Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
“Baráthoz akkor fordulunk,
Ha kell aki felvidítson.
A barátot nagyra tartjuk,
Hiszen kincs, nem holmi limlom.
Barát, aki életünkbe
Hoz száz örömöt és csodát.
Ha van barátod, majd meglátod,
Egyre szebb lesz a világ.”
A dráma maga az élet, csak az unalmas részek nélkül.
Alfred Hitchcock
Az élet nem egyenes, jól belátható folyosó, melyen felszabadultan, akadálytalanul vonulhatunk végig, hanem ösvények labirintusa, melyen át hosszan tartó és bajos kutatással kell meglelni az utat, s eközben időről időre zsákutcába jutunk. Ám ha van hitünk, mindig megnyílik előttünk egy ajtó - talán nem pont az, amelyikre mi számítottunk, de mindenképpen olyan, mely mögött a helyes út vár ránk.
Archibald Joseph Cronin
Van első, felejthetetlen szerelem! Amit az ember nem tud kitörölni szívéből, emlékezetéből, évek múlásával sem. Évtizedek után is egy szép, felejthetetlen, kellemes dolog. Egy felejthetetlen, gyötrelmes, megkínzó és mégis oly jó, oly kedves, oly gyönyörű! Ám az Élet mindenhez hozzápiszkál! Szép kapcsolatokat zúz széjjel, párokat szakít szét, szíveket tesz tönkre.
Hajdu József
A napok sorát fűzd fel egy nyakékre. Minden egyes nap egy újabb gyöngyszem lesz ékszereden. A csiszolatlan gyöngyöket finoman illeszd egymáshoz, hogy kezed nyomán ragyogjanak csöndes, békés fénnyel. Mintha ékszerészmester volnál, aki különös gyöngysorok alkotására született - így éld az életed.
Hioszi Tatiosz
Nagy dolog hinni magadban, és még nagyobb hinni a többiekben.
(Hioszi Tatiosz)
Soha többé nem engedtem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon.
Bernhard Schlink
Boldog az, aki semmit nem vár el; sohasem fognak neki csalódást okozni.
Jonathan Swift
„Ha kételkednél az élet erejében és a megújulás hatalmában, csupán figyelj az óriási kőtömb észrevehetetlenül piciny résén áttörő fűszál csodájára. Ne feledd a különbséget a bármit is igénylő szeretet és a szeretet között.
A szeretet éppúgy életed sziklaszilárd alapja lehet, mint az iránta való vágyakozás. Minél mélyebben megérted, hogy mi a szeretet, minél gyakrabban gyakorolod tudatosan a szeretetet, annál megingathatatlanabbul érzed a benső stabilitást. Túlélőként tekints magadra, ne áldozatként.
Ne gondolj a belőled dühöt vagy haragot kiváltó dolgokra és emberekre. Inkább azokra emlékezz, akik vagy amik gyógyírt jelentenek a fájdalmadra, s megelégedéssel és erővel töltenek fel az elkövetkezendőkre.”
/ Stephanie Dowrick /
Szabolcsi Erzsébet:
Őszelő
Világtalan éj...
Holdam,
hiányzik arcod.
A szél sem fúj ma felém
sejtelmes titkokat.
Mélykék dal búg bennem.
Reszketnek fölöttem
a még üdezöld levélkék...
„A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd. Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek... A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen - mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket. Egyébként nem ébrednek fel. Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel? Akkor ki törődik az éberséggel? Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség. Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled. Magányosságod sírásában… ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz. A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel. A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj! És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik.”
/ Osho /
„Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni…”
/ Truman Capote /
„Létünk olyan múló, mint az őszi felhők. Ha nyomon követjük a születést s a halált, olyan az, mintha egy zenemű felvonásait kísérnénk végig. Az élet nem más, mint egy villámlás az égen. Elszalad, mint gyors hegyi csermely.”
/ Buddha /
Kamarás Klára: Titok
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka... vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk... és sérülékenyek...
Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.”
/ Monica Baldwin /
„S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.”
/ Pálnagy László /
„A rózsákat könnyeimmel öntözném, hogy érezzem töviseik fájdalmát, szirmaik szenvedélyes csókját.”
/ Gabriel García Márquez /
„Ha valóban Boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy megszerezd így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Ha meg megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban attól fogsz félni, hogy elveszted a nagy félelemben megint elfelejtesz boldog lenni. Ám a boldogsághoz nem kell semmi, nem kell hozzá indok. Csak az ego, az elme keresi az indokokat, mert képtelen felfogni az Élet ellentmondásokkal teli teljességét, tökéletességét. Az elmét az ok-okozati összefüggések létrehozása élteti, de mindez csak illúzió: amikor boldog vagy, arra alapvetően nincs indokod. Amikor igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol, amikor fáradtan hazaérsz, és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire amikor valóban Boldog vagy, akkor eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te magad vagy a Boldogság, akkor az egod, az elméd megszűnik! Ekkor csak vagy, s ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért.”
/ A. J. Christian /
Sárhelyi Erika: Menedék vagy
Hozzádbújok. Menedékem vagy
Tudom, S nem sebezhet meg
Hozzám dobott szavaknak karcos éle.
Nem gondolkodom, miféle
Erő van tebenned, mi az, mi visz
Magával engem is, át a bajokon,
S egyenes háttal tudok mindig
Körbenézni a romokon,
De jó ez. Jó, hogy vagy nekem,
Jó, hogy erős kezed itt nyugszik rajtam,
S ha zuhannék, te megtartasz,
Nehogy elnyeljen a durvaság
Feneketlen szakadéka.
S néha-néha, mikor feladnám a harcot
Zokogva, sírva-keseregve,
Szereteted ezüst vértként ül
Szavaktól meggyötört, reszkető lelkemre.
„A szájak találkozása a legtökéletesebb, legistenibb érzés, mely az embernek megadatott, a boldogság utolsó, végső határa. Csók közben, csakis a csók közben érezzük úgy néha, hogy megvalósul a lehetetlen, amit kergetünk, egyesül a két lélek, összeforr a két alélt szív.”
/ Guy de Maupassant /
”Őrangyalod, ha vigyáz rád, oly mértékig a lényeddé válik, hogy azt gondolja, amit te gondolsz, azt érzi, amit érzel; átéli lelked minden zűrzavarát – és ezért pontosan tudja, hogy hol akarod éppen elrontani az életedet.
Látja, hogy mi készül benned.
Ez nagyon fontos angyaltudás. Mindennek, ami veled történhet a jövőben, a csírái már ott lappanganak benned; az angyal tudja, ha mindezt megszülöd, mi lesz a sorsod. Lelkednek azon a helyén jár, ahonnan jövőd születik, vágyaid és szenvedélyeid csírái között, ahol sok minden formálható még. Úgy néz a lelkedbe, mint egy genetikus a mikroszkópjába. Itt még semmi sincs készen – csak lehet. S az angyal azt súghatja: – Te, barátocskám! Ezt ne szüljük meg!
Nem mindig hallod. Mert az angyal olyan észrevétlen, hogy nem is tudod, hogy ő benned van. Fogalmad sincs róla. Csak onnan veszed észre, hogy egy hang megszólal benned. Mintha hirtelen világos gondolataid támadnának, és váratlanul azt érzed, hogy eloszlanak a félelmeid.
Mész az utcán, és hirtelen jókedved lesz.
Vagy erőt érzel magadban. Fáradt voltál, és egyszerre bizseregni kezd valami benned; feltöltődtél, erős lettél, megjött a kedved…
Nem is tudod, miért.
Amikor váratlanul felderül a lelked, és fogalmad sincs, mi okból; amikor azt mondod, magadban: „Mi történt velem? Az előbb még szomorú voltam, és egyszer csak jött egy jó gondolatom, nem is emlékszem, mi, csak hirtelen fenemód vidám lettem!” – ez az angyal munkája volt.”
/ Müller Péter: Örömkönyv /
Móra Ferenc: A pillangók királya
Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam!
Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.
- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is.
Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.
- Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.
- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarabb, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.
Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát.
Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.
Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam le egy vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom.
Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem, vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett kék selyemszárnya kiterjesztve, nagy, pörge bajusza tele virágmézzel. Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.
Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surrantam a liliombokor mögé. Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett kiszabadulni. Társai szomorú bugással repültek szét.
Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön sírdogált.
- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni?! Margitka haldoklik.
Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába nagy ujjongva:
- Megvan, megvan!
A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca olyan volt, mint a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.
- Mi van meg?
- A pillangókirály.
Hirtelen fölvillant a tekintete.
- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!
A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát. Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívrehatóan könyörög.
- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?
Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem a lepkét.
- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most már add vissza, ha megnézted.
Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.
- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor te se bántasz senkit.
Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent rajta, hogy azt se láttam, merre száll.
Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa is, az orvos is. Magam maradtam a beteggel.
Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől. Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül, hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelöl a koronás pillangókirály. Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a pillangókirály.
Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt. Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt semmi baja se. Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.
Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az éjszakán, de azóta többet sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha törött szárnyú lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.
„A korlátozó tényező: mindannyiunk életében van egy esemény, ami felelőssé tehető azért, hogy megálltunk a fejlődésben. Egy trauma, egy különösen fájdalmas vereség, egy szerelmi csalódás, vagy akár egy győzelem, amit nem tudtunk megfelelően feldolgozni. Ez az esemény gyávává tesz, és nem tudunk továbblépni.”
/ Paulo Coelho: A Zahír /
Vészi Endre: Alkony mozdulat nélkül
Mint pohárba töltött tea
gőzöl az esthomály
levél a fán
hullana már de a
mozdulat fáj a fának
fán a levél
a Semmi mintha volna széttekint
öt perc és itt megint
hibátlan burkolatban már az éj.