Versek (beszélgetős fórum)

Márai Sándor:

Olyan világ jön verse.

Olyan világ jön,

amikor mindenki gyanús, aki szép.

És aki tehetséges.

És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.

A tehetség provokáció.

És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…

A rútak.

A tehetségtelenek.

A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.

Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.

Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

Aranyosi Ervin:

Az élet gyönyörű!

Az élet tényleg gyönyörű,

csak tudni kell megélni!

Arcunkra mosolyt ölteni

és semmitől sem félni!

Álmodni ébren álmokat,

valóra váltva őket.

Szabaddá téve lelkeket,

az újra készülőket.

Érintés, mosoly, szeretet,

bélelje a világot,

s legyen boldog az idegen,

aki nevetni látott!

Nézz szét, az élet gyönyörű,

engedd látni a szíved!

Legyen csodás minden napod,

kövessen számos híved!

Mutass példát: Szeress, nevess,

keresd a boldogságot!

Keresd a lét szebb oldalát,

s biztosan megtalálod!

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tied, kölcsönveszik,

a közkönyvtárban elveszik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik, elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad,

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég —

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz, és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz,

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacilusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó —

memóriádból szedd elő,

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed —

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hova mégy? Lelked elfagyott,

mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn,

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

S mire való volt és mit ért

az ember, ha ily véget ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,

gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak

azok, akik élnek?

Milyen gyakran gondolsz

rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit,

mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember

temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit

véli megtalálni.

Közben annyin élnek

magányosan, távol,

kire nem jut idő,

kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak

a szívünkben élnek.

A hétköznapokba

bőven beleférnek.

M’ért nincs az élőkért

ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja

apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,

csak egy más világon,

s nem tud örvendezni

levágott virágon.

Földdé porladt testet

látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél,

ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,

kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna,

ha tudnák szeretni.

Ám ezt meg se látod

– tudod – attól félek.

Megbékélni kéne,

s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,

mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre,

majd a gyász, a bánat.

S jön halottak napja,

s mész a temetőbe,

bocsánatot kérni,

s elbúcsúzni tőle…

Mennyi mondanivalója van.. És mégsem így él az ember.

LEPKETÁNC

Mikor a hernyóból lepke lett,

kérkedve repkedett,

hogy fényben keringve mind tovább

csillogtassa hímporát.

A derék kutyának

képére mégis kiült az utálat.

– Villogj csak fent, te szép féreg;

nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz.

Nem a szárny szab itt mértéket,

hanem a gerinc.

Romhányi József

(Ez de így van!)

Gyóni Géza:

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Aranyosi Ervin:

Az élet gyönyörű!

Az élet tényleg gyönyörű,

csak tudni kell megélni!

Arcunkra mosolyt ölteni

és semmitől sem félni!

Álmodni ébren álmokat,

valóra váltva őket.

Szabaddá téve lelkeket,

az újra készülőket.

Érintés, mosoly, szeretet,

bélelje a világot,

s legyen boldog az idegen,

aki nevetni látott!

Nézz szét, az élet gyönyörű,

engedd látni a szíved!

Legyen csodás minden napod,

kövessen számos híved!

Mutass példát: Szeress, nevess,

keresd a boldogságot!

Keresd a lét szebb oldalát,

s biztosan megtalálod!

🌺🌸🌷🌹🌼Ugye, hogy ugye...🙂

SEREGESEN SENKIK JÖNNEK

Minden semmirevalónak,

Gácsnak, svábnak és zsidónak

Grádics adatott:

Itt alant már csak egyedül

Maradok.

Sürög a vad, magyar élet,

Még a némák is beszélnek

S uccám ellepik

S bárki taknyost egy bősz iram

Fölrepít.

Seregesen senkik jönnek,

Megrabolnak, elköszönnek

Gúnnyal, szabadon.

Mi bennem gyűlt, mindenkié

A vagyon.

Mind a szépet, amit hoztam

S ami új, nagy, átkozottan

Sok, pazar ige:

Úri, léha nullák raja

Söpri be.

Álmagyarok s jöttment népség

S címeres, ronda cselédség

S nagyúri nagyok:

Ez időben, itt, valaki:

Én vagyok.

Új igéim tán nem hatnak,

Rossz frigyesim elhagyhatnak

S nőhet a fülem,

De nem lesz itt, semmi, soha

Nélkülem.

Ady Endre

A LEVIATHAN

Százados álmából ébredez

s kitátja száját,

ásít és mérges gőzt fúj likain

A Leviathan:

Még nesze sincs, senkise hallja

horkoló, hördülő moraját

s már az iszonyú vég veri

az emberi lelkeket.

Guruló, repülő átokmadárraj

rebben föl és dögevő csőrét

belevágja eleven húsba:

a szívbe: a Pénz.

Lihegő, tajtékos, buja vihajjal,

kábító; csiklandós lidérckonda

fulladó, röfögő, láb között rohan:

a szívbe, a Kéj.

S tajtékzó, ugató, vinnyogó vadak

robbannak fel a börtön fenekén,

láncolt, iszonyú gyűlölet hadak:

a szívből, a Kard.

Százados álmából még meg sem ébredt,

csak mérges gőzét párologja,

hogy él: emberek: él: reszkessetek!

a Leviathan!

Móricz Zsigmond

Lovat akartam gyermekkoromban,

Csak kérni kellett s hozták már nyomban.

Alighogy kértem, már ott volt a ló,

Kicsike, mézeskalácsból való.

És én mégis sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Később, mikor néhány év eltellett,

Nekem megint csak lovacska kellett,

Volt rajta nyereg, gyeplő, takaró,

De ez sem kellett, mert fából való.

És én megint sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Nagysokára, mikor férfi lettem

S a lovakat már el is felejtettem,

Akkor egy aranyos kocsival óh,

Kapunkba állott négy igazi ló.

És én a kapuba szaladtam,

Egyszer én épp ilyen lovat akartam,

Egyszer én épp ilyen lovat akartam.

Anyámért jöttek, kit ugy szerettem

És én ekkor ujra gyermek lettem.

Mintha csak mondanám: Nézz oda óh,

Milyen szép ez a négy fekete ló!

Aztán ujra sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

(Szabédi László)

Aktuális vers:)

Párizsban járt az Ösz

Ady Endre

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Juhász Gyula

Falusi alkony

A házak és a lelkek csendje jön,

a béke száll nagy,szürke lepedőn.

Bús táj fölött,bárányfelhők alatt

ezüstöt önt az estbe a harang.

Ballag a nyáj,elbődül boldogan,

már minden lélek s kapu tárva van.

A mezőkről az illat lopva jár,

most legbujább,mert elmúló a nyár.

A padokon pipázás,mély a csend,

a kutak gémje kék magosba leng.

A tetőn a nap arany csókja ég,

ó nap,derű,öröm! Maradj ma még!

HAJNALÉNEK

Ébren állj, te őrszem és ne félj:

rámtalál, ki szebb mindenkinél

s marad, míg jő a hajnal,

Véget ér hamar az éj,

játszva kél

s meglep a hajnal, úgy, a hajnal!

Fel ne add, barátom, őrhelyed,

gazdagabb nálam ma nem lehet

senki, míg jő a hajnal.

Ébreszt mást, de engemet

eltemet

mindig a hajnal, úgy, a hajnal!

Óvd magad a toronyban, te őr:

rossz urad féltékenysége öl,

durvábban, mint a hajnal.

Minden szót, mit szív közöl,

félbetör

kurtán a hajnal, úgy, a hajnal!

Ég veled, legszebb, legbájosabb!

Elmegyek, maradnom nem szabad -

oly szomorú e hajnal!

Fájlalom, ha kél a nap

s kikacag

engem a hajnal, úgy, a hajnal!

Raimbaut de Vaqueiras

Mikor szeretettel nézed a világot,

sokkal élhetőbbnek, kedvesebbnek látod!

Sokszor a kevésből, sokkal könnyebb adni,

két lábbal a földön, embernek maradni!

Mikor megöregszel, akkor majd megérted:

Te vagy a világért, s a világ van érted!

Tudsz Te emelt fővel, máshoz lehajolni,

s Te vagy aki szolgál, nem a drága holmi.

S hidd el téged szolgál az életben minden.

Ahol szeretet van, - tudd, - ott hiány nincsen...

(Aranyosi Ervin)

emlékezés unokatestvérem halálának 5.évfordulójára

__________________________________________________

Mary Elizabeth Frye:Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt,nem alszom itt,

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok

Néma csendben nálad lakok,

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj,

Nem vagyok ott,nincs is halál.

Kálnay Adél:Lehet-e?

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra,fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyermek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porba,hóba

más baját sosem hozni szóba.

Békét,nyugalmat,szépséget akarni,

adni önzetlenül,mindig csak adni,

tökéletesre lelni egy madár dalában...

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Katona Bálint: Maradék idő

Szeretni még egyszer,

halálosan, aki vár.

Mosolyt venni még,

mielőtt a bolt bezár.

Napot látni még,

mielőtt az est leszáll.

Élni még egy kicsit

mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben

hinni volna jó,

ne vesszen kárba a kimondatlan szó.

Örülni valaminek,

ami szép, ami jó,

mielőtt a szívben esni kezd a hó….

Mert a maradék idő

már nem eladó….

JÓZSEF ATTILA: RINGATÓ

Holott náddal ringat,

holott csobogással,

kékellő derűvel,

tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme

földerül majd mással,

de az is ringassa

ilyen ringatással.

Dsida Jenő:Ha valaki jönne...

Ha most valaki halkan idejönne,

idelopózna a hátam mögé

és megkérdezné:fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét,mint tearózsa szirmát

finom-borzolón fürtjeimbe lökné

s én azt hinném,hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét

és vállamra tenné,hogy meg ne fázzam.

Ajkával mérné:nincs-e lázam?

Nem lenne szava,nézne csak,

míg én hallgatnék magamat keresve,

lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem

és lelkem földjén álom-eke szánt át,-

vigyázva,halkan elfödné a lámpát...

Örülök,hogy idetaláltam...

Reményik Sándor:Csendes csodák

Ne várd,hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd,figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodálatosabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e,hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd,árnyékod,hogy fut előled,

Hogy nő,hogy törpül el veled.

Nem csoda ez?S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló,halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól:jövök.

Simon Ágnes:Lélek-lobogás

Lélek

Lobogás

Élet

Csobogás

Csókok

Csendülő

Násztánca

Lüktet

Remegőn

Rezdül

Epedőn

Csillag

Ragyogás

Átjárja

Bánat

Feledés

Fénylő

Nevetés

Párás

Pillanat

Nem moccan

Ábránd

Áhítat

Nem-várt

Alkonyat

Selymes

Gondolat

Megroppan.

Ábrányi Emil:Kincs

Van egy kincsem:a te szíved!

Ezzel áldott meg az ég.

Ennél hűbb szív,ennél hőbb szív,

Ennél drágább,szeretőbb szív

Tán nem is volt soha még!

Ó ha ezt a drága kincset

Elveszítném valaha:

Én volnék e dús világnak

Legszegényebb,legsilányabb,

Legszánandóbb koldusa!

Rónai György:

Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi

tisztaságot adj.

Villantsd felém egy illanó mosollyal

tisztaságodat.

Fénylő derűdből ez a lankadó szív

többet úgyse kér:

annyit csupán, amennyi könnyedén a

két szemedbe fér.

Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -

semmi nem igaz,

csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -

felém hajitasz.

Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.

Játék, semmi más.

De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű

őszi ragyogás.

Szabó Lőrinc:A neved

Kiáltani szeretném,s nem lehet,

még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se-jaj,elárulom,

pedig belül csak azt visszhangozom,

a hangos titkot,mely életemet

úgy édesíti,édes nevedet:

nevedet,édes,a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő közegeddé,nevedet,

mely körém gyújtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át,

s beillatosítja az éjszakát,

s úgy tapad a számba,tüdőmbe,hogy

már majdnem te vagy,amit beszívok,

már majdnem te:minden lélegzetem

veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet,

s titka,te,vagy nála édesebb.

Páskándi Géza:Hagyakozás

Van egy pipám:matróz-pipa.

Örökölje ezt Gusztika.

Van egy könyvem:ezt titokban

annak adják,kitől loptam.

Lazicsék az esték árnyán

törjék be a pakli kártyám.

Késett honoráriumom

Kálmán fecsélje el rumon.

A szobám annak adatik,

aki éppen benne lakik.

Annak adom tündérlakom,

ki tud bemászni ablakon.

Ágyam alatt egér cincog-

Lajos macskámé,amit fog.

Irigy orrok alá tormát

dörzsölök:a sorsom ormát.

Jobb,ha inkább fügét mutat

versem nekik,semmint utat.

Szép ajándék:egy rím-készlet:

a nagyon rossz költőké lesz.

Életszegény novellisták

kapnak majd egy téma-listát.

Ja,egy elhalasztott vizsga!

Tegye le egy óvodista.

A szeretőm,ha még szeret,

fogja meg az emlékemet.

A siheder-Ádámoknak

kosár tiltott almát hozzak.

Búsak mosolyom őrizzék,

búmat vígak lúdbőrözzék.

Édesanyámé a szívem

amilyen volt,oly szelíden.

Eléggé új szürke ruhám

apámra simuljon puhán.

Őrizze a kabát övét,

viseltem én is az övét.

Nagynénémnek pápaszemet

vegyetek,ha kapni lehet.

S nekem csak egy csomag szivart,

se ideges,se oly zavart

ne legyek,ha számon kérik,

miért éltem annyi évig.

"Vörösmarty Mihály:A szomju

Szomjas vagyok:de nem bort szomjazom,

És szomjamat vízzel nem olthatom.

Nem oltaná el azt a Balaton,

Nem a mézes szőlőjü Badacson.

És lángot szomjazom,lángot,tüzet,

Szemed tüzében játszó lelkedet,

Szomjúzom a hajnalt szép arcodon,

És a mosolynak mézét ajkidon.

Szomjúzom édes és forró sóhajt,

Mit kebled titkos szenvedélye hajt,

És szomjúzom kebled hullámait,

Szívednek minden dobbanásait,

Szomjas vagyok,leánykám,bájaidra:

Hibád,erényed-s minden titkaidra.

Jőj,lelkem várja édes ajkidat:

Ne hagyd elveszni szomjúságom miatt."

"Nem!a vers nem vigasz-

lelkiismeret

kiszúrhatják a szememet

akkor is énekelek!

mindig énekel valaki

élni csak így lehet

világ virága:vers

lelkiismeret"

/Hervay Gizella/

Várnai Zseni: Őszi Napsütés

A nyár szerelme forró és merész,

de édesebb az őszi napsütés,

a csókja nem éget, mint a láng,

csak simogat, mint egykor jó anyánk,

szívünkre mézes, enyhe csókja hull...

és minden nap korábban alkonyul,

korábban alkonyul!

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,

halk suttogás, majd vészes szenvedély,

a fény és árny oly gyorsan változó,

mint életünk, e hullámzó folyó...

Még kék az ég, de máris elborul,

és minden nap korábban alkonyul,

korábban alkonyul!

Az ősz szerelme hervadó virág...

lombdíszeit hullatja minden ág,

csak hallgatom ez édes bús zenét:

a búcsúzó madarak énekét...

Csak hallgatom, és szívem elszorul:

jaj, minden nap korábban alkonyul,

korábban alkonyul!

Kun Magdolna:

Csak szelíden gyermekem

Ha majd úgy érzed,

hogy teher leszek édes gyermekem

bánj velem szelíden, ne ellenségesen.

Lelkem nézd, lelkem lásd,

mert az ugyanaz marad,

ki akkor voltam neked,

mikor hold-szőtte kiságyadon

fogtam kis kezed,

és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,

miközben arcocskádra leheltem

az éj-útravalót.

Tudod az idő, engem sem kímél,

roncsolja fáradt, megtört szívemet,

melynek dobbanása egyre nehezebb,

ahogy cipelem-cipelem

az élet-terheket...

De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,

amin sorsom keze vércsíkot hagyott,

azt lásd, ami akkor voltam neked,

mikor csillagokká csókoltam

gyermek-mosolyod...