Borderline személyiségzavar (beszélgetős fórum)
Üdv mindenkinek!
Egy nagyon nagy problémába ütköztem, amelynek kapcsát tőletek kérnék segítséget.
Körülbelül egy éve tartó kapcsolatban vagyok egy 24 éves férfival. Az első pár hónapban -amikor még csak "barátok" voltunk, némi extrákkal- nem vettem észre valódi személyiségét, bár exétől rengeteg sztorit hallottam a viselkedéséről, mégsem tudtam belegondolni, hogy az általam annyira kedvelt és szinte teljesen tökéletes pasi ,ennyire összeférhetetlen legyen... Ahogy teltek múltak a hónapok és szorosodott a kapcsolatunk kezdtem rájönni, hogy valami nagyon nem stimmel vele. Hetente jöttek a veszekedések, amelyek legtöbbször "szakítom veled!"-el zárultak,persze az ő részéről. Olykor ok nélkül kötöszködik velem (mikor már jóideje nem veszekszünk). Egyszer megkérdeztem,hogy miért csinálja ezt és azt mondta,hogy neki erre szüksége van.. Rettentő féltékeny típus,mindent kiforgat úgy,ahogy azt ő jónak látja és onnan meggyőzhetetlen. Teljesen képtelen az empátiára ,olykor önpusztító életet él ,valamint nagyon sok dolgot teljesen szürreálisan kezd el látni kettőnkkel kapcsolatban. Gondolok itt a megcsalásra és társaira..
Hosszas gondolkodás után elkezdtem nyomozni és rábukkantam a borderline személyiségzavarra.
Lehetséges,hogy a szerelmem is ebben szenved?
Nem szeretném őt elveszíteni,ezért fontos lenne a segítségetek.
Válaszotokat előre is köszönöm!
Sziasztok!!28 éves férfi vagyok,én is borderline-ban szenvedek!Szeretnék megismerkedni,ha lehet inkább privátban,olyan emberekkel akikkel megoszthatnám a történetemet,és ha kialakulna idővel egy komolyabb kapcsolat(ami nálunk ugye elég nehéz),annak nagyon örülnék,ugyanis a környezetemben ezt a betegséget senki se fogja fel,és nem érzi át,igaz nem is kívánom nekik,mert ők ebbe beleőrülnének.az email címem:noname89@gmail.hu
Ha még valamit érdekelnek itt saját tapasztalatok... Én borderline vagyok. Fiatal vagyok még ugyan, nem is vagyok felnőtt, mégis diagnosztizáltak valahogy. Én önmagam szerint is a tipikus viselkedést és tüneteket produkálom, ezért nagyon nem is vitatom a diagnózist.. Ha elkezdem, úgyis regényeket írnék itt, szóval röviden: ami számomra is szembetűnő, az a szélsőséges gondolkodás, a fekete-fehér látásmód. Egyszerre szeretnék egymással ellentétes dolgokat az életben, rendesen belegondolva rohadt bizonytalan vagyok, és bár mások szerint ez nem látszik, döntésképtelen vagyok. A személyiségem mintha napról napra folyamatosan változna, nem tudom, pontosan mi legyek, így minden nap cserélgetem a személyiségemet, lehet hogy életkori sajátosság is, de még mindig nem tudom hogy én magam mi vagyok. Szeretnék elszökni, egyedül élni és a saját lábamon állni, mondjuk a városban élni és megszakítani minden családtagommal és régi ismerősömmel a kapcsolatot. Egyszer megpróbáltam régebben elszökni itthonról (bár az inkáb a családi körülmények miatt volt), most mégis itt vagyok, és néha arra gondolok, soha nem akarom itt hagyni a testvéreimet. Szeretnék egyszer szabadon élni, függetlenül - néha meg a családalapításra gondolok. Persze ez később átfordul abba, hogy "jézusom, hülye vagyok, mit gondoltam?" és megint átcsap valami másba a véleményem. Az emberi kapcsolatok nehezek persze, hosszútávú szerelmi kapcsolatom még nem volt, de a barátokkal való vesződést látva nem is várom hogy legyen. A családnak is elviselhetetlen vagyok néha, érzem, de a barátságok simán tönkremennek a hirtelen kapcsolások miatt, amikor egy bizonyos eseményre reagálva teljesen bekattanok, és a szeretet egy pillanat alatt átvág utálatba, nincs köztes érzés. Vagy utálok vagy szeretek, és bár tudok róla, a legszemetebb az egészben, hogy nem én irányítom, ha akarom, sem tudom kontrollálni az agyamat. Nem tudom, hogy ez is bpd tünet-e, de az utóbbi időben ahogy romlott az állapotom, úgy ment tönkre az idegrendszerem, meg a memóriám is. Egy rongy lett az agyam. Olyan dolgokat felejtek el pillanatok alatt, amik számomra is fontosak lennének, elhagyok mindent, a tanulás szarul megy, minden információ lepattog az agyamról. Persze a legfeltűnőbb tünetről mindenki tud.. Az iszonyatos hangulatingadozás és a dührohamok miatt először bipolárisnak diagnosztizáltak. Egyre rosszabbak. A saját szobámat vágom tönkre, mostmár rendbe sem teszem, és a kép amit nyújt, kábé tükrözi is az állapotomat. Ezt sem tudom irányítani, egyáltalán, nem akarom a falat verni teljes erőből, vagy a ruháimat szaggatni meg a fejemet a falba verni, mégis megteszem. Nincs egyetlen egy bizonyos érzelmet tükröző, sima napom sem. Nincs sima "szomorú" meg nincs sima "boldog" napom. kontrollálatlanul csap az egész feketéből fehérbe, egyik pillanatról a másikra. Ez a mostani állapot, régebben hosszabb depressziós időszakok miatt kerültem először orvoshoz, akkor klinikai depresszió tüneteit vélték felfedezni bennük, aztán jöttek a mániás időszakok, és onnan valahogy eljutottak a borderline-ig. Én nem tudom, ha más borderline-osok úgy gondolják, ők is hasonlóak, talán tényleg az vagyok. Ezek meg csak a főbb dolgok amik most eszembe jutottak, de mondom, oldalakat tudnék erről írni...
Sajnálom, hogy ilyen dolgokat kellett átélned. Fogalmam sincs én mit tettem volna, és le a kalappal előtted hogy mellette álltál.
Sajnálom, de engem nagyon tud bántani ha egy pszichiátriai problémákkal küzdő embert lenéznek, sőt még azt is írják menekülj stb. És itt nem rólad beszélek, hanem általánosan. Az unokatestvérem gyerekpszichológus, és ő mondta, hogy szinte minden embernél találnának valamit, ha kitöltene egy psz. tesztet. Az a baj, hogy az emberek pont a lenézések miatt félnek orvoshoz fordulni, és azért van annyi öngyilkos is. A férfiaknak meg szerintem főleg nehéz meglépni,hogy akkor most doki,mert ők az erősebbik nem. Pedig bárki lehet beteg, a dokik ezért vannak. És ha másért nem is, de a párunkért családunkért tegyük meg hogy segítséget kérünk, míg nincs olyan nagy baj. Nekem ez a véleményem. Szerencsére nekem nem voltak még hasonló dolgaim sem mint a te volt párodnak, nálam a dadogás hozta ki, kiskoromban megijesztettek,aztán elkezdtem dadogni, a suliban meg utána is sokszor gúnyoltak ki emiatt.Lenéztek stb.
Biztos nagyon nehéz annak aki családtag, barát vagy ismerős. Szerintem az a legnagyobb baj az ha a beteg, nem ismeri fel hogy segítségre van szüksége. Mert ha elkerül dokihoz, tegyük fel egy normális orvoshoz és egy terapeutához, ki tud belőle gyógyulni, ugyanis ebből ki lehet gyógyulni, általában 35-40 éves korra tünetmentes lehet az egyén. De persze ha kezelteti magát, és meg akar gyógyulni. Mert ha nincs akarat, akkor sajnos hiába bármi.
Persze nálad lightos verzió van. Ez agyonüti a megelőzőleg írtakat.
Elnézést ha bejegyzésemmel bárkit megsértettem volna de csak a tapasztalataimat osztottam meg amitől szenvedtem éveken át sajnos Ő súlyos eset a volt párom most is próbálok neki segíteni menjen pzicológushoz stb. de nem hajlandó folytatja az önromboló életmódját...Engem is megnyomorított lelkileg személyiségemet teljesen elnyomta az ő kénye -kedve szerint kellett mindennek történnie vagy súlyos konfliktusokhoz vezetett rendőrséget hívtak a szomszédok stb...Most én is orvosra szorulok lassan ...
Én is BPD-s vagyok, férjnél vagyok , 2 gyermekkel. Szeretem a férjem sőt mi több Szerelmes vagyok belé.
Orvoshoz és pszichológushoz járok, a nagylányom kitünő tanuló, a kisfiam most kezdte az ovit.Mindkét terhességet gyógyszer nélkül probléma mentesen hordtam ki,pénzügy terén dolgozom.
Érdekes módon kibírják velem a családtagjaim, a barátaim. És nem is gúnyolnak ki érte.
Senki se tökéletes, de nem az emberek dolga ítélkezni. Amúgy meg ha valaki utánanéz megtudja, az akinek ilyen problémája van nem volt valami fényes gyerekkora, vagy valami trauma érte amitől kialakult. Tény hogy kezeltetni kell magunkat, de igenis lehet normális boldog életet élni. És semmivel sem rosszabb bármilyen betegségnél. Vagy akik elitélnek, azok előre megkérdezik a leendő párjukat nincs e valami pszichés baja,mert ha van akkor futás?? Undorító ez a hozzáállás, de tény hogy a kezeletlen beteg emberrel nehéz lehet.Kicsit el kellene gondolkodni szerintem, hogy egy ilyen fórumon, több beteg ember van aki segítséget szeretne, nem pedig azt, hogy bántsák. Mert tapasztalatból mondom, igenis lehet olyan életet élni mint bárki más.Bár azt hozzáteszem, velem közölte a dokim,mikor ilyesmiről kérdeztem,hogy nyugodjak meg nálam light-os verzió van, vannak sokkal súlyosabb esetek.
Én sajnos 8 évig éltem élettársi kapcsolatban egy súlyos Borderline személyiségzavaros egyénnel csak akkor tudtam meg hogy mi a baja amikor már kiraktam a lakásomból.Eztán egy pszichológussal beszélgettem a szakítás okairól és már 2-3 mondat után kitalálta hogy az a baja..azt mondta jól tettem hogy szakítottam vele mert tönkre tette volna az egész életemet...ezek nem éreznek igazán szerelmet szeretet csak úgy tesznek mintha az volna...nekem konkrétan a 8 év 3,5 milliómat vitte el meg az autómat amit neki vettem....Ivott hányásig,utána depreszziós volt önbecsülési zavarokkal fóbiákkal kisebbrendűségi komplexusokkal stb. Szerencsejáték -függő is volt,sokszor a zálogházba kötött ki mindene,ha volt is pénze akármennyi elszórta ha nem vettem el tőle valamennyit 3 nap alatt elpazarolta...500.000 Ft személyi kölcsönt vett fel szerencsejátékozott aztán nem tudta fizetni a hitelt 1 millió adóssággal kerültem össze vele éppen egy megrázó szakítás után ...munkahelyeit néha hetente váltogatta vagy nem is volt évekig munkanélküli-szociális segélyen volt egy apróságért otthagyta a munkát ha nem szépen néztek rá azért is...A szomszédokkal agresszív volt némelyikkel meg túl barátságos már-már flört ön túl is ... De sajnos szerelmes lettem bele tűrtem a sok megcsalásait is...egyszerre többel is megcsalt "tanfolyamra jár" címszóval,meg a barátnői alibit adtak neki amíg meg nem találtam a telefonján a napi több tucat szerelmes szexista trágárkodó sms-t egy 3 gyerekes nős pasassal...meg a sok randik élménybeszámolójával..na ekkor adtam ki az útját!!!
Sziasztok! Latom, eleg regi topik mar, oszinten szolva nem szamitok reakciora vagy erdemi segitsegre, csak jol esne kiirni magambol... nalam nagyon friss a dolog. Nem vagyok diagnosztizalt bdp. Egy kedves baratom (?van ilyen egy bordernek...?) hivta fel ra a figyelmemet tobbszori pszichiatriai tartozkodasaim utan. Elkezdtem olvasni a temaban, es sajnalattal tapasztaltam, hogy a tunetek nagyresze illik ram. Szules utani depresszioval diagnosztizaltak. Ami azert sem volt helytallo mert a problemak valojaban mar a kislanyom fogantatasa utan jelentkeztek. Sot... elobb voltak mar into jelek. 17 evesen beleszerettem egy nalam joval idosebb ferfiba. Nem lehetett felvallalni a kapcsolatot egyeb okok miatt. Tobbszor elhagyott. En annyira bele voltam habarodva, hogy magamba zuhanva csak vartam es vartam ra. Nem jartam sehova. Lettek volna udvarlok, kikosarztam, vagy inkabb a magam cinikus-szarkasztikus modjan csunyan elloktem oket magamtol. 20 eves voltam, mikor a nagy szerelem elhatarozta, hogy vallal. O is szeretett... bar szerintem annyira nem ahogyan egy borderes tud ragaszkodni. De szeretett. Biztos, hogy en voltam szamara is a nagy szerelem. 3 honappal kesobb (mi ezt akkor a dontese megerositesekent eltuk meg) csinaltam egy pozitiv terhessegi tesztet. Varandos lettem. Az egyetem elejen jartam, de nem erdekelt. Felvallatuk. Mivel nekunk normalis parkapcsolatunk nem volt a gyerek elott jottek a felreertesek. A.parom sivesebben szorta a kocsmaban meg szorakozohelyeken a penzt mint hogy engem gyamolitson 2 hanyas kozott. Nem voltam tolerans ugy ereztem (a mar amugy is labilis szeretetre ehes szeretethianyos enemmel) hogy atvert. Elhagytam. Innentol egyedul csinaltam vegig a terhesseget(pszichologussal meg a keserusegtol, a szomorusagtol vegighanyva 8 honapot) 8 honapos voltam mikor visszakuncsorogta magat. Visszafogadtam ujra osszekoltoztunk. Azt hittem meg tudok bocsatani de nem ment. Innentol kezdve pokolla tettem mind a gyerek mind az en mind az o eletet. Pszichiatria pszichiatria hata balhek duhkitoresek folyamatos onbecsules hianya harag szelsoseges indulatok erzesek hangulatingadozasok. Sajnalom ot valahol. Meg a kislanyomat is. Vegtelenul hogy egy ilyen labilid edesanyat adott neki a Joisten. El lehetett volna felejteni a tortenteket tullepno megbocsajtani es elni szepen nyugodtan. Minden feltetel biztositva volt nekem megsem ment. Ketszer elkoltozott tolunk. A kislanyom 3 eves volt mikor kiderult hogy cukros. Majdnem meghalt. Ez volt az a pont amikor mindketten elgondolkodtunk es a viselkedesemben a hozzaallaspmban is jelentos valtozas volt tapasztalhato. Ismet osszekoltoztunk. Volt stabil egy balhementes ev (egyebkent a balhek duhkitoresek mar az elozo evben redukalodni kezdtek). Tavaly nyaron ismet bekerultem a pszichiatriara o nem ment el. Tavaly nyar ota iden februarban volt az elso osszeomlasom majd most a masodik harmadik es negyedik. Nagyon szegyellem magamat legfokeppen a kislanyom elott. A ferjem elott. Magam elott. A szomszedok elott. A vilag elott. Kepes vagyok nagyon sokszor kivulrol latni, vizsgalni magamat es magamra kenyszeriteni azt a viselkedesformat amit en is elvarnek magamtol. De nem mindig megy. Most valtozasok alltak be az eletembe lakasfelujitas a kislanyomnak vege van az ovinak ilyenkor meg labilisabba valok. Ezt most igy sikerult keresztulvinnem. En bizom benne hogy lesz rendezett balhementes bekes eletem. (Hogyne lenne hiszen mar sikerult is egy ideig kivitelezni...). Vegtelenul sajnalom azokat akiknek nyomoritom az eletet az instabil szelsoseges folyamatosan valtozo szemelyisegemmel. Tiszta szivembol nem akarom ezt. Tiszta szivembol sajnalom hogy megszultem a gyerekemet es nem tudok normalis eletet biztositani neki. Folyton mardos a buntudat, hogy cukorbeteg is biztosan miattam lett.... botorsag tudom de sokszor erzem ugy hogy ot sem szeretem elegge.. vagy inkabb nem jol. Koszonom hogy elolvastatok. Ha valaki hasonlo helyzetben van szivesen varom a tapasztalatokat
Sziasztok!
Szívesen társalognék valakivel a témában privátban! Én is BPD-s vagyok, ráadásul férfi! :))) Tanácsot is kérnék, tanácsot is adnék kinek mit, kitől mit?
Szép Napot!
Gomez
Hogy betegségnek nevezzük-e, számomra mindegy. Gyógyítható, de csak önismerettel, ami pedig az illető feladata és érdemes segítséget kérni hozzá.
Viszont egy ilyen emberrel szerintem nem érdemes együttélni. Én nem élnék. Otthagynám. De mindenki azt tesz, amit jónak lát. Nekem ehhez nem lenne kedvem. Mindenki saját magán változtasson!
Nekem elég súlyos, leginkább az identitászavar...az nagyon.
Sziasztok! Borderline személyiségzavar. Aki ebben szenved, akinek a hozzátartozója szenved ebben. Tapasztalatok?
Kedvesem!- ez az ember BETEG....és sajnos nem is gyógyítható!- kár pazarolni rá az idődet és az idegeidet. Ne feledd, Te a kisfiadért felelős vagy...nem lenne szabad kitenned egy ilyen labilis ember hangulatváltozásainak, téveszméinek, dilijének!!!! Ezt a kapcsolatot azonnal fejezd be, amíg valami baj nem történik ! a gyereked védelmében- nem jó ilyen ember mellett felnőni....
Sziasztok!!Tanácsra lenne szükségem.Nem tudom eldönteni,hogy párom személyiség zavaros-e.5 éve vagyunk együtt,és már az elején elmondta,mikor megismerkedtünk,hogy őt eddig mindenki elhagyta és átvágta.ő 29 éves én 32.Nekem van egy kisfiam,az előző házasságomból aki 9 éves.a vele való kapcsolata is ingadozó,néha még rá is haragszik.Röviden leírom,hogy milyen.Mióta ismerem azt hangoztatja,hogy ő menniyre jó ember mégsem érti miért csapják be mindig,de viszont önbecsülése egyenlő a nullával.Mindenkire féltékeny,elég ha az utcán megyünk ,minden férfira úgy néz,hogy biztos akar töllem valamit,ha nem ez van a dologban,akkor is mindenkire ellenségként tekint.Folyton hangoztatja,hogy őt mindenki bántja,senki nem szereti,nem törődik vele senki.Én amennyi időt tudok vele töltök,de kevés neki.Olyan emberekre féltékeny akikre nem kellene,és akárhogy bizonygatom,hogy nincs rá oka,nem érdekli.Hosszasan magyarázza,hogy neki van igaza,hogy a végén már elhiszem.A munkahelyén is mindenki bántja.Kisfiam autista,és ő ezt sokszor nem érti meg,és megsértődik,ha a gyerek mond valamit neki.Van hogy egész éjszaka agyal,nem tud alaudni,azon gondolkodik,hogy mit keres ebben a világban,miért bántja mindenki.Ő mindig azt mondja,olyan,mint egy kopott gyöngy.Alig takarít,van,hogy hetekig szemét -szemét hátán,pedig egyedül él.Inkább sétálgat az utcán vagy töpreng.Kapcsolatunk elején voltak barátaim,de kitalált a párom olyan történetet,hogy összeugrasszon velük,így eltávolodtak.Persze ő azt mondja,nem voltak jó hatással rám,és ezért tette.Most tervezzük,hogy összeköltözünk,de félek.A hangulata ingadozó,nagyon hajlamos a depresszióra.Állandóan gyanakszik,hogy én biztos át akarom vágni,meg csak kihasználom őt,pedig nincs így.uye nem találkoztál senkivel,aki ki akart veled kezdeni??ez az állandó kérdése.Ha felhív naponta 10 szer,megkérdezi,hogy mit csinálok biztos beszélgetek valakivel.Megfordult a fejemben a személyiség zavar,mert olyan dolgokat hisz,ami valójában nincs is úgy,de ő akkor is végsőkig kiatart mellette.Próbáltam már szakítani,de mindig olyan szépen beeteti nekem,hogy végül is ő nem csinál semmit,és hogy úgy jó ahogy ő gondolja,én meg elhiszem,és adok egy esélyt,mondván most már változni fog.1-2 hétig minden okés,aztán megint kezdi elölről.Én egy vidám ember vagyok,ő nem.Tanácsokat szeretnék kérni,vajon-ő ilyen vagy tényleg baj van vele
Párterápiát javaslok. Vagy csak neki: egyénit.
Sajnos tanácsot adni ebben a helyzetben nagyon nehéz. Az én párom is személyiségzavarral küzd. 3 éve vagyunk együtt, többet szenvedtem mellette, mint egész eddigi életemben (32 éves vagyok) De valamiért nem tudom elengedni. Nem függök Tőle semmilyen téren, csak érzelmileg és nem a mazuchizmus, hanem a szerelem. Mert amikor nincs rohama, akkor Ő a legcsodálatosabb ember. Pont olyan, mint amilyenre vágytam. És borzasztó erős a hitem benne, hogy eljön az az idő, amikor rohamaitól mentesen tudunk élni. Lehet ezt naívitásnak gondolni, lehet félelemnek az újtól, lehet kifogásnak mondani. Én magam úgy érzem, hogy képes lesz egyszer felül kerekedni ezen a problémán. Nagyon sokat olvasok a téma után és valahogy arról senki nem ír, hogy nekünk milyen, hogy mi mit élünk át és minket mennyire visel meg az Ő állapotuk. Épp ezért Én elkezdtem erről könyvet írni. Leírom, hogy ezen az "oldalon" mi a helyzet. Leírom, hogy mik azok amiket ÉN már megpróbáltam, mik futottak zátonyra és mik sikerültek. Nem okoskodni akarnék vele, csak bemutatni, hogy nincs egyedül az aki ilyen helyzetben van, mások is vannak így és lehet egymásnak segíteni. Valakinek az is megnyugvást ad, ha tudomást szerez arról nem egyedül küzd, másnak sem egyszerű. És nem titkolt szándékom az sem, hogy azok is olvasói legyenek a könyvnek, akik a személyiségzavarukkal kell együtt éljenek. Akiket maximálisan megértek, de nem ártana ha betekintést nyernének, hogy mivé tesznek minket, akik mellettük állunk. Én személy szerint mindig a megoldásokat keresem, újabb ötleteket vetek be, és próbálkozom. Nem megfutamodni szeretnék, hanem rendbe rakni. És biztos vagyok benne, hogy amíg nem a kifogást keresem, addig szeretem Őt. De írhattam volna fordítva is, hiszen azért megyek át tűzön-vízen, mert szeretem. Nem vagyok saját magam ellensége. Visszatérve a tanácsra: csak arra az esetre van valamelyest tanács, ha tényleg tiszta szívvel szereted és tiszteled is a párod. Ekkor egyetlen egy fontos dolgot kell tenned: VÉGTELEN TÜRELEMMEL kell kitartanod mellette. ÉS ez a legnehezebb.
Azóta is bánom azt a napot. Tanultam a leckéből,de nem hiszem, hogy valaha találni fogok egy olyan szerető férfit, mint ő.
Én a számomra egyik legfontosabb embert, a páromat veszítettem el a borderline miatt. Állandó kisebbségi komplexusok, és egy éjszakai balhém miatt elveszítettem. 5 évig tartott a kapcsolatunk, pedig nagyon szeretett. Onnantól fogva űztem el, hogy a szakításunk után beálltam nála részegen és balhéztam sírva.
Sziasztok! Nekem a parom borderline. Neha nem tudom hogy mihez kezdjek vele. Hogy milyen o?
Az ellentetek embere leginkabb. Szeretne gyereket, csaladot, de szabadsagot i es kalandokat. Szeretne izgalmas eletet, de legtobbszor csak a szamitogepebe merulve ul es masok eleterol olvas. Szeretne valakit, aki mindig csak ot szereti, de szeretne meg sok mas novel egyutt lenni, sok mas embert is szeretni. Es meg sorolhatnam. Sajat vilaga van, amiben o nem erzi jol magat. Hatalmas szeretetigenye van, de onmagat nem szereti. Sokszor uldozesi maniaja van, hogy az emberek direkt gonoszak vele, noha a valosagban ez eszebe sem jut igy az embereknek. Probal valami rendszert talalni a vilagban, biztos pontot, talan epp azert mert obenne nincsen semmi sem, ami allando. Az erzelmeirol nem tud mondatokat alkotni. Ha szeret, nagyon szeret, de ha eppen utal, akkor keptelen felidezni a szeretetteljes pillanatokat. Ezt o ugy fogalmazta meg, hogy amikor valakit megolel, ugy teszi, mintha utoljara tenne, mert sosem tudhatja mikor vesziti el az illetot magaban. O is gyerek szinten van lelkileg. Nem tud magaval egyedul lenni. Ferfikent sem nagyon funkcional rendesen, mert szamara sokszor tobbet jelent a hosszas olelkezes, mint a szex. Viszont onmaganak rendszeresen es hosszan szokott ilyen jellegu oromet okozni.
En egy kicsit becsapva erzem magam emiatt. Elek egy emberrel, aki ugy nez ki mint egy ferfi es nagyon sokszor csak egy kisfiut kapok. O szeretne lelkileg is felnoni, ezen dolgozunk most. De nem tudom, hogyan segithetnek neki ebben. Nehezen nyilik meg, nem tudom miert is vedi magat annyira, ha egyszer nem szereti onmagat igazabol. Evek ota turelmes vagyok, de nagyon nehez. Neha felmerul bennem hogy feladom. Valaki tud tanacsot adni?
ismerd meg önmagad! írj naplót!
gratulálok az orvosoknak :/ pszichoterápiára meg nincs lehetőség :/
Sziasztok!
Látom, hogy már elég régi a topik, de csak most jutottam el ide. 4 éve diagnosztizáltak nálam BPD-t, most 25 éves vagyok. Egy ideig úgy tűnt javul az állapotom, de mostanában megint érzem, hogy kezdek visszaesni. Az orvosok igazából semmit nem csinálnak, csak tömnek gyógyszerekkel, amiktől még rosszabb. Ha valakinek van valamilyen tippje, hogy hogyan lehetne ezen segíteni, kérem válaszoljon! Már szinte az összes családi és baráti kapcsolatom ráment erre, az egyetemet nem tudom elvégezni, és most már tényleg kezdek kétségbeesni. Hiába keresgélek segítség után, nem találok senkit és semmit, mivel alig van olyan ember, aki felfogná, hogy ez a betegség mit is jelent. Az orvos, aki diagnosztizálta pl. abban látta a megoldást, hogy lekötözött. Előre is köszönöm!
R
Sziasztok!
Egy dokumentumfilmhez keresünk szereplőket, aminek a falcolás, önsebzés a témája. A film annak a nyomába ered, hogy miért csinálja, aki csinálja, mi készteti rá, és mit lehet elmondani róla. Mik lehetnek ennek az okai, feltételei, aki abbahagyja, hogyan – miért hagyja abba.
Lehet arc nélkül is szerepelni, akinek erről mondanivalója van.
Csak nagykorúak jelentkezését várjuk, és elsősorban olyanok történetét keressük, akik nem, vagy nem csak kamaszkorukban csinálták.
Erre az email címre lehet írni: zsofia@campfilm.eu
A film az HBO finanszírozásában készül, és a Campfilm Kft. gyártja. (www.campfilm.eu)
Mindenkinek köszönjük, aki jelentkezik, érdeklődik.
Üdv,
Zsófi
rég írtál, csak remélem,h itt vagy nehéz
nem adom fel
Üdv mindenki! Látom szép számmal vannak itt hozzászólások, hát leírom én is a nyomorom, valszeg egy kisregény lesz. Nem tudom Borderline vagyok e, csak sejtésem van róla.Mindennapi életem megnehezíti a szociális fóbiám,nem mozdulok ki itthonról, csak ha nagyon muszáj.23 éves vagyok,nem járok el sehová, nem is akarok, barátaim sincsennek, csak 2, de azok is inkább felszínesek, csalódtam bennük sokszor, többet akartam mint amit kaptam, kevés voltam nekik, de mivel kell valaki elviselem, de hosszú távon amiugy sem tudnám megtartani őket, mert nincs erőm ehhez az egészhez.Folyonos belső üresség érzés jellemez megspékelve iszonyatos feszültséggel, rossz közérzettel, depresszióval...olykor azért egész jó a hangulatom.Viselem a maszkot a "család" előtt.Elintézni egyedül nem vagyok képes semmit sem...vagy csak nagy nehézségek árán, hiányzik a belső motiváció is, már rágondolni is fusztrál és fáraszt.Feszültséget, ürességet vagdosásban élem ki évek óta.Sohasem voltam intim kapcsolatban senkivel sem, undorít is a dolog, persze a saját kis fantáziavilágomban sok sok életet építettem fel és ott képes lennék intimitásra, de visszatérve a valóságba(már ha ez a valóság) realizálom hogy nem vagyok rá képes nem is biztos hogy akarom. Nem akarok mély kapcsolatot az emberekkel, de egyedül sem akarok maradni.Képes vagyok rajongani...de csak plátói módon.Csaknem egy évtizedes dilemma után, ugy hiszem a saját nememhez vonzódom...de ki tudja legközelebb talán ismét másképp látom, valós életemben az anyámnál is idősebbnökhöz vonzódom, ami tudom beteges de ez van. A férfiaktól undorodom, a közeledést nem tudom helyén kezelni, minden esetben rosszul reagálok.Gyűlölöm hogy nőnek születtem, gyűlölöm a férfiakat is....lennék inkább unisex,gyűlölöm a testem.Nem tudom ki vagyok, mi vagyok, vagyok e valaki....sokszor elgondolkodom egyáltalán létezem e vagy csak álmodom. A memóriám folyamatosan romlik....azon kapom magam hogy már szavakat is elfelejtek.olykor ugy érzem nagy bajom van...máskor meg hogy semmi bajom sincs csak rinyálok.hajlamos vagyok dührohamokra...de általában sikerül visszafognom magam, sok éves gyakorlás után ...végre magamba tudom fojtani a bajom, de ezt a vagdosással kompenzálom, félek a jövőtöl...nem is merek rágondolni, nem tudom mi lesz..nem tudok gondolkodni..mintha zsibbadna az agyam...de vmit tennem kell, nem vagyok már gyerek, ...szedd már össze magad,!!! de nem tudom..na asszem ennyi.csóró vagyok rendesen most épp nem járok suliba de munkám sincs...nem tudom képes leszek e szerezni de muszáj...se pénzem se munkám se tb-m...no orvos...nem mintha elmennék sztem, csődtömeg vagyok.
További ajánlott fórumok: