Adventi naptár (beszélgetős fórum)

Idén milyen ötleteitek vannak? Nálunk ebben az évben sem csoki lesz benne, hanem az apró meglepetések (ceruza, matrica stb.) mellett minden napra egy "bón" is lesz, amit a téli szünetben tud majd beváltani :)

1. süssünk mézeskalácsot

2. menjünk moziba

3. nézzük meg a bergeni mézeskalácsvárost

4. reggelizzünk az IKEA-ban

5. fűzzünk gyöngyöt

6. fessünk téli képet

7. csináljunk csillámtetkót és lakkozzuk ki a körümünket

8. játsszunk Monopolyt

9. menjünk könyvtárba

10. süssünk muffint

11. rajzoljunk egymásnak karácsonyi szinezőt

12. csináljunk gyurmát

13. tanuljunk 4-kezest a zongorán

14. fejtsünk keresztrejtvényt

15. mozizzunk itthon

16. csináljunk tejkaramellát

17. csináljunk papírból hópelyhet

18. dartsozzunk

19. énekeljünk karaoke-t

20. kártyázzunk

21. játszunk torpedót

22. kézműveskedjünk

23. készítsünk karácsonyfadíszt vasalós gyöngyből

24. süssünk pizzát

Donászy Magda: Karácsonyvárás

Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás. Lótás-futás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.

Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.

Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne. Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbra-balra. Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.

Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt. Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák megett nagyanyóka szekrényébe'. De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.

Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd. Bújócskázik be-ki, be -ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.

Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre sugdos-dugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos.

Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt.

Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész. Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja.

Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik. Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, hogy senki más nincs ébren. De lám! Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az ágyba.

Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag?

Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. - Már egyet sem! Csengős szánon – hipp-hopp! - itt van a karácsony.

A karácsonyfa története

Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj. "De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben." "Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.??És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis Fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?" E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak, és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel." A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsátott enyhítő meleget a didergő tájra. "Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni - panaszkodott búsan Fenyőke. Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna, szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől. Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak? Lehet, hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is. De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben, pedig színes ajándékcsomagocskák.

Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott. Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.

Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát. Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte.

A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám, és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke. Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.

Teljesüljön hát a vágya

Legyen ezüst minden ága.

S legyen a jó emberek

Szép karácsonyfája.

Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.

Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást. S akkor még egyszer megszólalt a kisded:

Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz, és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezen túl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.

Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke. A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet.

Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.

Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező. És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt.

Sok-sok év telt el az óta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.

Az ember, pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...

Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.

A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta.

Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.

Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.

Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.

Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.

S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Erdei Karácsony

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.

Pici, a kétarasznyi kisfenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta,

hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!

Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok:

az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.

Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.

Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!

- Hogy aludtál ? - kisöreg!

- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.

Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.

- Milyen nap van ma ? - kérdezte kíváncsian Sudártól!

- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!

- Az meg micsoda ? - érdeklődött tovább.

- Én sem tudom - felelte Sudár.

A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.

- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.

A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.

Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.

Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük. Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.

Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg,

vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.

A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott

diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!

A szeretet és az ajándékozás ünnepe.

- Ez csudaszép lehet - súgta Pici Sudárnak.

Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:

- Most figyeljetek - ezek az emberek!

És az emberek kiválasztottak pár fenyőt -köztük Sudárt is- ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a

furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de

attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.

Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.

Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott az

eszébe.

A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdö minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán szép éneket:

- Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...

Karácsonyi mese

Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.

Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..

- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.

- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?

- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?

- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?

- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.

- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?

- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.

- Ez így is van.- bólogatott a lány.

- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.

- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:

- Szépséges délutánt, kedves Maci!

- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.

- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.

- És miért tennéd le ide a barlangomba??

- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.

- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?

- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi.

Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.

- Rendben.

- Boldog napsugaras karácsonyt!

- Neked is Nap.

- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.

- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!

- Neked is.

Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.

Helen Bereg

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

A négy gyertya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első : ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni. Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második azt mondta: ÉN VAGYOK A HIT! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. ÉN VAGYOK A REMÉNY! A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény! Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját!!!

A négy gyertya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első : ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni. Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második azt mondta: ÉN VAGYOK A HIT! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. ÉN VAGYOK A REMÉNY! A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény! Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját!!!

Sziasztok!

Feleleveníthetnénk ezt a fórumot, lassan ismét itt az advent :)

Tavaly nálunk apróságok, figurák voltak a kalendáriumban, de idén valami különlegeset szeretnék.

Arra gondoltam, karácsony mesék lesznek benne, amiket aztán esténként együtt olvasunk el. Ha valaki tud szép karácsonyi mesét és megosztja velem, annak nagyon örülnék :)

Gondoltam szép betűkkel, szép papírra kinyomtatjuk, és Karácsonyra egy egész mesekönyv lesz belőle :)

találtam egy fórumot ahol elmesélték, amit készítettek már és így adják az ötletet másoknak :)

Ott olvastam :)

Szia!

Én is az elsőt csinálom és ez a hóemberes megoldás nekem is tetszik,de hol találtad ezt az interneten?

Én idén csinálom az elsőt!!! nagyon sok ötletet találtam a neten :)

Ami nagyon tetszett és egyszerű: egy nagyobb kartonból kivágsz egy hóembert , a nyakába és a hasa köré szalagot kötsz ,majd erre kötöd fel a kis tasakokat, ami akár szalvétából is lehet :)

Jaj, bocsi... megnéztem tegnap este, csak elfelejtettem írni (nagy a nyüzsi este: két gyerkőc fürdés, etetés...stb)

Nagyon tetszik!!! ügyes vagy. Gondolkodom rajta, hogy én is megcsinálom. Bár a másik gondolatom az, hogy a lánykáim még kicsik hozzá! Úgyhogy még gondolkodom, hogy is legyen.

Ügyes vagy. Tetszik!!!

A wc papír gurigás ötlet nagyon tetszik nekem, abba még fér is valami:)

lányoknak esetleg hajcsatot, hajgumit(ha van hajuk...), pici plüsst, az enyém odavan még a kulcstartókért, mini elem lámpáért.

:D:D:D

Tök jó! "kár" hogy az én párom sem sörös

OK. Este teszek képet a bemoldalamra.

Egyébként olyat csináltam, amit a 3.hsz-ban lévő oldalon láthatsz;)A fenyőfa alakút;)

Én 2 éve csináltam egy nem épp ünnepi hangulatú darabból naptárat:D, de nagy sikere volt;)

Az alapanyag wc papír guriga volt;) Csináltam belőle ördögöt, hóembert, angyalkát, télapót, és azokat töltöttem meg;)

Tavaly gyufásdobozból csináltam fenyőfát(arról tudok képet is mutatni;)