagyon beteg volt. Sőőőt.... ha vérrög zárta el a beszűkült eret, akkor a gyógyszer mit sem ért volna.

Ne edd magad ezen, Te megtettél mindent, amennyit bírtál! :'(

Jaj IlDee, sírok én is Veled! :'(

Hidd el, ahogy telik az idő egyre könnyebb lesz.

Könnyebb lesz, hisz az emberi természet így lett kitalálva. Ha nem így lenne belebolondulnánk szeretteink elvesztésébe.

Drága IlDee! Hidd el, nem Ti öltétek meg! Ilyenre még csak ne is gondolj! Nagyon súlyos szívbeteg volt! Az embereknél ilyenkor szívátültetést csinálnak, de nem is mindenkinél lehet. Nem tudtátok volna megmenteni újra élesztéssel sem!

Az embereknél sem mindig lehet!

Neki itt a földön lejárt az ideje! De hidd el találkoztok még, ha eljön az idő.

Beszélgessetek róla a családdal is, úgy könnyebb feldolgozni!

Sziasztok!

Egy kedves barátom mondta, hogy írjak ide. Segíthet! Bár viszonylag régen írtatok, azért leírom fájdalmam. Olvasva a fórumot, tényleg ugyanazt éli mindenki át, amikor elmegy a kis barátja. Több kutyusunk volt már, akik nagyon szép kort megéltek, és végül szenvedésüktől altatással szabadítottuk meg őket. Kis Jennykémet (németjuhász) többször műttettük daganattal. Végül áttétes lett. Menni sem bírt már, de ha meglátott kúszott felém. Soha nem is nyüszögött szegénykém, pedig alig volt már élet benne. Az orvos is meg volt döbbenve, mennyire kitart. Utána Brúnókám (ónémetjuhász) a gyásztól gyorsan kezdett leépülni. De ő is 15 évig velünk volt. Nem hallott rendesen, alig látott, ízületes volt, és végül 2 éve Szent este végelgyengülésben elment. 1 éve összeköltöztem a párommal. Mindig is beszéltük, hogy kell nekünk kutya. Én úgy nőttem fel, hogy mindig volt kutyusunk. Nekem hiányérzetem volt, és magány gyötört kutya nélkül. Minden nap elmentem anyuékhoz kis Nérókámat megszeretgetni (3 éves németjuhász). Márciusban elkezdtük keresni a kis családtagunkat. Párom boxert szeretett volna, én tiltakoztam. Nekem a németjuhász volt a minden. És féltem is a boxertől. Hogy nem tudjuk helyesen nevelni! Minden egyes nap boxer kiskutyák képeit, videóit kellett néznem. Ha nem kellett, akkor csak beszélt róla. Odáig jutottam, hogy én is elkezdtem keresgélni, de valami tiltakozott bennem. Április közepén jártunk, amikor már kezdtünk lemondani róla, mert akit "lefoglaltunk" születése után meghalt. Ismertem már az összes eladó boxit, és tudtam nem is találok már új hirdetőt. Főleg, hogy páromnak külön kis elvárásai voltak: sárga, szuka, ne legyen fehér benne, csak egy pici az orrán. Gondoltam képtelenség. Egyik nap végig néztem újra az összes hirdető oldalt, és egy teljesen új hirdetés tárult elém. Április 8.-án születtek, nem is olyan messze tőlünk (ez volt a baj, hogy a legtöbb boxi nagyon távol volt) több sárga kislány volt köztük. A feltöltött képen megláttam ŐT! Valami furcsa bizsergés fogott el. Azon nyomban írtam a hirdetőnek. Párom nem élte bele magát. Kaptam is választ levelemre, hogy meg van még, és meg is nézhetjük. Másnap, egy csütörtöki napon el is indultunk. Odaérve a kiskutyus kupacból felismerhetetlen volt melyik is Ő. Aztán egyszer csak egy kis ufófejű malacka totyogott felénk, félre lökve társait. Ő volt!!!Ezután minden csütörtökön jártunk hozzájuk,és végig néztük,ahogy fejlődik,ahogy a legöntörvényűbb,legharciasabb boxi lett, testvérei közül.Már az első látogatás után megvettünk neki mindent,felújítottuk az előszobát,hogy az lesz a birodalma.Elterveztünk mindent a neveleésről, én pedig szabályokat állítottam fel, hova mehet, mit csinálhat majd.Május 23.-án haza hoztuk, remegett.Horror napok következtek.Éjszakánként felváltva nem aludtunk.Én akkor államvizsgára készültem.Haragudtam erre a kis idegenlényre,hogy se éjjel,se nappal nem tudtam tanulni.A tenyésztők tudatták velünk,hogy nem egy öleb.Mona (mert ez lett a kis jövevény neve)egyik délután kitartóan ült a lábamnál.Gondoltam nem az ölembe akar jönni,hiszen 5 percre nem képes megállni.Csak kértem,hagyjon tanulni,ő tovább nyüszögött.Felvettem végül(haza is így hoztam),azonnal bekuporodott,és estig meg sem nyikkant.Egyszer nagyon kibuktam,hogy nem fog sikerülni a vizsga,idegesen ültem a kertben a lépcsőn,akkor először bedugta a fejét a hónom alá,és nézett,majd bemászott az ölembe.Megvígasztalt.Teltek a napok-hetek,egyre közelebb került hozzánk,és a kis ufófejéből,gyönyörű édes kis boxi fej formálódott.Pontosan olyan,ahogyan a párom mindig leírta.A házon belül szigorúan a konyha,és az előszoba volt elérhető számára.Nyár közepén elkezdett köhögni.Szinte fuldokolni.Aztán egyre többször.Ez egy nagyon hosszú folyamat(így is hosszú leszek,ezért nem írom le),sok orvoshoz járkálást követett,míg végül szeptemberben egy kardiológus elénk tárta a tényeket.Súlyos szívelégtelensége van,szívritmus zavar,pitvartágulat stb.Egy világ dőlt bennem össze.A kis idegenből királylány lett,a kislányunk,az életünk értelme.És most ezt halljuk.Attól a naptól hatalmas fordulat következett be.Mivel az orvos nem jósolt élettartamot, így mi reménykedtünk a 2-3 évben,de tudtuk,hogy szeret annyira minket,és ragaszkodik annyira, hogy 5év is lehetne.Onnantól kezdve 1 manccsal,2 lábbal,első tesztrésszel,majd végül,teljes egészében a szobánkba került.Ott volt mindenhol,ahol mi.Fürdés közben,wc-re is jött velünk, ha főztem Ő ott ült(tudta, hogy anya béna,tuti leesik mindig valami),ha a helyén aludt,és mi kimentünk a kertbe,szaladt velünk.Kómásan ült a lépcső tetején, és nézte, „most mi lesz?”.Bárhova bújt a párom, vagy én, csak annyit mondtunk neki"keresd apár,keresd anyát", és már meg is jelent táncolva előttünk.Ha a konyhában voltam, párom a szobámban,volt,hogy mondta neki,keresd anyát.Szaladt kétségbeesve,és hatalmas örömmel táncolt a lábam előtt,hogy megtalált.Tudtuk a szabályokat,a falkavezérség fontosságát.Tanítottuk,játszottunk vele,és betartottuk a szabályokat.Az ágyunk neki tabu!Egy napon elkapott egy vírus,fel sem tudtam kelni,csak feküdtem,próbáltam aludni.Mona reggeltől kezdve bent ült az ágyam mellett, és nézett.Háttal voltam neki,de éreztem a tekintetét.Mondtam neki feküdjön le a párnájára, ami az ágy végében volt (esténként kint aludt a kosarában).Félig aludtam,mikor éreztem a vállamon valamit.Nem akartam megfrdulni,csak telefonnal lefényképeztem mögöttem,mit csinál.A kicsi félteste fent volt az ágyon,és a kis keze a vállamon volt.A fejét nem tette le,csak figyelt.Úgy ahogy én csináltam neki,mikor bélhurutja volt,és nem tudott felkelni.Egy ideig nem szóltam,a falkaszabály volt a fejembe.Hirtelen megfogtam felhúztam a fenekét,bebugyoláltam,ő bebújt a karomba, és aludtunk.Életem legpihentetőbb alvása volt, annak ellenére is, hogy néha nyújtózkodott és a mancsa vagy a szemembe,vagy a számba tolta folyamatosan.Amíg élek nem felejtem el ezt a pillanatot!!!!Onnantól sokat aludt velem, az ágyon.Minden nap sétáltunk,figyeltünk,hogy ne vigye túlzásba,mert olyan lendülettel tudott futni,hogy olyat még kutyától nem láttam!Volt egy tisztás,ami az ő területe volt.Mindig ott álltunk meg,hogy elengedjük.(mindig arról beszéltünk,hogy egyszer megvesszük azt a földet,mert szép helyen van.Most már nem adom ezt fel,akármilyen lehetetlen!!!)Soha nem tudtuk behívni!Fél órákat kergettem,hogy pórázra tudjam tenni.De amint elindultunk, Ő már ott volt a lábunknál,és soha nem ment látóhatáron kívül.Az utóbbi időben egyre többet rombolt,mikor egyedül maradt napközben.Lecsupaszította a konyhát.Eddig robotszerűen szó nélkül takarítottam, munka után a tombolásának nyomait.Pár napja ismerősök mondogatják, hogy a fejünkre fog nőni, 1 év múlva nem fog hallgatni ránk, és hogy ne babusgassam annyit, neki nem ez kell.Megfogadtuk!Nagyon fájt, de elhittük,igazuk van.Átrendeztük a csupasz konyhát,hogy tényleg ne férjen semmihez hozzá.(nem csak rágott,megevett mindent!!!mosogatószivacs,mécses stb.)Hétfőn széttépte az asztalterítőt, úgyhogy egész nap büntetésbe volt. Először kizártam az udvarra,majd a helyére zavartam.Nem jöhetett be a szobába.Nem szóltam hozzá,nem néztem rá,nem simogattam meg,akármennyire is fájt.Este a sétánál csak ballagtunk egymás mellett.Közben mérhetetlenül büszkén sétáltam az oldalán(mint mindig)!Annyira engedelmes volt, hogy majdnem végig a szemembe nézett.Volt, hogy keresztbe oldalazva ment előttem,ahogy nézett rám.Akkor is csak fegyelmeztem.Este már nem gugoltam le hozzá puszilgatni,nem simogattam meg,hagytam feküdni,mert állítólag a helyén nem szabad piszkálni.Megfogadtam!Kedden reggel nem néztem rá, nem babusgattam,mert állítólag ezért rombol.El sem köszöntem tőle.Ezen a napon volt párom születésnapja!Mikor haza értem munkából,elkezdtem rendet tenni.Mona,amint kinyitottam az ajtót,kiszaladt,lefeküdt a fűbe.Nem értettem,hol az öröm tánc?Nevettem is,hogy tuti rossz volt,és tudja mi lesz.Egy kis idő múlva behívtam,meg akartam szeretgetni,mert nem bírtam már ki.Nem jött oda.Csak játszott egyedül.Később végül hozzám szegődött, és árnyék lett,mint máskor is.Együtt takarítottunk.Én mosogattam,ő nyalogatta a kifröcskölt vizet.Én kimostam a kádat,ő lenyalogatta a szélét.Én húztam fel a friss ágyneműt,ő húzta le az ágy másik oldaláról.Én söprögettem,ő a koszos lábával,ment a söprű után.Együtt voltunk végre!Aztán befeküdt a helyére aludni.Nem értettem,magától ilyet napközben nem csinál,csak büntetésbe.Kinyitottam a szoba ajtót,kértem jöjjön be.Sok idő kellett míg felkelt és félve,lassan elindult be.Aztán megjött apa,a párom.Örömtánc!Ő nem várt 5 percet a köszöntéssel,egyből simogatta.Nagyon boldog délután volt!!!Együtt voltunk hárman,táncoltunk a torta körül.Öleltük egymást!Igazi család voltunk.Párom azt mondta,élete legjobb születésnapja.Olyan volt,mint amikor még nem vezettük be a szigorúbb falkaszabályokat.Mona az udvaron nagyon intenzíven játszott a nyuszijával,előtte egy fadarabbal.Rég láttam ezt tőle.Azt hittem igazán boldog most!De ugyanakkor párommal azt beszéltük, hogy nem szabadna hagyni.Később indultunk anyósomékhoz(imádták Monát,mint mindenki),de Monát otthon akartuk hagyni,mert elkezdett köhögni.Csak álltunk az ajtóba, Mona nézett fel ránk, a póráz már rajta volt,és csalódás volt a szemébe,miért nem indulunk már.Tudtuk,hogy az nap már nem tudjuk sétálni vinni,így abba maradtuk,hogy levisszük magunkkal.Mikor odaértünk,a kapuba már alig lehetett visszafogni,mert meglátta kis kutyabarátját Hobit(őt menhelyről hozták anyósomék,keverék kutyus,és az árnyékától is félt).Hobi elindult a másik irányba nagy sebességgel,majd megállt, visszafordult,és már egymás nyakában voltak.Hűvös volt, mondtam, hogy vigyük be Monát is,mert ha nem vagyunk az udvaron ne legyen kint egyedül.Erre mindig azt a választ kaptam, hogy túlságosan féltem,nem hagyom élni.Bevittük hát!Nem bírt nyugton maradni.szaladgált föl s alá.Bejöttek a macskák,akikkel kölcsönös utálat volt,múltkor megkarmolták.Akkor indulás ki az udvarra.Kiültünk a hintaágyba,ahogy mindig, a kutyák pedig megállás nélkül pörögtek.Mona néha eltűnt a nagy kertbe rosszalkodni.Apósom folyamatosan szólongatta,felakarta venni,szeretgetni,imádta,de Mona sosem adta magát.Az kiváltság volt,hogy valaki ölébe nyugton legyen.És azok csak mi voltunk.A szemem folyamatosan rajta volt,nem is nagyon beszélgettem így. Láttam,hogy Mona más lett,hogy nem úgy játszik Hobival,mint eddig.Durva lett.Szóltam neki jöjjön oda.Lefektettem a hintaégy tövébe,de akkor is izgett-mozgott,kúszott Hobi fele.Rászóltam mérgesen,hogy fejezze be, és pont Mondtam apósmnak,hogy ez már nem vicc.Mona hirtelen fekve hátracsapta a fejét,szuszogott 3-at kb.Leugrottam hozzá, azt hittem (reméltem)csak elájult.Néztük a szívét,alig vert.Egy pillanatra megállt az idő,de az az idő valójában akkor nagyon gyorsan telt.Körülöttem kapkodás,anyósom szaladt az orvost hívni,de nem találta a számát.A kezembe nyomta a telefont, addig apósom próbálta „pumpálni” a szívét.Az orvos 5 percre volt.Felkaptuk betettük a kocsiba,én mellé ültem.Kis élettelen test volt már.Rábolrultam, nyomkdtam a szívét,és könyörögtem neki!Hirtelen minden kocsi akadályozta, hogy gyorsabban haladjuk.Beszaladtunk a rendelőbe, mindenki félreállt előlünk.Az ajtóban állva, párom kezében Mona kis teste vártuk,hogy az orvos befejezze a bájcsevelyt egy nővel.Az asztalra tettük.”Vizsgálgatta”,adrenalint adott neki.Látszott, hogy azt sem tudja, mihez nyúljon még, mind ez merő nyugalommal.Rákérdeztem végül: dobog még a szíve?A válasz:sajnos már nem,meghalt.Soha életemben nem sírtam még mások előtt, akkor kitört belőlem.Ráborultam kis testére, és csak sírtam,puszilgattam.Nem én vltam ott akkor,csak egy rossz film volt.Haza hoztuk és befektettük a kis ágyába.A szeme ugyan az volt,mégis olyan más.Rémületet láttam az arcán.A kis nyelve kilógott a szájából,nem tudtuk visszatenni..A szemeit nem tudtam lecsukni, így csak bámultam bele,kerestem az életet benne.Kb másfél-2 órát ültünk még mellette, simogattuk,beszéltünk hozzá.Minden nap elmondtuk neki 100x, hogy szeretjük, de most minden mondatunk végén a pont ez a szó volt.Ami még ennyire sosem jött szívből tán!Elmondtuk mennyire szép,és kértük jöjjön vissza.A mellkasán volt a kezem,és vártam a csodát.Szinte vizualizáltam magam előtt, hogy hirtelen felugrik!2 óra múlva a kis lábait már nem tudtuk kézbe venni puszilgatni,mert megmerevedett.Ekkor a párom kiment kiásni a gödröt.Nem akartam eltemetni,nem tudtam elképzelni,hogy nem látom Őt soha többé az életbe.És arra gondoltam, mi van,ha felkel??Betakartuk egy pokróccal, a kicsi maciját a mancsa közé tettük, és kivittük a gödörbe. Este 8 óra volt.Harangoztak,ahogy minden este!Aztán mikor a gödörhöz értünk abba marad.Betettük!És dermesztő érzéssel álltunk, mikor megszólalt a harang ismét.Félre kongatták!Tudtam, hogy egy kis angyal ment el.Egy nagyon-nagyon jó lélek,aki csak szeretet kért.Nem tudom elengedni Őt!Nem tudok ki kelni az ágyból,nem tudok körbe nézni.Mindenhol Ő van.A kimosott ruhák a kosárban,amit tegnap előtt még megnyalogatott.A tappancs nyomai még itt vannak a parkettán.A párnáján érzem az illatát!A kis vizes táljáb ól egy korty sem hiányzik:’(.Nem akarok semmi mást az élettől, csak visszakapni Őt!!!!!!Megöltük a kiskutyánkat Aki nekünk a legfontosabb volt a világn, aki a gyermekem, kisbabám volt, akiért felelősséggel tartoztunk.Megöltük,mert nem figyeltünk a jelekre,mert nem tudtunk egyből szakszerűen újraérelszteni.Megállás nélkül folyik a könnyem, nyugtatóval alszom,és senki nem érti a fájdalomunkat. Azt hiszik azért mert csak 4 hónapot kaptunk vele, még nem vált az életünk részévé.Október 8.-án volt fél éves.Akkor azt mondtam „megkönnyebbültem, most már tuti sokáig velünk lesz”.Miért?:( Ha nem változtatunk semmit, ha nem vonom meg tőle a szeretetet, nem fájt voln a akicsi szive miattunk. Tudom megérdemlelm most ezt a mérhetetlen fájdalmat.És nem panaszkodhatom,de azt kérem Istentől, megértettem és kérem szépen vissza Őt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A fájdalom enyhülni fog, csak idő kell hozzá!

Beszélgessetek róla, ne fojtsd magadba a bánatot.

Az a jó, ha kibeszéled magadból.

A saját lelki problémát nem mindenki tudja egyedül feldolgozni! Van aki csak emészti magát rajta, ami hosszú távon se neki , se a környezetének nem jó!

A pszichológusok nem véletlenül tanulnak ilyen sokáig. Igenis vannak olyan emberek akiknek segít ,ha kibeszélhetik magukból a problémáikat , segítséget kapnak feldolgozáshoz és megnyugtatják őket.

Az emlék megmarad, ez így van! De idővel be kell gyógyulni annyira a sebnek, hogy tudjál róla sírás nélkül beszélni.

A pszichológusokat sokszor összetévesztik a pszichiáterekkel. Az előbbi az egészséges emberek lelki világával foglalkozik, míg az utóbbi a beteg emberekkel. Szóval aki pszichológushoz megy az nem hülye, csak nem olyan egyszerű neki megemészteni a történteket.

Szomorúan érzem a hozzászólásodban a neheztelést, amivel mi csak segíteni próbáltunk.

Sajnos :( ennél többet mi sem tudunk tenni!

A kutya egyikünknél sem tárgy akik ide feljövünk, de el kell fogadni, hogy ők rövidebb ideig élnek, mint mi-SAJNOS! :(

De ha belegondolsz, az sem jó, ha mi halunk meg előbb, mert akkor neki a szíve szakad meg és a továbbiakban az hogy hova kerül és ki hogy bánik vele ,még inkább aggasztó számunkra.

Nem bántottál meg senkit!

Andi is csak jót akart azzal, amit javasolt.

Ha valamit nem tudunk feldolgozni, ahhoz szakember segítségét kell kérni. Máskülönben beteg lesz a lélek és ha az beteg ,akkor a test is az lesz.

Tudod, csak az él örökké, akire emlékeznek. Így amíg Te élsz, addig Jacki is élni fog.

Ezért is kell egészségesnek maradnod, hogy emlékezhess rá még sokáig! :)

Kár rajta rágódnod, már nem változtathatsz rajta!

De én hiszem, hogy Jacki nem haragudott rád és megértette, hogy fájdalmadban nem tudsz vele lenni.

Majd az idő enyhíti a fájdalmat és idővel talán megbocsátasz magadnak! Hidd el Jacki biztos ,hogy megbocsátott. Mert akit szeretünk az megbocsátja a másik hibáit. A kutyusaink meg szeretnek minket önzetlenül.

Sutyek, nagyon mély érzésű emberke vagy.

Senkit nem bántottálé meg. Inkább csak aggódunk, hogy ne legyen ennyire nehéz az a lelki terhed.

Hát nézz bele azokba a kis szemecskékbe, ahogy bizalommal telve néz rád, hogy mit is csináljon, hogy jó kiskutyi legyen...

"Hogy is kéne csak, Gazda? Figyelek nagyon!!!"

Sír az ember, de nevet is...

Köszönöm, aranyosak vagytok! :)

Remélem így lesz, és azt is remélem, hogy jó ideig nem lesz "szükség" ide írnom ebbe a topikba :((

És másoknak is ezt kívánom, akinek kutyija van! :)