Borderline személyiségzavar (beszélgetős fórum)

Szia!

Pontosan mi lenne a kérdésed? Mire vársz választ? Semmi konkrétumot nem írtál...

üdv:

Lili

Sziasztok!

Engem alapvetően érdekel a pszichológia, a mentális betegségek, és ha lenne seggem hozzá, bizonyára erről tanulnék, de így maradt a festés, és egyéb ürítés, amit művészeteknek neveznek. Szóval ezúton keveredtem erre a fórumra, kutakodván mi is ez az állapot, amiről egy filmben halottam. Végig olvastam az utóbbi 5 oldalt, volt bejegyzés, amit megkönnyeztem, és eszembe jutott a saját történetem. Nekem, azt hiszem nincs borderline személyiségzavarom, és bocsánat hogy ide pofátlankodom, de: 16 éves korom környékén kezdődtek, és azt hiszem 21 éves korom környékén múltak el a pánikrohamaim, az állandó rosszkedv, ami szomorúságból, és sírásból, előbb hallgatássá, és szorongássá, majd gyűlöletté, meg ürességgé fajult. Ezt aztán dührohamok váltották fel, leginkább tárgyak látták kárát, de sok olyan személyt is bántottam, akiket igazán szeretek. Hely, idő, emberek, semmi sem számított olyankor. Mindemellett bántottam magamat, nem súlyosan testileg, és talán leginkább a szexualitásban megnyilvánulva lelkileg. Orvos sosem látott, 17 éves koromban, egy barátnőm elvitt, volna a kerületi lelki segélyhez, de mindketten kész voltunk, rosszul voltunk, naná hogy azt a napot szúrtuk ki, mikor nem volt nyitva. Nem mentem vissza. Elkezdtem olvasni a depresszióról, a pánikbetegségről, és egyéb nyavajákról. Egy évvel később döntöttem úgy, hogy kézbe veszem az irányítást. Őszinteség, belátás, szembenézés, akarat, felejtés, eltemetés, írás, írás, írás ezekhez az eszközökhöz folyamodtam. Sok minden megváltozott, ha jött a pánik, egyre inkább tudtam, hogyan csitítsam el, a gátlások egy része, a felesleges hallgatás elmúlt, de a fájdalom nem. Csak bezártam az ágyam alatti dobozba. Eldugtam magam elől is, mert nem bírtam elviselni. Mindezt tudatosan. Sejtettem, hogy nem egészen stimmel ez, de nem tudtam mást tenni. Azt hiszem, ebből az ágy alatti dobozból törnek ki, azok a démonok, amik gyűlölettől fröcsögve ordítanak, törnek-zúznak, de nem ismerem őket, a kulcsot elveszítettem. A fájdalom már kifakult, csak valami örök-ős-sötétség, van bennem. Egy éve kb. elhitettem magammal, hogy elbántam velük. Már nem vagyok „idegbeteg picsa”. De, egy hónappal ezelőtt, karácsony táján, - szinte már nem is tudom miért, ezek a kiváltó okok olyan aprók, majdnem mindig eltűnnek – földhöz vágtam a hete vásárolt új laptopomat, aztán, szétvertem a szobámat. Magamtól nem tudok bocsánatot kérni, nem tudom elkenni a dolgot úgy, hogy ne érezzem, valami nem stimmel. Azóta megint nem vagyok a helyemen. Be kell vallanom, sosem leszek a „normális” értelemben véve jól. És ez lehet, hogy furcsán hangzik, de nem bánom. „Ez a világ, olyan világ, amiben az a beteg, aki normális.” 23 éves vagyok, érzékeny, belelátok emberekbe, helyzetekbe, tudom mi a „feladatom”, a saját utamat járom, szeretek, szeretnek, és kevés dolog van, amit nem értek. De nem akarok bántani, és rombolni, ez az, amit tényleg betegnek és károsnak érzek az életemre nézve.

Igazából, azért kezdtem el ezt írni, mert LILIMIA bejegyzései rokonszenvesek voltak. Bizonyítják, amit én is gondolok, hogy az ember maga kell, hogy akarja, és aztán megtalálja a számára legmegfelelőbb gyógymódot, hogy az önvizsgálat és belátás milyen fontos, és tudom, hogy nekem közel sincsenek ilyen súlyú problémáim a „betegségemmel”, de át tudom érezni, meg tudom érteni, és igen tiszteletreméltónak találom az erőt, amit kiérzek a sorai közül. Pláne hogy néha miktől vagyok képes elhagyni magam. Szóval első körben csak ennek szerettem volna hangot adni, de most hogy megint nem bírtam magammal, és ideömlesztettem ezt a sok mindent, megkérnélek, hogy ha olvasod, és lesz időd, írj nekem kicsit a dühkitörésekről, illetve arról, hogy te mit teszel, hogyan fogod vissza magad, amikor sikerül. Vagy bárki… olyan jó lenne valaki olyantól hallani erről egy kicsit többet, aki maga is átélte, nem csak külső szenvedője a dolognak.

Mindenesetre jól esett most ezt leírni, köszönöm, ha olvastátok!

Minden jót!

Szia, Berna!

Megértem a helyzetedet. Véleményem szerint ne adj alkalmat neki a találkozásra, és határozottan távolítsd el magad mellől. Kétféleképpen reagálhat: vagy harcol még kicsit, de végül békén hagy, vagy elkezdi keresni a miérteket és az önismeret útján ráébred a betegségére. Ha mindig kicsit engeded, hogy kötődjön, nem szakítod el véglegesen a kötelékeket, csak megnehezíted mindkettőtök helyzetét. Ezt mint laikus tanácsolom Neked, tapasztalatom alapján. Hiszen ha Te nem tudod felvállalni, hogy kivezeted a saját kötelékeiből, akkor mindketten tönkrementek. A saját érdekedet nézd, és keresd meg azt, akivel igazán boldog lehetsz!

Kedves odette! Valóban csak szakértő segítség oldhatja meg a helyzetet. Először Te keress valakit, aztán ő megmondja, hogyan tovább. Ha a fiad nem akarja elismerni a betegségét. Egyébként nem biztos, hogy klasszikus borderline (BPD-s), lehet más betegség tünete is ez, mindenesetre a nyugalmatok érdekében mielőtt lépj!

Szia,

Ha akár önveszélyes vagy közveszélyes, (mert írtad, hogy már te is félsz tőle) akkor sajnos kikerülhetetlen a szakorvosi ellátás.

Ennél nem tudom, hogy adhatna-e bárki jobb tanácsot.

FT

Jó nehezeket kérdezel és valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy választ adjak rá - remélem mások is írnak majd ezzel kapcsolatban - de én úgy gondolom, hogy könnyebb olyasmivel szembenézni és orvosolni amit ismerünk.

Esetleg beszélgethetnétek erről, elkísérhetnéd orvoshoz. Egy megfelelő gyógyszerrel talán kordában lehet tartani ezt a betegséget.

Sziasztok!

Én még csak most jelentkeztem be erre a fórumra,mert nagyon tanácstalan vagyok.Lehet,hogy hosszan fogok írni a problémámról,de még így is csak töredékét tudom leírni a történteknek.

Ott kezdeném,hogy két és fél évig éltem kapcsolatban egy sráccal,akiről a sokadik szakítás után tudtam meg,hogy borderline.Már a kapcsolat elején és folyamán is furcsák voltak a hangulatváltozásai,a gyanúsítgatásai,hogy nekem nem is ő kell,ő nem is jó nekem...Mindig félt,hogy elhagyom.Többször szakítottunk,de mindig visszasírta magát(szó szerint).Percről-percre változott a hangulata.Sokszor nem emlékezett dolgokra,amiket említettem neki és ebből nagy viták kerekedtek.Az utóbbi egy év volt a csúcs,amikor már többször meggyanúsított,hogy van valakim és erre bosszúból elment más kapcsolatokba.Itt már az elején jó mélyen beleásta magát ezekbe,de állandóan visszajött.Ekkor már észrevettem,hogy amikkel megvádol engem,azok rá igazak,de még mindig nem tudtam mi ez?Se veled,se nélküled kapcsolatban éltünk,egészen addig,amig úgy egy hónapja be nem jelentette,hogy van valakije és vége.Tudomásul vettem és én nem kerestem őt.Közben meg-

tudtam,hogy ő borderline.Utánaolvastam és mintha a mi életünk lett volna leírva sok levélben,hozzászólásban.Nagyon megdöbbentem!Nem tudom,hogy ő tudja-e magáról?Két héttel a szakítás után jelentkezett,mert haragban volt a lánnyal,mint később kiderült és eljött hozzám.A lány vidéki és csak hétvégén utazik hozzá.Hétköznap mindig megjelenik,telefonálgat nekem,de hétvégén nem.Elmondtam neki,hogy ő lépett és én így ezt nem csinálom tovább,de nem tágít!A legutolsó dolog,amit tett,hogy hétvégén elvitte a lányt oda,ahol mi megismerkedtünk.Nagyon rosszul esett!Nem tudom,hogy hogy értessem meg vele,hogy ne jöjjön többet?!Egyáltalán miért jön vissza mindig?Nem tudja rá a választ!Segítsetek,hogy mit tegyek,mert én ilyen kapcsolatban nem szeretnék élni.Olyanban,az ő megfogalmazása szerint,amelyben és lennék hétköznap,a másik lány pedig hétvégén!Szerintem,ha jól nem tudjuk csinálni,akkor rosszul ne tegyük.Ugyanakkor sokszor délelőtt felhív,hogy soha többet nem fog keresni és este hív,mintha misem történt volna!Mit érez ő egyáltalán?Gondoltam,ha jön és elküldöm,egyszer csak meg fogja unni és nem jön vagy nem veszem fel a telefont.Ugyanakkor nagyon mélyen tud szeretni,de én már nem hiszek neki,mert ezt már többször eljátszotta.

Kérlek benneteket,segítsetek!

Előre is köszönöm!

nagyon köszönöm a gyors választ.

viszont lenne még egy kérdésem.

Azt olvastam több helyen is, hogy a legtöbb borderline-os akkor lesz öngyilkos, amikor megmondják neki a "diagnózisát".

A barátom rengeteg orvosnál járt már, mindenhogy próbálták kezelni, de sehol sem mondták meg neki, hogy mi a probléma, és végül sehol nem tudtak neki segteni, csak mély sebeket hagytak benne. Megértem, ha totál elege van a dokikból, elég durva dolgokat mesélt.

Szerintetek megmondjam neki, hogy rájöttem, hogy mi a baja? Nem bírnám ki a lelkiismeretfurdalást, ha megölné magát.

Segít, ha tudja, hogy beteg, és ennek van neve is? Attól félek-ismerve őt- hogy csak jobban gyűlölné magát, és valami hülyeséget csinálna...

előre is köszönöm, ha válaszoltok. legyen szép napotok!

Szia!

Nem tudom mióta ismered a barátodat! Én az ismeretségünk elején nem tudtam mit kezdeni az ilyen és ehhez hasonló problémákkal, sokszor még most is tanácstalan vagyok, de minél jobban megismered őt, annál többet megtudsz a betegségéről és arról, mire hogyan kell reagálni.

Én mindig meghallgatom és eltűröm a kirohanásokat. (Tegnap is volt ilyenben részem.) Nagyon nehéz és nagyon fáj, de ő olyankor nem téged akar bántani. Ha te nyugodt maradsz és nem kezdesz el vele veszekedni, meg lehet őt nyugtatni.

Legyél erős és türelmes, ha nagyon szereted tarts ki mellette, de ne áldozd fel magad!

sziasztok!

Nekem van egy borderline-os barátom. Nagyon szeretem, de néha nem tudom, hogy mit kezdjek vele, amikor totál kiborul. Szerintetek mivel tennék neki jót? Ha engedem, hogy rámvezesse minden feszültségét, vagy fel se vegyem a telefont, mert később úgyis megbánja azt a sok sértő és fájó dolgot, amelyet ilyenkor mond?

szeretnék neki segíteni. nagyon szeretem.

Kedves platty!

Köszönöm, hogy írtál!

Szeretetben nincs hiány, nagyon szeretem őt és tudom, hogy ő is engem.

Igaz amit írtál, nagyon mélyen tud szeretni :)

Kedves Cattivo! Olvasva a hsz-dat, felkaptam a fejem. Az, hogy mindenért önmagadat hibáztatod, nem más, mint alacsony önértékelés. Én is ettől a jeltől kezdtem elindulni befelé önmagamba. Javaslom, kérdezd meg magadtól: miért teszed? Miért érzed úgy, hogy te vagy a felelős, a hibás? Miért ítélkezel ilyen szigorúan önmagad felett? És ezen az úton talán megnyugvást találsz.

Kedves Különös! Én is csak azt tudom ismételni, a szeretetteljes támaszt tudod csak nyújtani a barátodnak. Ha ő nem akarja, ne kérd, hogy beszéljen a betegségéről, talán szégyelli, talán tagadja - önmaga előtt is. Van olyan állapot, hogy ha nem beszélünk róla, nincs is - ebbe lehet menekülni, mint az öngyilkosságba. Érezze, hogy te így is elfogadod és megbocsátod a kitöréseit és eltűnéseit. Önmagával kell rendeznie ezt, ehhez legfeljebb segítőt ajánlhatsz neki, vagy, ha súlyos a helyzet, te keress segítséget és beszéld meg vele, mit tudsz tenni. Nem könnyű együtt élni ilyen emberrel, de cserébe nagyon mélyen tud szeretni. Az öngyilkosság gondolata a beszűkült tudat eredménye, ilyenkor egyszerűen nem tud mások érzéseire, helyzetére gondolni. Ekkor szoktak olyan gyógyszert adni, ami átsegíti ezen a szakadékon, hogy eljusson a beteghez a gyógyító szó.

Szia!

Én is a csendes terelgetést alkalmazom, de sajnos ez kevés, nem ér semmit.

Próbálom őt megérteni, de mindig azt mondja és ez így is van valószínűleg, hogy együtt érezhetek vele, de nem érezhetem azt, amit ő.

Így aztán soha nem is fogom megérteni mit miért tesz vagy mond.

Csak ma délután kapcsolta be a telefonját és még akkor is győzködnöm kellett sms-ekben, hogy vegye már fel! De nyertem! Felvette, beszéltünk, megnyugtattam, hogy minden rendben van.

Most úgy tűnik csend van és nyugalom. Bárcsak így maradna, mindig elhitetem magammal, hogy nem lesz újabb ilyen eset, de sajnos...

Kedves Lilimia, jólesik, hogy írtál és érdeklődtél, köszönöm!

Szia!

Időnként képtelenek vagyunk gondolkodni.

Az észrevétlen, csendes terelgetéssel talán a segítségére lehetsz. Remélem...

Velem ezt a taktikát alkalmazza a férjem, és időnként egész jól beválik :)

Írj még kérlek, hogy minden rendben van e...

Van egy számomra nagyon kedves ember aki szintén ebben betegségben szenved. Segíteni szeretnék neki, minden erőmmel és teljes szívemmel, de mindig hibát követek el.

Most is itt ülök a gép előtt remegő kézzel és várom, hogy bekapcsolja a telefonját és jelentkezzen, hogy tudjam nem esett baja.

Tudja, hogy mennyire szeretem, de nem fogad el semmilyen segítséget. Miért? Mit vagy hogy kellene tennem? Az lenne a megoldás ha ráhagynám, ha hagynám hogy menjen a saját feje után?

Olyan hirtelen lesz dühös és olyan nehéz megnyugtatni, főleg így hogy teljesen elérhetetlenné válik, se telefon, se msn, én meg egy másik megyében élek, nem tudok rohanni hozzá.

Félek, hogy kárt tesz magában. Miért nem gondol ilyenkor arra mit érzek én most? Annyiszor mondtam már neki milyen szörnyű a tehetetlenség...

Sziasztok!

"Jó" látni, hogy nem csak én szenvedek ebben a borderline-nak nevezett átokban..

Nekem 18 éves korom előtt nem sokkal volt az első öngyilkossági kísérletem, akkor kerültem 3 hónapra krízis osztályra, ahol diagnosztizálták a borderline-t.

Azóta is kezelnek vele, de már sokat fejlődtem.

Azt hiszem, az első lépés az volt, hogy felismertem, és tudatosítottam magamban, hogy mi ez a betegség, majd pedig elválasztottam szépen lassan a tüneteket a saját személyiségemtől. A legnehezebb viszont az volt, hogy a saját családom sem akarta elismerni, hogy a borderline egy betegség. Vagy is valójában nem betegség, hanem egy állapot. Ők csak annyit láttak belőle, hogy teljesen normálisan viselkedek, csak néha "rám jön az 5 perc", és hülyeségeket követek el.

Mára már legalább azt elfogadták, hogy a nyugtató szedése nem saját magam mérgezése, hanem saját magam védelme.

Több kapcsolatom is ráment erre, mert aki nem szenved ebben, nehezen tudja ezt megérteni, akármennyi cikket is olvas róla, vagy tanácsot kap a kezeléséről. Sajnos a társaink nem az orvosaink, nem is várhatjuk el tőlük, hogy ebben ők is részt vegyenek és gondozzanak, amikor ránk tör. Nehéz olyan társat találni, aki bevállalja, legalább a tolerálását az esetleges tüneteknek.

Már jó ideje nem szedek rendszeresen gyógyszert, de most újra kértem hangulatjavítót. Rá kellett jönnöm az évek során, hogy mint mindenben, ebben is a megelőzés a legcélszerűbb, mert kimászni belőle sokkal nehezebb, ha visszaesek.

Érdekes, hogy mindenki másban látja itt a saját borderline-jának kiváltó okát. Ez tényleg személyre szabott.

Én sajnos máig nem tudom, hogy alakult ez ki bennem, csak azt tudom, mi váltotta / váltja ki.

Nekem nincs bajom az önértékelésemmel és nem is foglalkozok azzal, aki a borderline miatt lenézi, vagy elítéli a viselkedésem. Persze, ha közeli hozzátartozóról van szó, az más. Nálam a saját lelkiismeretem késztet öncsonkításra, vagy öngyilkosságra. Eddig mindig az volt a baj, hogy volt valami esemény, amiért magamat hibáztattam és nem tudtam megbocsátani magamnak, ebből kifolyólag öncsonkítással vagy súlyosabb esetben öngyilkossággal próbáltam büntetni magam.

Persze, azt elismerem, hogy az öngyilkosság menekülés a problémák elől, hiszen ebben van valami. De ez nem takar mindent. Szerintem nem gyávaságot, sokkal inkább reménytelenséget, elszántságot és bátorságot takar. Aki azt mondja, hogy az öngyilkosok gyávák, azt megkérdezném a halálos ágyán, hogy fél-e? Mert ő fél a haláltól. De én nem. Nekem néha ez jelenti az egyetlen kiutat a szenvedéseimből. Az öngyilkosok önzők, de nem gyávák. Nem érdekel mit hagyok itt, mennyien sírnak utánam, ha cserébe nekem nem kell tovább elviselni a végtelennek tűnő szenvedést, lelkiismeret furdalást, ami, ha véget is, újra kezdődhet bármikor...

Bár, ez szerintem mindig is örök vita marad az öngyilkosok és a szkeptikusok között. :)

Az is fura, hogy sokan említik, hogy a borderline mellett pánikbetegek is.

Nekem szerencsére nincs pánikbetegségem, de érdekes lehet a kettő együtt.

Kitartást kívánok minden kedves fórumozónak! Néha, ha be is zárul minden ablak és nem jut be fény, attól még fény van, csak nem engedjük be. Rajtunk múlik, hogy az ablakot kinyissuk és megtaláljuk a fényt az életünkbe. :)

Sziasztok. Kedves platty666. Mi már ismerjük egymást. Te 50 éves vagy és a bpd ez idő tájt a legtöbb betegnél magától elmúlik. Hogy miért, senki nem tudja. A pánikbetegségről annyit, hogy én 20 évesen lettem pánik beteg, ma már vagy 5 éve semmilyen gyógyszert nem szedek és jól érzem magam! Én magam értem el, senki nem segített. Kezdődő rohamaimat (amik általában éjszaka vannak) korán felismerem és tudatosítom, hogy ez bizony pánik roham....lenne. De nem lesz, mert nem pánikolok be, nem ijedek, meg, hogy meghalok. És tudjátok, hogy miért? Mert elfogadtam magamban belül azt a tényt, hogy a halál nem egy szörnyű dolog, hanem az élet velejárója, teljesen természetes és ha mennem kell éppen akkor, úgy sem fogok tudni mit tenni. És mivel tudom, hogy ez csak pánik lenne, így teljesen megnyugszom és fél órán belül újra alszom. Régebben elalvás előtt alkoholt ittam, de ma már nincsen rá szükség, elalszom nélküle rendesen.

Megírnám, hogy mi a megoldás a bpd-re de sajnos ilyen igazán még nincsen. Szerintem, ha valaki felismeri magán, és elfogadja, hogy ő beteg és nem a többi ember hülye, aki azt mondja veled nem stimmel valami, akkor egy hatalmas lépést tett meg a gyógyulás felé. Sajnos a legtöbb nem ismeri el, hogy beteg. Én személy szerint ismerek egy ilyen lányt, sajnos túl jól ismerem Őt.

A mai naplóbejegyzésedhez:

Ha eddig túlélted, ezután is túl fogod, mint ahogy már mondtam! Képes vagy rá!

Kedves borderlány! Megpróbálom összefoglalni a bpd ismérveit, az általam legjobbnak tartott összegzést ideírom:

"A borderline temperamentumra jellemző viselkedést leginkább a kiszámíthatatlanság és kaotikusság jellemzi. Ingatag, ugyanakkor változékony jelleg.

*A viselkedés állhatatlan, szélsőséges.

*Az egyén érzéseit heves és intenzív formában juttatja kifejezésre.

*Hosszabb távon megfigyelhető hangulati és viselkedésbeli váltások.

*Önemésztő dühösség, depresszív hangulat mellett gyakori lehet a szorongásos gátoltság, máskor alkalmi magabiztosság, élénk, színes viselkedés/hangulat váltakoznak egymással.

Kapcsolataira jellemző a

* bizonyos személyek felé felszínesség, távolságtartás

* általában egyszerre egy személytől való függés, önállótlan, „tapadó”, másokon csüngő viselkedés és a

* manipulatív megoldások közötti váltakozás.

Üresség és magányosság élményének oka, hogy nem tudnak megtartani biztonságot és vigaszt nyújtó kapcsolatokat."

Jól értetted, én is felismertem magamon ezeket. A legfőbb ismérve talán az elkülönülés érzése, ahogy József Attila mondja: "Magad vagy, mondták, pedig velük Lettem volna én boldogan." Azaz van a világ és én, de nem benne, hanem elkülönülten, csak figyelem a "többieket". Mintha egy homályos plexi vagy maszatos üvegfal mögött élnék. Szerencsére az öngyilkosságomat megakadályozták. És amikor másodszor kerültem padlóra, éppen nagy célom volt, nem akartam meghalni. Viszont eljutottam az önvád olyan fokára, hogy segítséget kellett keresnem. Szerencsére olyan segítőt találtam, aki azonnali és megfordíthatatlan gyógyulási folyamatot ért el, így ma már nem tekintem magam borderline-nak, de ez olyan, mint egy lelki lábtörés: a helye időnként sajog, nem lehet nyom nélkül eltüntetni az első 50 évet.

Kedves Mező! Amikor én rátaláltam erre a meghatározásra, és megállapítottam, hogy én borderline zavarral küzdök, a betegségtudat segített taplraállni, mert megszűnt az önvád, hogy ÉN tehetek az állapotomról. Lekerült a teher, tehát objektívebben láthattam, mi is a problémám. Nem akarom, hogy elfogadd a bpd-t, hiszen úgy is mondhatjuk, ez nem betegség, hanem állapot. Ne nyomasszon a tudat, hogy borderline vagy, lehet, hogy egyáltalán nem vagy az. Sokszor félrediagnosztizálják. Az ún. hasítás (amiről fent írtam)talán a legjellemzőbb tünete. Ha ez nincs, valszeg nem beszélhetünk bpd-ről. Mindenesetre mielőbbi állapot-javulást kívánok, a cél, hogy jól érezd magad a bőrödben, az lehess, aki vagy. Ehhez sok eszköz áll rendelkezésre, én a kineziológus éa pszichológus egyesített erőit ajánlanám.

Én nem akarom elfogadni, hogy borderline-os vagyok. Pár hónapja diagnosztizálták (pánik és depresszió mellé), de én nem fogadom el. A neten talált infók nagyjából stimmelnek, de akkoris. Nem akarok az lenni! Az vagyok vajon?

Milyen konkrét tünetei vannak?

Szia! Ne haragudj, nem igazán értem a hozzászólásodat...

Szerinted nekem nem BPD-m van? Legalábbis az első mondatodból erre tudok következtetni. Viszont a következő mondataid azt sugallják mégiscsak. Én is József Attilán keresztül hallottam legelőször erről a betegségről, de ez még évekkel ezelőtt volt...

(Elnézést a félreértésért!)

Kedves Borderlány! A naplódban az idézett specifikációk nem egészen pontosak, vannak ennél jobbak is, hogy megtudd: tényleg az-e a problémád.

Én nagyon szerencsés vagyok, mert az életem első felében nem okozott végzetes törést a bpd-m, viszont a másodikban megtaláltam a kiutat. Megoszton veled, ha kívánod. Sokáig nem is tudtam erről a betegségről, míg egy József Attila-évfordulón olvastam a költő zavarairól, és megvilágosodott: bennem is ugyanezek a motívumok okoztak zavart időről-időre. Az a látható jel, hogy időnként - bizonyos hatásokra - ismétlődik, egy rossz válasz a kihívásra, és nem bírsz másképpen reagálni. Nekem kineziokógus segített, nem hagyományos kinez. módszerrel. Megírom, ha érdekel.