Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
Őri István: Kérdések
Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy? ... Te ...
Fuchs Éva:
Sorsod
A sorsod élni, mint más -
Élni másképp: másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.
A sorsod édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat sírva mind feladni,
Feléd nyújtott kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.
A sorsod Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást, hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban szerelmet keresve ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.
A sorsod mindig játszani,
és mindig veszíteni,
De mindig Tudni újból elkezdeni.
Távoli tiszta világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között, emberré feszülve
Mégis maradni!
„Még mindig örülsz és lelkendezel, mert egy pillanatra kisütött életed fölött a nap, meleg áram járja át idegeidet, mosolyok szállanak feléd, emberi szavak vigasztalnak?... Még mindig nem tudod, hogy holnapra mindez törmelék lesz és kacat, mert az élet pontos mozdulatokkal vissza is veszi mindazt, amit ad, összetöri, amit felépít, eltapossa, amit odalök ajándéknak?”
/ Márai Sándor /
Ady Endre:
Sorsunk
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserű álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szívünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
„Nem tudom, miért hallgat, és miről hallgat. És ha mond valamit, nem értem néha, hogy mi van a szavai mögött.
Mire gondol, vajon?
(...) Pedig de jó lenne! Egy angyal, aki megfejtené, mi jár a fejében. Mit érez, mi az, amit némán közölni akar? És mi az, amit el akar rejteni? Még önmaga elől is. Amiről ő se tud, talán.
Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg.
A szavakat érti, persze. A mondatokat is.
Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.
(...)A „szövegalatti" az igazság világa, amelyről nem beszélünk, nem is tudunk, talán. És ez a lényeg! Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.
(...)Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a „szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van.
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.
(...)- MIT MOND???!!
És ez a jobbik eset.
Mert itt még értem, és felfogom, hogy nem értek valakit. Hogy nem azt mondja, szegény, amit él.
A baj ott van, amikor ezt már természetesnek veszem.
Hogy ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg se szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.
Úgy hívják: szeretetlenség."
/ Müller Péter: Varázskő /
„- Mi az a szeretet?! - kérdezem hirtelen. - Mi volt számodra a legnagyobb pillanat? Amikor azt mondtad: igen! Ezt kerestem!... Bárkivel, bárhol! Mi volt életed csúcspillanata?... Amit sohasem felejtesz el!... Kit szerettél igazán?!
A válasz döbbenetes volt.
- A kutyámat. (...)
Azon tűnődtem miért van ez.
És ahelyett, hogy önmagamban kerestem volna a választ, én is igyekeztem „elméletet" gyártani.
Azt mondtam például, hogy az ilyen egocentrikus lénynek, mint az ember, könnyű szeretni egy olyan teremtményt, akinek nincs egója, - nem riválisa, nem ellene él, sőt hűségesen szolgálja egy életen át. Egy kutyától rengeteg kedvességet kapunk. Mindig csak ad, alig kér valamit, és elfogadja, hogy uralkodjunk felette - könnyű szeretni.
Íme egy tarthatatlan pocsék „elmélet".
Egy kutya ugyanis roppant egocentrikus. Legalábbis az enyém. A kutyámnak olyasmit tettem meg, amit embernek soha: hóban, fagyban sétáltam vele, rohantam utána az erdőben, úsztam vele az örvényes, koszos Dunában, ölbe vittem a klinikára, csupa vizelet és kaki lett a hófehér vászonkabátom. Mostam utána a ruhámat, s amikor kifordult a beteg gyomrából az étel, eltávolítottam a savanyú szagú nyomokat a szőnyegről. Felsúroltam utána a lépcsőházat. Még az utcán is összeszedtem a bűzös potyadékát. Nem is undorodtam tőle, ahogy egy anya a gyermekének teli pelenkájától.
A feleségemre rászóltam, néha durván: „Ne zavarj! Hagyj békén!" Még az anyámra is rámordultam, türelmetlenül: „Nem érek rá! Most rohanok, majd máskor, ne haragudj!"
De ha a kutyám akart valamit? Azonnal ugrottam. Szemében a néma hívójel is parancs volt a számomra. S ha néha ráordítottam, a szívem összeszorult bánatos, szemrehányó tekintete miatt.
(...) Sok külföldi utazásomat kellett lemondani miatta, mert nem lehetett egyedül hagyni. Arról nem is beszélve, amit féltett kertemben művelt: gödröt ásott a fűben, kikaparta az ültetvényeket, összetörte a virágokat. Amikor kicsi volt, lerágta az összes szőnyegünk szélét és lekarmolta a szekrényről a fényezést - ma is láthatók játékos kölyökkorának nyomai.
(...) Ez még nem minden.
Végigcsináltam a kutyám haldoklását. Amikor barna szemében kialudt a fény, lefogtam szemhéját. Súlyos tetemét az ölemben cipeltem a kertbe, magam temettem el. Csákánnyal ástam mély gödröt a kemény, fagyott földbe. Beletettem az összerágott labdájával együtt. És sírtam. Ma is sírok, ha eszembe jut - hiányzik.
Egyszerre voltam mestere, dadája, orvosa, gazdája, táplálója, mentője, gondozója, élettársa és sírásója.
És a barátja, persze.
Az önfeláldozásnak ezt a fokát ritkán éltem meg emberrel.
Látod, másokat faggatok, megdöbbenek a válaszokon, s most, hogy fölidézem az emlékeimet - vagyis az „igazi kenyér" ízét -, rádöbbenek, hogy igen, bármilyen fura, de nekem is a kutyám van az első helyek egyikén.
Ha szeretünk valakit, így működünk. Az önfeláldozás, a fáradságot nem ismerő áldozat: a szeretet mértéke."
/ Müller Péter: Szeretetkönyv /
„A nagy sivatag egyetlen fűszál szerelméért eped, de ez fejét rázza, kacag és elmenekül.”
/ Rabindranath Tagore /
„A szem, amelyikkel a világot látod, a te szemed. Külső szemeddel az emberekre figyelsz, belső szemedet megőrzöd önmagadnak.
Amikor visszatekintesz, nem magadat látod, mert nem tükörbe nézel, hanem az embereket.
Hogyan vélekedsz a többiekről? Amikor másokra figyelsz, amikor másokat ítélsz meg, úgy véled, szemed csalhatatlan.
Milyennek látod önmagad? Amikor tükröt tartasz magad elé, egy számodra kedves lényt pillantasz meg. Ismert vonásait szereted, mert biztonságot nyújtanak neked; ismeretlen arcát, melyek olykor téged is meglepnek, megértéssel fogadod.
Vajon ugyanígy teszel a többiekkel is?"
/ Tatiosz /
„Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted, gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már összeölelkezik vele. Rideg gyönyörűség, téli mese. Az életed. Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony jég, táncolsz, részegülten, már nem törődve a jeges mélységgel, s egyszer csak felemelkedsz. Felujjongsz, hiszen szárnyalsz, ám ekkor elbotlasz, kékre-zöldre ütöd magad, de felkelsz, és kezded elölről, és folytatod, amikor megroppan a jég, és térdig merülsz a vízbe, kibotorkálsz és táncolsz, mígnem merevre fagynak a csontjaid, táncolsz lassulón, hanyatlón, s ha kibírod, felébred a Nap és megmelenget.”
/Vavyan Fable: Jégtánc /
„Minden álom, amit az ember többször álmodik, nagyon fontos álom. Vannak olyan emberek, akik addig álmodják ugyanazt az álmot, amíg meg nem értik. Ez olyan, mint amikor valaki ír neked egy levelet, nem bontod ki, és újra jön a levél, és újra jön a levél, amíg végre kibontod.”
/ Feldmár András /
"Nem bűn többre vágyni, mint amennyit felajánlottak."
/ Cecelia Ahern /
"Szenvedély.
Egy hatalmas erő, ami akkor is emlékünkben él, mikor már régen elhamvadt. Egy csábító vágy, ami váratlan szeretők karjaiba taszít minket. Egy mindent elsöprő érzelem, ami ledönti a falat, amit a szívünk védelmére emeltünk. Egy olthatatlan szerelem, ami újra és újra fellángol, hiába is próbáltuk hamu alatt tartani. Igen. Minden érzések közül a szenvedély az, ami értelmet ad annak, hogy élünk, és mentséget arra, hogy elkövetünk mindenféle bűnt."
/ Született feleségek /
Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe, amiből nem tudunk egyedül kimászni. Erre vannak a barátok meg a család. Hogy segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólsz nekik, hogy ott ülsz a gödör alján.
Meg Cabot
"Szeretni azt jelenti, hogy fény és melegség vagyunk a másik számára."
(gid von Broeckhoven)
"Jézus hiába élt és halt meg, ha nem tanultuk meg tôle, hogy a szeretet örök törvénye szabályozza életünket."
(Mahatma Gandhi)
"Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink és úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat."
(Charlotte Bronte)
"Ha te nem mész el mások temetésére, ők sem jönnek el a tiédre."
"Minél előbb meghalsz, annál tovább leszel halott."
"Minden reggel megvárom amíg megjön a Times. Megnézem a halálozási rovatot, és ha nem vagyok benne, elmegyek dolgozni."
"Élj úgy, hogy a temetéseden a papnak minél kevesebbet kelljen hazudnia."
Nincs többé olyan, hogy nélküled,
Tervem és jövőm van veled.