Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)

Utolsó oldalak a naplómban,egy időszaknak vége,

De mindig előjön a csábításod csalfa fénye.

Még nem vagyok elég erős,pedig nemet kell mondanom

Érzem, hogy már így is sikerült mindent elrontanom.

A kereszt a sorsod -

Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.

Müller Péter

A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Sharon Creech

Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.

Laurell Kaye Hamilton

A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.

Nicholas Sparks

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak; én és valaki,

valaki, akit nem ismerek.

És aki mégis, mégis elkísér akármeddig megyek.

Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen mégis fáj nekem:

Valaki egyszer majd elémbe lép,

és megfogadja két tévelygő kezem,

lecsókolja, két könnyező szemem...

Valaki majd az életembe lép,

aki százszór több, mint az életem.

Van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak, én és valaki,

Valaki, akit nem ismerek,

és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

"AZ IDŐ...

túl lassú azoknak, akik várnak,

túl gyors azoknak, akik félnek,

túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,

túl rövid azoknak, akik örvendeznek.

Ám azoknak, akik szeretnek,

az idő nem számít."

"Azt mondod, jó ember vagyok. Köszönöm a bizalmat. De ne mondd, mert nem ismersz! Hogy is ismerhetnél!? Hisz csak az egyik arcomat látod nap, mint nap. A többivel még nem találkoztál. Gondolom nem is fogsz. Ha évekig mindenhova követnél, mindent éreznél, amit én, mindent hallanál, amit én, és minden gondolatomat látnád, akkor talán megismernél. De ez lehetetlen... Tehát ne mondd, hogy jó ember vagyok.

Ki a jó ember? Olyan nincs is. Vagy te már találkoztál egyáltalán olyannal? Igen? Meséld el milyen volt... Na látod, hogy nem megy. Mert mindenkinek csak egy arcát ismerheted, azt, amit feléd mutat. A többi rejtve van előtted. Csak egy embert ismerhetsz igazán: önmagadat. Még azt sem teljesen. És ha önmagadat is alig ismered, hogy állíthatod valakiről, hogy jó ember? Mért nem azt mondod: jó az az arc, amit felém mutat. De nem tudom milyen a többi ..."

" Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik,

képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy

alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá

készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni,

elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a

könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül

egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.

Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A

múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül

megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az

álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy.

Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül... váratlanul. "

„Valami hajszol engem.

Mintha mindig elszalasztanék valamit.

Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok.

Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az

üresség;

olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.”

/ Erich Maria Remarque /

„…mert az a rögeszmém, hogy muszáj mindig valakivel járnom - és emiatt muszáj mindig fantasztikus nőnek lennem, okosnak, érzékinek, kivételesnek. Az erőfeszítés, hogy hódítsak, arra kényszerít, hogy mindig a legjobbat hozzam ki magamból, és ez talán nem is rossz, de a végeredmény mégis mindig

csalódás…”

"És lám, ez vagyok én: egy lány, aki elhiteti a haldoklóval, hogy van

remény, aki megtanít egy felnőttet nevetni, és elhiteti a gyerekkel,

hogy léteznek csodák. Aki bármikor odatartja a vállát egy megtört

léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem

hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg

szükséged van rá. És ez is én vagyok: aki eltűri, hogy minden

cselekedete ellenére tőle sose kérdik, jól van-e? Miért olyan

nyilvánvaló, hogy velem minden rendben van, hogy nekem nincsenek

problémáim? Miért hiszik azt rólam, hogy tökéletes vagyok? Csak egy

átlagos, szürke senki akarok lenni. Mert valójában az is vagyok."

Messze jársz, távol jársz

Mégis

Hallak

Látlak

Tudlak

Érezlek

S nem tudok Tőled elég távol lenni ahhoz

Hogy idegen légy.

Itt vagy

Élsz, laksz bennem

Akár az Élet

Benne vagy a percben, a térben, a létben

Figyelsz, kísérsz

Akár a tárgyak, mik körbeölelnek

Belémivódtál

Mint szavak a sorok között

Részem vagy

Hozzád tartozom.

Hiányzol

mint akasztó a kabátról

kanóc a lámpából

fény az ablakból.

Szeretlek

mint Nap az eget

folyó a végtelen tengert

szivárványos eső a szomjas faleveleket.

Nélküled

ház vagyok ablaktalan

madár vagyok szárnytalan

gyertya vagyok lángtalan

hang vagyok visszhangtalan

szem vagyok világtalan

ajak vagyok csóktalan

szív vagyok moccanatlan

ölelés vagyok bezárultan

Éjszaka vagyok csillagtalan

Ölellek

Napsugárként bőrödön táncolok

Holdsugárként beléd simulok

Levegőként magadba szívsz minden lélegzetvételedben .

Figyeld meg, ha boldog vagy, hogy repül az idő.

"Jé, már este van!"

Ha pedig nagyon boldog vagy,

akkor az idő nemcsak "repül", de meg is szűnik.

Nincs.

Egy olyan dimenzióban vagy, ahol nincsenek órák.

Nincs holnap. Tegnap sincs.

"Most" sincs - mert ha már tudod, hogy "most" van,

nyomban félni kezdesz, hogy elmúlik az egész.

Nagyszülők

telefon-üzenetrögzítője

Szervusztok, jelenleg nem tartózkodunk itthon, de a búgó hang után

hagyjatok nekünk üzenetet.

- Ha arra van szükségetek, hogy vigyázzunk a gyerekekre, nyomjátok meg a

2-es gombot.

- Ha azt akarjátok, hogy adjuk kölcsön az autót, nyomjátok meg a 3-as

gombot.

- Ha azt akarjátok, hogy mossuk ki a szennyes ruhátokat és vasaljuk ki,

nyomjátok meg a 4-es gombot.

- Ha azt akarjátok, hogy a gyerekek nálunk aludjanak, nyomjátok meg az

5-ös gombot.

- Ha azt akarjátok, hogy mi menjünk értük az iskolába, nyomjátok meg a 6-os

gombot.

- Ha azt akarjátok, hogy süssünk valamit vasárnapra, nyomjátok meg a 7-es

gombot.

- Ha valamennyien nálunk akartok ebédelni vasárnap, nyomjátok meg a 8-as

gombot.

- Ha pénzre van szükségetek, nyomjátok meg a 9-es gombot.

Ha pedig Ön valamelyik barátunk, most beszéljen ....

Te hogyan mondanád el

Te hogyan mondanád el, hogy sokat jelent neked, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna rá a szíved. Hogy nem telik el úgy élj, hogy ne kívánj szép álmokat, hogy ne szépítené meg arca az álmodat? Te hogyan mondanád el, hogy nem érdekel más, hogy számodra egy kezdet lett az elmúlás.

Ismeretlen szerzőtől

A legszebb virág

Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ,ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,

Elém állt egy kisfiú,izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében;

Felhevülten így szólt:"Néni,ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot.

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát,s bámultam máshova.

Nem ment el,sőt inkább mellém ült a padra,

Virágját szaglászta,s mondta kisvártatva:

"Az illata csodás,s bizony szép is nagyon.

Itt szedtem magának,tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt,mit átadott,

Ragyogó színe rég megkopott.

Tudtam azonban,el kell fogadnom

A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért,hogy elvegyem tőle,

De ő csak tartotta fel,a levegőbe.

Eladdig nem tűnt fel,ekkor vettem észre,

A fiúcska nem lát,mert hogy vak szegényke.

Hangom megremegett,szememben könny égett,

Megköszöntem neki,hogy talált ilyen szépet.

"Szívesen"-mondta,s vidáman elfutott.

Nem tudta,hogy bennem mily mély nyomott hagyott.

Eltűnődtem rajta,vajon mint láthatta,

Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.

Honnan vette észre borús keservemet?

Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével végre megértettem,

A világgal nincs baj,itt a hiba bennem.

Nem láttam meg eddig,milyen szép az élet

Megfogadtam,hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem,

Gyönyörű rózsának illatát éreztem.

Közben a fiúcska új gazzal kezében

Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.

"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt."

(Márai Sándor: Ég és Föld - Az utak)

Életünk (...) nem arról szól, hogy gondtalan boldogságban lebegjünk, hanem hogy lelkileg megérjünk, hogy egymással összecsiszolódjunk.

Müller Péter

Nincs gyönyörűség, csak a fájdalomban;

nincs keserűség, csak az örömökben.

Bánat és öröm neve egy: Élet.

Hioszi Tatiosz

Az életednek van egy titkos csúcsa,

Hová a mélyből kibukkan fejed,

S a szépség minden gazdagsága, fénye

Megáldja két csodálkozó szemed,

Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok,

S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Reményik Sándor

Ha ajándékot kapsz az élettől, ne kérdezd, miért, és ne told el magadtól, hogy most nincs szükséged rá. Ajándékot sosem lehet rosszkor kapni. Bontsd ki, és élvezd!

Esther Mars