Borderline személyiségzavar (beszélgetős fórum)

Hmm... az esetek többségében én is "csak" ennyire gyanakszom. De olykor felmerül bennem, hogy a hirtelen fellobbanó, egyes esetekben aránytalan dühöm és az egyedül létezni képtelenségem, minden áron kötődésre vágyásom túlmutat a depresszión. Bár abban is igazad van, hogy mivel az embernek ma már rengeteg információ áll rendelkezésére, ezek alapján könnyen "diagnosztizálhatja" félre magát.

Gyökeresen megváltoztatni valamit? Erre lehet, hogy sor kerül:) Beadtam a jelentkezésem egy egyetemi képzésre, ha felvesznek, akkor borul az eddigi életformám. Viszont az a helyzet, hogy általában a változások nem érintenek valami jól. Egy költözést (még ha csak hétköznapokra és kollégiumba is), főleg Pestre nem tudom, hogy bírnék idegileg, de magamat ismerve gyanítom, nem túl jól. Na de talán ez hamarosan kiderül élesben...

Köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet!:)

Szia!

Szerintem soha ne keressed meg azt a lányt! Nekem van egy "boldog" kapcsolatom, a párom valószínű enyhe BPD-ben szenved, de soha nem ismerné be, pedig már a fejéhez vágtam. Két és fél éve vagyunk együtt. Illetve ebben 10-nél több szakítás és legalább három össze és szétköltözés van. Ha lelkileg picit is instabil vagy és nem bírod a nyomást (mikor nagy fájdalmat okoz az általad legjobban szeretett személy, méghozzá hirtelen, minden előzmény nélkül). Nehéz elviselni. Most közöttünk fél éve nyugi van, de csak rajtam múlik. Teljesen máshogyan közelítettem meg őt. Elhalmozom szeretettel, nagyon tolerálom a butaságait. De néha nagyon nehéz, mert mondd olyan dolgokat, hogy az nagyon fáj. De inkább én változtam meg. Egyenlőre működik, de nem javaslom senkinek, aki egészséges. Mert nagyon nehéz. Azt tudni kell, hogy borzalmasan manipulatív a BPD-s ember. Általában keresztül viszik akaratukat, főleg az intelligens BPD-sek. És ezt csak úgy tudod kivédeni, ha lelkileg nem vagy zsarolható. Nem félsz, nem rettegsz semmitől. Ha nem tud bűntudatot ébreszteni benned. De ezt csak úgy lehet elérni, ha nagyon jól ismered magad és nem szégyelled a személyiséged rossz oldalait, hibáidat, elismered őket. Különben ezt kihasználva keresztül tudja vinni az akaratát és nagyon rosszul is érzed magad. Furcsa helyzet, mikor az ember a párjával ezeket nem tudja megbeszélni, csak kezelni a helyzetet. Régebben fel tudott dühíteni, el is küldtem sokszor a p...ba. De lealacsonyodtam és utólag én jöttem ki rosszul. Csak ha higgadt maradsz és nem érzel fájdalmat. Erre mondok egy példát, egy egyszerűt. Megbeszélitek, hogy elmentek nyaralni. Befizetitek. Várjátok nagyon. Indulás előtt egy nappal, vagy kettővel közli, hogy nincsen kedve menni, vagy nem szeretne. Persze te nagyon szeretnél vele együtt lenni és olyan jó lenne a pálma fa alatt összebújni, a tengerben lubickolni és a spórolt pénzedet is befizetted már az útra.

És egy ilyen helyzetben nagyon nehéz. Mert az ember csalódott lesz. Nem tudja hová tenni. És persze jó lenne elmenni, mert nagyon szeretnénk. És ezen a ponton felül próbál kerekedni rajtad (hogy miért, azt nem tudom, valószínűleg a szereteted egyfajta próbája ez). És azt tapasztaltam, hogy csak egyféle módon lehet egy ilyen helyzetet megoldani. Úgy, hogy szomorú leszel, beletörődsz (eleve el kell fogadnod, hogy max. nem mész nyaralni és nem szabad megpróbálni elérni, hogy elmenjetek, mert a végén ő jön ki jobban, te pedig összetörsz. Tehát nem szabad, hogy ezt tehernek érezd, maximum nem nyaralsz, nyaraltok és oda az a pénz). Szó szerint éreztetned kell ((de nem mondani, csak passzívan), hogy szomorú vagy, hogy így döntött, elfogadod. És valóban szomorú vagy, mert ebben az esetben az az ember. Mutassad hát meg ezt az érzést. És itt jön a varázslat. Ugyanis, ha nem mentek el nyaralni, az innentől kezdve csak azért van, mert ő nem akart. Utólag csak neki lehet bűntudata, csak neki lehet lelkiismeret furdalása. És akkor ő nagyon rosszul jönne ki a szituációból. Ezért el fog múlni a betegsége (ha épp az volt az ok), vagy még is meg fog jönni a kedve a nyaraláshoz. És elmentek és jól érzitek magatokat. Rajtad lelkileg semmilyen teher nem lesz. És nyaraltok egy jót. De ez igaz bármire. A hétköznapi helyzetekben is így kell viselkedni. Nagy józanságot és lelki állóképességet követel. Ha nem bírod az ilyesmit, csak normális kapcsolatot keress. Én sem tudom, hogy ez meddig fog működni nálam. De tényleg működik. De azért, ha lehet én azt javasolnám, hogy ne hívd fel. Az én barátnőmnek nincsenek szélsőséges jelei, nem vagdalja a kezét, nincsenek étkezési gondjai, gyönyörű, de öngyilkosság, mint zsarolási eszköz, már előkerült.

Nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Mi együtt élünk. De nincsen olyan hét, hogy ne kéne szembe nézzek valami hasonló helyzettel. (valamilyen nyakatekert módon mindig bizonyítanom kell, hogy szeretem). Jó lenne, ha nem ilyen lenne, de szeretem és kitartok mellette, amíg bírom és amíg szeretem őt. A jövőbe nem látok. De most kézben tudom tartani őt és a dolgokat. Egyébként kívülről egy nagyon helyes, boldog pár vagyunk. Hozzá teszem ez igaz is.

Szia!

Szerintem depressziós, és erősen önbizalom hiányos vagy.

Ha össze vissza olvasgat az ember sok betegséget magára vehet a sok tünet miatt.

Szerintem neked egy raklapnyi önbizalomra lenne csak szükséged. Mi lenne ha valamit gyökeresen megváltoztatnál az életedben? Egy kis extravagancia sosem árt :)

Sziasztok! Előre is elnézést kérek, ha hosszú leszek, vagy ha nem elég érthető.

Igazából nem tudom, honnan kezdjem, az sem biztos, hogy jó helyen járok.

Marcsi vagyok, 25 éves leszek, anyuval és nevelőapummal élek, dolgozok, és van egy lassan 3 éve tartó se veled - se nélküled kapcsolatom. Na, ennyit így általánosságban.

Mindig, már egész pici gyerekkoromtól éreztem, hogy valami nagyon nem frankó az én lelkemben, mióta csak az eszemet tudom, egészen más vagyok, mint az átlagember. Hú, nehéz ezt megfogalmazni...

Olvasgattam egy-két pszichés betegségről, rendellenességről, és leginkább a depresszióban találtam magamra, de ezen kívül némileg a borderline-ban is. És hát most nem tudom, mi is van, illetve, hogy van-e egyáltalán valami. Mert az is közrejátszik az én életemben, hogy egészségügyi területen többek közt a hormonrendszeremmel problémák vannak, de nem gyengén. Mindig is teljesen "gajdultan" működött, gyanítom, ez is közrejátszhat a lelki "katyvaszomban".

Tehát... a borderline-nak leginkább az a része igaz rám, hogy instabil vagy felszínes vagy egyáltalán nem létező emberi kapcsolatok, ezen kívül pedig a hangulatingadozások.

Elolvastam ezt a fórumot, pl. az elején leonito77 barátnőjében magamra ismertem, meg még a többi hozzászólásban is itt-ott, de azokban már csak nagyon elvétve. Viszont, ami abszolút elbizonytalanított azzal kapcsolatban, hogy tényleg BPD-s vagyok-e: nekem sosem voltak még rohamaim, tudatvesztett állapotom, a dühkitörésem is hangos káromkodásban maximálódik, ennél több nem jellemző rám.

Egyébként a viselkedésemet, a jellememet - hogy el tudjátok valamennyire képzelni - a most felfedezett "csillagéhoz", Tabáni Istvánéhoz hasonlítanám. Visszahúzódó, csendes, könnyen elérzékenyülő/meghatódó. Olyan tipikus, unalmas szürke kis egérke alkat. Ez sincs valószínűleg teljesen rendjén, bár én még nem tekintem igazi problémának, ha valaki ilyen.

Problémának látom viszont a végtelenül negatív mivoltomat, ami mindig is zsigerből jött, tehát nem kialakult, hanem alaptulajdonságom. Az önértékelésem - a hangulatomhoz hasonlóan - folyamatosan ingadozik, de ami sosem változik: szomjazom az elismerést, a rám tett pozitív megjegyzéseket. Mostanában már előfordul, hogy jó kedélyű, vagy legalábbis elégedett és olyan kis békés vagyok, de régebben szinte minden napom erősen depresszív volt. Az emberekkel pedig nem boldogulok - ez a legnagyobb probléma. Nem tudok velük miről beszélgetni, nem tudok a személyiségüktől, milyenségüktől függően helyesen viszonyulni hozzájuk, nagyon igényelném a közelségüket és a szeretetüket, de képtelen vagyok elérni ezt, és sajnos valahogy "automatikusan" blokkolom az ő próbálkozásaikat is. Azonban itt van pl. az anyukám és a nevelőapám, akikhez még mindig túlságosan közel vagyok, nagyon-nagyon-nagyon erősen kötődöm hozzájuk. És itt van az említett se veled - se nélküled kapcsolatom: semmit nem tudok, csak azt, hogy bár nagyon nem lógunk egymás nyakán, sőt, relatíve ritkán találkozunk, egyikünk sem képes elszakadni a másiktól. Szeretnék családot, ezt leginkább vele tudom elképzelni, már amikor el tudom, és azt hiszem, ő is pontosan ugyanígy van vele, viszont az én "defektes" viselkedésem és az ő laza passzivitása érthető módon nem viszi a kapcsolatunkat előrébb, csak szerencsétlenkedünk.

Huhh, na azt hiszem, egyelőre ennyi elég is belőlem, így is elég hosszú voltam. Ha valaki végigolvassa, akkor köszönöm a türelmét, és ha esetleg valakinek lenne valami okos tippje, hogy mi is az én "defektem", azt nagyon szívesen olvasnám! Szép estét Nektek! :)

pirula!

a kövi üzenet privátba ment!

üdv :)

szia!

tudom,hogy jó lesz majd,és már jobb is,mint másfél hónapja,de egyre kevésbé érzem,hogy még boldog lehetek hosszútávon..

látom a párokat az utcán,és már bekönnyezik a szemem,mert úgy érzem,nekem ez nem jár..

már ha csak belegondolok,hogy összejöhetnék vkivel,összeszorul a torkom,és kerülget a sirás,mert már előre attól félek,hogy megint szarul leszek,ha vége lesz..

próbálom nem elhagyni magam,de most még futni sincs kedvem lemenni,pedig régen imádtam..

egyszerűen nincs kedvem semmihez,csak aludnék egész nap.

de azt sem merek,mert rémálmaim vannak,folyton feltűnik bennük,és amint felébredek,megjelenik az arca.. igy indul minden egyes napom,már az első éber pillanatban meg van az egész napi hangulat..

szia pirula!

köszi a válaszodat! :)

remélem jó lesz minden..

neked meg fel a fejjel! 21 éves vagy /ahogy olvastam/, rengeteg idöd van még és én biztos vagyok benne, hogy megoldódnak

a problémák! a lényeg, hogy ne hagyd el magad, mert egyszerűen nem éri meg..

tudom persze, hogy egy tartós kapcsolat nagyon fontos, ami előbb-utóbb be is fog következni, csak türelmesnek kell lenni..

én is szorítok neked!!!

:)

szia deshawn!

az a durva ebben az egészben,hogy amikor együtt voltam ezzel a fiúval,akkor pont jól voltam,sőt életemben nem voltam még olyan jól; sikereket értem el a munkámban,sikerült végre lefogynom,jól éreztem magam a bőrömben,volt önbizalmam,szóval úgy éreztem,végre minden jól alakul..

aztán 3 hét után vége lett,de még találkozgattunk,és én reménykedtem.. majd egyre kevesebbet láttam,egész héten azt vártam,hogy végre találkozhassak Vele és átölelhessem,vagy egyszerűen csak láthassam az arcát..

és most megint nagyon szarul érzem magam,mert végre jól voltam,jól néztem ki,mégsem kellettem..

kezdem úgy gondolni,hogy nekem nem működhet ez a kapcsolatosdi,mert mindig csak kis ideig jó,aztán jönnek a problémák,és aztán ott maradok magányosan,magambazuhanva..

ha tényleg úgy érzed,hogy szereted,és segiteni szeretnél a lánynak,akkor szerintem keresd meg őt.

ha tényleg csak a bpd miatt romlott meg a kapcsolatotok, és amúgy jó volt minden,akkor szerintem van esély újrakezdeni, csak látnia kell,hogy bmikor számithat Rád.

szoritok Neked!

az a gond,hogy a kettő közül én egyik sem vagyok.

nekem farkasétvágyam van,ami hatalmas mennyiségek elfogyasztásával jár,de az alany nem tesz semmit azért,hogy megszabaduljon a fölösen bevitt kalóriáktól..

most a tesómmal lakom,de szerintem fél éven belül keresnem kell más szállást,mert ha Neki összejön vmi komoly,akkor nekem nincs Nála helyem..

nagyon jó testvéri viszonyt ápolunk,de ez már nem férne bele..

ne haragudj,nem irom le,hogy mivel foglalkozom,mert nem hétköznapi,és elég kicsi még a társaság,nem szeretném ha kiderülne rólam rólam ez a dolog..

én már szakitottam fiúval,nem volt kellemes élmény,de még mindig 'jobb', mintha a másik oldalon lennék..

mint most.. elég nyorolultul érzem magam..

szia pirula!

ne haragudj, hogy így belemászok az egészbe, de leírnád nagy vonalakban, hogy mi is történt kettőtök között..

lehet tudok segíteni, ugyanis én a másik oldalt képviselem...

nem is olyan rég megismerkedtem egy borderlinos leányzóval../erre csak utólag jöttem rá/

..csodálatos személyt ismertem meg benne..

asszem fülig beleszerettem...és még most is az vagyok..

rövid ideig voltunk együtt, viszont az a néhány hét szupi volt, nagyon boldog voltam...

az utolsó időszakban viszont, jöttek a problémák, amelyeket akkor nem tudtam hova tenni, egyszerűen logikátlan volt az egész /persze most mar tudom miről volt szó.../

egyszerre kötött magához és dobott el...mivel lelkileg én se vagyok teljesen stabil, kikészültem és úgy éreztem, hogy csak szórakoznak velem, kihasználnak...

egyik napról a másikra megszakadt a kapcsolat közöttünk.../én nem kerestem, ö se keresett/

a lényeg tehát az, hogyha az elején mar tudom, hogy neki ez meg ez a problémája, teljesen másképp alakult volna a kapcsolat, tudtam volna kezelni a helyzeteket...

most is foglalkoztat ez a leányzó, szeretnek neki segíteni és nagyon szeretni, társa lenni, de nem tudom, hogyan közeledjek, hogyan adjam tudtára, hogy én még szeretem őt,

hogy engem nem zavar ez az "állapota", hogy én nem azért nem kerestem, mert csalódtam benne...hogy...hogy..hogy..

Én is abszolút művészlélek vagyok, maximalista, és a szüleimtől örököltem egy jó adag mániákus felelősségérzetet.

Okosan kell hivatást választani, és akkor nem kell az embernek vándorolnia.

Én egy segítő kutyákat képző alapítványnál önkéntesként, kiképzőként, egy könyvkiadónál szerződéses szerkesztő-íróként dolgozok, valamint besegítek a férjemnek. Suliba is járok, újságírást tanulok, ami szintén egy elég kötetlen munka. Ha az ember szabadúszó marad arról ír, akkor, és amit akar, csak el kell tudni adni a cikkeket... Hjamm, meg festek is.

Ezek azok a dolgok amik a szenvedélyeim, és hobbijaim, így valójában nem is munkaként tekintek rá, bár a kötelező dolgokat utálom :)

A szüleiddel élsz? A művészet mely ágaiban jeleskedsz?

Nekem tényleg pokoli nagy mázlim volt hogy soha nem szakított velem senki, bár nagyon sok barát elhagyott. Kényelmesebb volt nekik nélkülem, de persze ha kellett valami rögtön feltűntek...

De már férjnél vagyok lassan egy éve, és hála az égnek olyan barátokra találtam, akik elfogadnak úgy ahogy vagyok, és értik hogy ha rossz vagyok, akkor az nem én vagyok. Ha megvágom magam, vagy lenyúzom a bőröm, nem azért teszem hogy felhívjam magamra a figyelmet, hanem akkor nem tudom mit teszek. Szóval olyan igazi jóbarátok, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra.

A férjem pedig csodálatos férfi. Nem hiszem hogy létezik még egy ennyire elfogadó ember, aki annak ellenére is szeret egy nőt, és leköti magát vele, hogy millió betegsége van, amik mindkettejük életét megkeserítik. De azok egyben össze is kovácsolnak minket.

Remélem hamarosan te is rátalálsz valakire, aki hasonlóan megértő, és türelmes mint a férjem!

ezzel a párkapcsolatos dologgal én is így vagyok..

szerintem kapcsolatfüggő lettem..

ha nincs mellettem valaki,akit szerethetek,nem érzem magam egész embernek.

bő másfél hónapja szakitott velem egy srác,aki a semmiből tűnt fel,majd 3hét után a szivemet összetörve tovaszállt..

azóta nem találom a helyem,újra rágom a körmöm,és az étkezési problémáim is újra előjöttek,így még több okom van túl kevésnek érezni magam..

nagyon rövid idő alatt nagyon megszerettem,és még most is szerelmes vagyok,ám ennek ellenére aktívan nézelődök,keresgélek,hátha összejöhetek valakivel,akit szerethetek..

pedig mindennél jobban félek az újabb visszautasítástól,attól hogy majd megismernek,és mégsem kellek..

ez így most visszaolvasva logikátlan,de egyszerűen nem bírom egyedül..

szia!

hát nem egyszerű a Te életed sem..

voltam pár orvosnál,akkor még csak depresszióval,kipróbáltak rajtam pár gyógyszert,de nem akartam semmi ilyesmit szedni,úgy gondoltam egyedül is ki tudok mászni ebből..

az átlaghoz képest nagyon laza életvitelt folytatok,amolyan művészféle vagyok.

szerencsére,mert amilyen idegállapotban tudok lenni napokig,hetekig,biztos nem tudnék megtartani egy állást sem..

Köszönöm hogy leírtad, de nem magam miatt hoztam fel Mezőnek. Hála az égnek a férjem még így is feltétel nélkül szeret, és mellettem van :)

Velem még soha nem szakítottak, mindig én léptem előbb, és amikor szakítottam, már nem éreztem többet szeretetnél. És természetesen már ott volt a következő jelentkező, mert mindig is pokolian féltem az egyedülléttől. Mint mindannyian...

Szia!

Ismerem ezt a "még 21 vagyok, de már többet megéltem mint a nagymamám" dolgot...

Voltál orvosnál? Diagnosztizált bpd-s vagy? Szedsz gyógyszert? Milyen az életed? Tanulsz/dolgozol?

Én is legszívesebben átaludnám a rosszabb időszakokat. Ha tudnék most is egész nap és éjjel csak aludnék.

Nekem is hosszú lenne leírni a dolgokat, de megpróbálom röviden.

Egész gyermekkoromban beteg voltam immunhiány miatt, 6 éves koromig vezették vissza a depressziót, onnantól kezdve elfojtottam minden negatív érzelmem, mert láttam a családomon, hogy épp elég nekik az ha lázas vagyok, stb. Akkor még nem tudtam milyen következményei lehetnek. A rengeteg feszültség miatt alvászavarom lett, magántanuló lettem általános 4-től, nem voltak barátaim, alig találkoztam emberekkel, vagy kórházban vagy otthon voltam, epilepsziás is lettem, az orvosok meg mindenre azt mondták hogy szimulálok. Nem találták a megfelelő gyógyszert, de nem is keresték túlzottan, így soha nem voltam tünetmentes. 11 éves koromban a felnőtt neurológián úgy gondolták, hogy az majd jó lesz nekem, ha elkezdenek horribilis mennyiségű nyugtatóval tömni, leszedálnak, akkor biztos tünetmentes leszek, és az majd jó lesz a kis hírnevüknek. Gyógyszerfüggőt csináltak belőlem, hiába szóltam hogy rászoktam a nyugtatókra, mindig lerendezték azzal hogy hazudok. 12 éves koromban volt az első öngyilkossági kísérletem, utána kb2 évig nem próbálkoztam, de 14 éves koromtól elég sok próbálkozás volt, némelyik félsikernek elkönyvelhető. 14 éves koromban jelentkezett először egyértelműen, mindenestől a bpd, akkor kezdtem vagdosni magam a rohamok közben, 17 éves koromig senki nem vette észre a hegeket/sebeket. Az egyéb tünetekre a családom csak azt mondta, hogy tinédzserkori hiszti. Egyetlen pszichológusnak, vagy pszichiáternek sem hitték el, hogy súlyos depressziós, pánikbeteg, és borderline-os vagyok. Hiába magyarázták nekik, ők túl földhözragadtak ahhoz, hogy képesek legyenek felfogni, hogy igenis lehetséges hogy valaki egyik pillanatról a másikra elveszítse a józan eszét, és önmaga ellen forduljon.

18 évesen ott tartottam, hogy napi 1 doboz Xanax, meg még mellé az ami éppen volt, plusszba thc, crack, ópium, amihez éppen gyorsabban hozzá tudtam jutni. Gyakorlatilag a tinédzserkorom alatt egyetlen tiszta pillanatom sem volt, és mindezt 3 hatalommániás baromnak köszönhettem.

De közben kitűnő tanuló, és tehetségesnek vélt művész voltam.

A fizikai betegségeim miatt mindig volt valami rossz, mindig ért valami csalódás, mindig történt valami, ami visszalökött.

De 3 és fél éve letettem mindent, és csak az orvos által előírt kötelező mennyiséget szedem a gyógyszerekből, nem drogozok, és nem is iszok. Merthogy dipszomán ivó is voltam. Ez azt jelenti, hogy akkor ittam, ha adott feltételek teljesültek. Nálam ezt a gyógyszer jelentette, és mivel állandóan be voltam gyógyszerezve, így bármikor kész voltam inni.

De egyedül, orvosi segítség nélkül leszoktam, és felépítettem az életem.

Ugyan úgy depressziós, pánikbeteg, bpd-s, tudathasadásos személyiségzavaros, immunhiányos, autoimmun beteg, epilepsziás vagyok, de élem a viszonylag jó életem. És annak ellenére sem estem vissza, hogy 2 éve és 5 hónapja egyik napról a másikra megvakultam. De van egy nagyszerű férjem, csodás barátaim, a családom is viszonylag normálisabban áll a dolgokhoz, és 3 képzett kutya büszke gazdája (anyukája) vagyok.

De mindezek ellenére nem vagyok boldog. Nekünk az igazi boldogság egyszerűen nem jár.

Na végül jó hosszú lett az extra rövid változat is :)

szia!

elég hosszú lenne mindent leirni,pedig csak 21 éves vagyok..

pár éve kezdődött,szeretethiánnyal,elnyomottsággal,nuku magánélettel,étkezési problémákkal..

néha jobban vagyok,máskor olyan,mintha egy ámokfutás lenne az életem,és úgy telik el több hét vagy hónap,hogy észre sem veszem..

tudom hogy nemsokára jobb lesz,de legszivesebben átaludnám az addig tartó időszakot..

Rólad mit lehet tudni?

Szia!

Elmeséled a történeted?

Régen egy nagyon összetartó társaság volt itt, segítettünk egymáson ahogy tudtunk, de jött pár ember akik elüldöztek mindenkit. Én maradtam. Ha tudok, segítek :)

sziasztok.

évek óta küzdök én is a betegséggel,most sajnos újra alulmaradtam vele szemben.

nem látok kiutat,jövőt,reményt a boldogságra.

hullámzik a kedélyállapotom,veszekedek számomra fontos emberekkel.

iszonyatos szeretethiányom van,és rettegek attól,hogy egy percre is egyedül maradjak,ezért folyamatosan próbálok programokat csinálni,de akkor sem tudok mit tenni,hiszen előbb-utóbb elérkezik az este,amikor újra egyedül maradok a démonjaimmal.

ti megértitek,hogy érzek,remélem tudunk segiteni /hanem is egymáson/ egymásnak.

tényleg hogy nem őrültség, a csak egy lelki zavar/betegség, teljesen épelméjűek, és tudatában vannak annak, amit tesznek. csak az a baj, hogy a pszichopátiát nem lehet gyógyitani. nézd a jó oldalát a legjobb benne, hogy nem vagy érzelgős, szereted magadat és minden helyzetben nyugis maradsz. nincsenek fejfájásaid, meg kevés önkritikád, és nem eszed meg magadat a stresszel, aggódással magad ill más iránt. Folyton keresed az izgalmas eseményeket, gyakran rosszat teszel, csak hogy élvezzed, szereted felpörgetni az eseményeket, nme félsz semmitől.

én büszke vagyok arra, hogy félig az vagyok, és ez minden csak egy előny, ami a társadalomnak nem tetszik. ÉS FŐLEG ÁLTALÁBAN kihangsulyozottan laza emberek, szal a hisztirohamos emberek, akik tornek/zuznak nem = pszichopatak. es ez az egyetlen lelkibetegseg nem befolyasolja a tarsadalmi eleted..csak egy pszichopatanak egy normailis ember eleg unalmasnak tunhet. szal ha ez is jellemzo rad, pszichopata/szociopata vagy. : DD puszók

A pszichopátia nem egyenlő azzal ami a közhiedelemben kering. Szóval nem vagy őrült sorozatgyilkos :D

Elég sok fajtája van. No meg ott van még rengeteg személyiségzavar, ami a rohamaid, és a viselkedésed oka lehet.

Orvosnál voltál már?