Ti szoktatok összeveszni a párotokkal?Milyen a kibékülés? (beszélgetős fórum)
Érdekes, az önbizalomhiány eszembe sem jutott. Mikor összekerültünk, én 20 éves voltam, ő 33. Már túl volt egy 13 éves házasságon, sokkal több tapasztalata volt sokmindenben, ezért ráhagytam a dolgokat. Meg ő az a típus, aki szeret irányítani, de nem következetes. Szinte egyik pillanatról a másikra változott a napi programunk, én meg igyekeztem alkalmazkodni, mondván, hogy nekem fix munkahelyem van, de neki bármikor lehet szabad ideje, tehát, amikor nem dolgoztam, mindig úton voltunk. Ettől aztán itthon csak gyűltek a feladatok, amire azt monta, nem baj, majd meglesz. Aztán, eltelt néhány nap, győztem behozni a lemaradásokat, s ő meg elkezdett követelőzni, hogy ez meg az miért így van, miért nem csináltam már meg, stb. Először azt hittem, el lehet rendezni békésen. De nem. Ha azt mondtam, most nem megyek vele, mert dolgom van, akkor azért volt cirkusz. Nem lehetett hozzá igazodni. Aztán sarkamra álltam, mostmár megkérdezi, ha akar valamit, hogy ráérek-e?
Akkor tettem rosszul, amikor hagytam magam rábeszélni, hogy hagyjam ott a biztos munkahelyem, s dolgozzak neki. Azóta többször megkaptam már, hogy nem keresem meg azt, amit megeszek, s hogy túl sok a fizetnivaló utánam, de mikor elindulok, hogy visszamegyek dolgozni, akkor mindig kidumálja magát, én meg hagytam-eddig.
A nyártól megint dolgozom (ez már biztos), s megteremtem ezt az önállóságot is.
Csakhát, ez a gyerek kérdés.
Pegig, tényleg, mondtam is neki: mit akar a gyerekektől? Mind a kettő jó tanuló, nem csavarognak, nem dohányoznak, nem drogoznak, udvariasak. A nagy már főz is, ha kell. Mi kell még a mai világban?
Mért baj az, ha a nagy szombat-vasárnap 9-kor kel fel? A számítógépezés valóban sok, de ha kizavarom őket, akkor kimennek. Csak oda kell figyelni. Én meg vagyok elégedve velük.
Még valami eszembe jutott. Az nálunk is kiüti a biztosítékot, ha az egyikünk dolgozik, a másik meg "henyél" - azaz a háztartáson kívül nem csinál mást. Mivel a férjem van itthon (leszázalékolt), én kérdezem meg esténként, mit csinált, mit haladt előre. Neki is jólesik, ha érdekel. Az, hogy "túlaggódod" a helyzetet, nem igaz. De legyél annyira önző, hogy ne az érdekeljen, ő "összeomlik-e", hanem az, hogy otthon rend legyen és a gyerekek jól érezzék magukat. Tudom, hogy az otthon végzett munkát kevesebbre becsülik (ahogy írod, nálatok is ott az iroda, tehát valamiképp függsz a munkádtól). Önállógáto harcolj ki, mindnyájatoknak jobb lesz!
Utolsó szavaidban a megoldás: öregszünk... Én is elmúltam 50. Vajon mitől érzi magát kisebbnek, kevesebbnek? Mert csak azért teszi mindazt, amit leírtál, mert hatalmas önbizalom-hiánya van. Miért nem érzi magát biztonságban, ha Te elmész egyedül, ha Neked külön hobbid van? Nálunk úgy alakult, hogy én nagyon szerettem kirándulni, amikor összekerültünk, néha rá tudtam venni a férjemet, hogy menjünk el egy napra havonta egyszer. Aztán a szívműtétje után csak egy-két éjszakás elutazásokat forszíroztam, de akkor gyengéden rábeszéltem, legyen két-három órás séta a hegyekben. Aztán lassan rájött, hogy neki is jót tesz az erőlködés. Én megpróbáltam odahaza ellátni mindent, de nem engedtem abból, hogy néha nekem is kell egy-egy szabad este, talán egy szombat egyedül. Elmentem - ha úgy adódott - egyedül is koncertre, kiállításra. Aztán, ha őt érdekelte valami, én is belementem, akkor is, ha szívem szerint kiagytam volna... Ez a kompromisszum. De nálunk nem volt ilyen durva a helyzet, remélem, nálatok is sikerül középutat találni...
Köszi, én is szorítok :)
Szóval, tudom, hogy mit kellene tenni, de valahogy soha nem megy. Valószínűleg gondolatban túlbonyolítom, s ezért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene.
Azért félek az ilyen típusú beszélgetésektől, mert már nem egyen túl vagyunk, s nem jutottunk semmire.
Mindig mindenkit irányítani akar, s nem fogadja el, ha valaki nem úgy vagy nem annyit teljesít, mint ő. Azt is nehezen fogadja el, ha kiderül, hogy nincs igaza. Sőt, legtöbbször mártírrá válik, s úgy jön ki, mintha mi kényszerítenénk a "hülyeségekre", s csak ezért enged, de utána meg keresi, hogy hol köthessen belénk, hogy bebizonyíthassa: neki volt igaza.
Azt is próbáltam már, hogy összeírom az ellentmondásos "intézkedéseit", de az sem jó módszer, hogy a nyakába zúdítsam, mert már így is széteső félben van a lelkivilága. Csak azért meg nem szenvedhetünk, hogy ő ne "essen ágynak", mert kiderült, hogy nem minden technikája elfogadható. Egy szó mint száz: nárcisztikus személyiség. Ugyanakkor, ha olyanja van, az egész családnak lehozná a csillagokat is az égből (de csak akkor, ha az a valami neki is kényelmet jelent).
Hát, bonyolult, az biztos.
Érdekelne, te hogyan oldottad meg. A birtoklási dolgot már sikerült nekem is. Most, hogy írod, jut eszembe, hogy semmi szabadságom nem volt. Elvárta volna, hogy csak ott érezzem jól magam, ahol ő. Ha meg dolgozott éjjel-nappal, akkor nekem itthon kellett volna ülnöm, hogy nekem se legyen jobb. Ezen már túl vagyunk. Most jön a következő feladat- csak hát közben öregszünk..:)
Kedves Cszsuka! Nagyon nincs rendben a párod, ha így viselkedik. Mint akinek semmi önbizalma, türelme, szinte már patológiás eset. Minden tiszteletem a Tiéd, hogy kibírtad mellette idáig. Ha nem tudjátok megbeszélni higgadtan a problémák okát, ha nem tud változni, javaslom, gondold meg, így akarod-e leéélni az életedet. Nem a korkülönbség az oka, hidd el, az én férjem is 11 évvel idősebb. De amikor belátta, hogy nem vagyok az ő birtoka, a tulajdona, amikor szabadságot adott nekem, azóta (10 éve) ideális társam lett. Szorítok, hogy Nektek is sikerüljön összecsiszolódni.
Nemcsak most, de mindig is csak egy vasat tartottam a tűzben.
Egy kapcsolatból soha nem akkor léptem ki, ha a láthatáron volt egy jobbnak ígérkező másik, hanem akkor, amikor úgy éreztem, nincs jövője a kapcsolatnak; bárhogyan szeretnénk, nem tudjuk tovább működtetni.
Tudod, elméletben mindent tudok én is. 18 éve vagyunk együtt. Majdnem belehaltam abba, hogy a béke kedvéért mindent ráhagytam, de így is sokat kellett nyelnem.
Főleg a gyereknevelésben vannak nézeteltéréseink. Ha nem lennének a gyerekek, semmi gond nem lenne. Folyton úgy érzem, mintha útban lennének neki. Egész nap dolgozik, aztán ha este bejön, sokszor köszönés helyett azért ordít, mert még nincsenek ágyban, vagy ha túl korán van, akkor miért megy a tévé, vagy ha nem megy a tévé, akkor tuti, hogy ég valahol a villany, de ha az sem, akkor keres valami elmaradt munkát, amit nekem kellett volna megoldani, de minimum kritikusan elkezd turkálni a hűtőben, hogy mit nem ettünk meg, s pazarlunk, mert ki kell dobni. A lényeg, hogy rajtunk vezeti le a napi feszültséget. Ha nincs munka, akkor azért, ha meg sok a munka, akkor azért. Főleg, ha volt ok inni néhány pohárral.
Eleinte még volt energiám ezekhez a praktikákhoz, aztán elfogyott. 13 év korkülönbség van köztünk. A mostmár felnőtt gyerekeit is én neveltem fel.
Volt olyan, hogy a legnagyobb (akkor volt 16) elmondott valami gondját, s úgy gondoltam, ezt megbeszélem az apjával, oldjuk meg együtt. Még végig sem mondtam, amit akartam, előkerítette a lányát, szembeállított minket, s elkezdett szembesítőst játszani, hogy most ki mit mondott és hogy is volt ez? A mai napig ilyen. Akkor még nem volt annyi eszünk, ma már nem mondunk el neki sokmindent, s akkor viszonylag béke van.
A múltkori este ennyi volt: itt volt a férjem keresztanyja (aki 10 éve nem volt úgy, hogy itt is aludt volna), s vele együtt elmentünk délután Bélát köszönteni. Este nyolcra jöttünk meg. A szomszéddal meg volt beszélve, hogy a lánya átjön kérdéseket feltenni, mert az egyetemen feladat. 9 órakor mentek el.
A nagyobbik lányom (15) megkért, hogy fénymásoljak le neki 30 oldal töri tételt, amit elfelejtettem, ezért gyorsan felmentem az irodába fénymásolni. Negyed óra múlva a férjem felkiabált, hogy azonnal menjek le, miért vagyok fent. Csak annyit szóltam vissza, hogy mindjárt. Két percen belül lekapcsolta a villanyórát, mert nem mentem le azonnal. A fénymásoló munkaközben elakadt, s hallom, hogy a kisebbik gyermekem (12) azt mondja az apjának: soha nem hallgatsz meg, mindig csak ítélkezel, meghallgatás nélkül.
Lementem, a gyerek sírt a szobájában, a férjem ordítozott, hogy az én hibám, hogy "ezek" ilyenek, mert én mindig a hátamögött megengedek nekik mindent.
Kiderült, hogy a gyerekek szerettek volna egy filmet megnézni, ami eredetileg nyolckor kezdődött, de a vendégek miatt nem láthatták. Úgy gondolták, legalább a végét megnézik, s tíz perc lett volna még vissza, amikor a férjem azt mondta, hogy azonnal menjenek aludni. Kérték, hogy hadd nézzék meg ezt a tíz percet. Erre ő lekapcsolta a villanyórát. A nagyobbik erre kapta magát, elment fürödni, a kicsi pedig ott maradt az étkezőben. Az apja rászólt, hogy azonnal menjen fürödni. Akart válaszolni, hogy nem tud, mert a nővére ment, de az apja belevágott a szavába, amikor elhangzott a "nem", s úgy megfogta a felkarját, miközben ordított vele, hogy még most is lila az ujjak helye.
Mindig megfogadom, hogy legközelebb nem kiabálok, de amíg nem emelem fel a hangom, addig ordít és tombol. Mihelyt felemelem a hangom, elhallgat, s úgy néz rám, mintha nem lennék normális.
Tegnap megköszöntött, virágot hozott, megkért, hogy kössünk kompromisszumot a gyerekek nevelésében. Azt mondtam, oké, de félek attól a beszélgetéstől. Nem tudom, hogy képes leszek-e sírás nélkül kiállni magam mellett. Pedig muszáj lesz.
Jó ez így hidd el, mi 27 éve, tehát van tapasztalat bőven.
Kérlek írd le az estéted kiváncsi vagyok rá, és arra, hogy én azt hogyan látom, hogyan oldottam volna meg. Kérlek írd és és gondolkodjunk együtt, a Te megéléseddel az eseményt, és az én szemléletemmel, ha úgy teccik bölcsességemmel. No játszunk együtt, ha gondolod. Talán nem is tragédia a tragédia.
Még valamit, ami fontos. Adj időt magatoknak és kapcsolatotoknak. Hidd el az idő mindent megold, főleg azt, hogy jobban megismeritek egymást és gyengéit, oda vissza. Egy idő múlva, már úgy összeszoktok, hogy egymás gondolatát is ismerítek. Azt hiszed nálunk nem voltak élesz helyzetek, de most is vannak, csak pillanatok, de ezeket édesítik meg az egészet, nem unalmas. Minek válnál el ezért, azt hiszem a másik házasságodban, vagy kapcsolatodban nem lenne ugyanez a probléma, dehogynem. Ez mind idő és türelem. Ezek nem tragédiák, csak Te érzed most úgy.
Leülni, megbeszélni az enyémmel sem lehet a dolgokat, arra ugyanis is a drágának nincs ideje. Nem baj, ne csináld ügyet belőle, legközelebb ügyesen irányítsd a dolgokat, úgy, hogy jó legyen.Minek fecsérelsz időt arra amire nem érdemes, nézd a dolgok jó és pozítív oldalát.Amit Neked nem tetszik old meg Te. Tudom mit nem szeret csinálni, nem várom el megoldom. Ha programot akarok megszervezem. Néha morgás van, hogy nem ér rá, de a végén mindíg jól alakul. Te is megtanulod az alkalmazkodás trükjeit. Az alkalmazkodjon, aki jobban tud. Ettől még nem leszel alárendelt. Sőt. Tudod nagy igazság a nagymamám mondása, mindíg a nyak forgatja a fejet, csak úgy csináld, mint a fej forogna a nyak körül. Kevesebb lesz a gondod. Érdemes nézni a Mr és Mrs című műsort, hogy azok akik régóta együtt vannak hogyan oldaják meg. Jókat mulatok rajta. Nézd meg az Irigyhónaljmirigyból a házaspárt stb. Ott sem tőkéletesek a "papák" csak a hölgyek ügyesek és így mindenki jól érzi magát a kapcsolatban. De dramatizáld túl, inkább élvezd a helyzetet. Fogad el tanácsokat idősebbektől. Nem mondanak butatásokat, de jól működő kapcsolatokat nézd.
Miaz, hogy szoktunk, fergetesen, különösen a párom, Ő kiabál, mondja a magát, magát közli, hogy kész, vége, elege, elválunk, vagy ha utcán vagyunk azonnal hazavisz. Én hallgatok, vagy bekapcsolom a zenét, persze akkor kiabálás, úgy kb. 10 percig, közben én elvonulok, és jókat mosolygok.Gyerekek akkora vihar van körülötte, hogy majd szét esik a ház. Mikor befejezte, akkor elöjövök, mintha mi sem történt volna. Addig végig gondolja. Általában nincs igaza. Ha jön kikerülöm, tudjátok ez a néma tüntetés. Majd 20 perc multa sürű bocsátkrés, és közli, hogy úgyis tudom, hogy ilyen rossz természetű. Maj közli, hogy sokba fog ez kerülni nekem mama igaz. Na ná, hogy igaz. Már előre sóhajtozik. Nos legútóbb kénytelen elvinni egy forró csokoláséra egy szuper helyre, ahol jól éreztük magunkat és közöltem, hogy istenien éreztem magam és a könyvesboltba bemenvén kaptam egy könyvet. A legrosszab neki az amikor közlöm, hogy engem nem lehet megvásárolni. Akkor már vigyorog. Tudjátok ez már nálunk egy játék. Ja igen és édes a békülés. Nem vagyok haragtartó, tudom, hogy lobbanékony és megvárom, amíg elül a vihar. Legyek őszinte én már jót mosolygok. Mikor menyugszik, megmondom mivel nem értek eggyet. Utálom a sokáig huzódó haragtatást. Volt olyan, hogy tovább durcizott, akkor én mentem oda hozzá, de akkor már fülig ér a szája. Főleg, hogy megkérdeze, hogy durci vagy mi? Ennyi
"Amelyik kapcsolatban ezt meg tudtam valósítani, az működött, amelyikben nem, annak vége lett."
Akkor most egyszerre hány vasat tartasz a tűzben.?! X-D
Amúgy értem, mit akartál ezzel mondani, de annyira kétértelmű ez a mondat... :-P
Én mindig próbáltam tartani a mondást: ne menjen le a nap a haragoddal.
Amelyik kapcsolatban ezt meg tudtam valósítani, az működött, amelyikben nem, annak vége lett.
Kedves Diderke!
Épp a párom születésnapján indítottad ezt a fórumot, ezért tűnt fel...:)
Az enyém holnap lesz, s épp tegnap vesztünk össze.
Azon már túl vagyok, hogy "beszéljük meg". Ezerszer megbeszéltük. Amikor azt gondolnám, hogy na végre, egy kicsit jobb, akkor mindig belecsap a mennykő a csalánba...
Itt most nem írnám le újra, de olvassátok el a naplómat, igaz, már régen írtam bele, de a viták stílusa és lényege mindig hasonlóak.
Ha már képes leszek rá, akkor a tegnap estét is leírom.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ti mit tennétek a helyemben? Nem szeretnék elválni. Szeretném megoldani...
Örülök, hogy sikeresen túljutottatok a nehezén. Nálunk is volt ma egy kis összezördülés (26 éves házasság). Miután agyba-főbe dicsértem a férjemet, milyen ügyesen kifestette a konyhát, megláttam, hogy a papucsa festékes. Veszekedni kezdtem vele, amire ő megsértődött és elvonult. Igaza volt. Mit tehettem? Lemostam a papucsát és kiültem újságot olvasni a teraszra. Öt perc múlva kijött, én bocsánatot kértem tőle, és láttam, ahogy pillanatonként párolog el a mérge. Végül elmondtam, hogy a munkahelyemen nagyon sok promlémám van, elmeséltem a napomat és megvolt a kibékülés. Hát, valahogy így vagyunk.
Tegnap egy beszélgetős napunk volt,remélem sikerül(t) megoldanunk a köztünk lévő feszültséget.Az biztos mindennek a kulcsa ha tudunk és akarunk is beszélni a másikkal.Mert ha már oda jutott a kapcsolat,hogy nem is érdekel a másik véleménye akkor nincs miről beszélni.De önzőek sem lehetünk kel adni lehetőséget a másik félnek,ezt tettem én is,és remélem sikewrül.Mondjuk lehet rossz a természetem,de nálam egy problémát nemlehet az ágyban "eltusolni" és utánna minden folytatódik tovább.Persze pillanatnyi megoldásnak jó,de a besazélgetés számomra az ami mindent megoldhat.
Elemezd ki, mikor szoktatok összekapni. Mi a kiváltó ok, és mi áll a lelkedben a háttérben. Mert az ember akkor csattan fel hamar, ha valami feszíti belül, amivel nem tud szemebenézni vagy változtatni. Ha ez külső dolog, körülmény, beszélj róla a párodnak, együtt könnyebben megoldhatjátok - ha mégsem, legalább tudja, miért vagy ideges. Ha a párod a gond, a viselkedése, akkor először tedd fel magadnak a kérdést: akarom-e ezt a kapcsolatot, szeretm-e igazán, vagy csak félelmből vagyok mellette, hogy ne legyek egyedül. Ha a válaszod: "nem", tehát szereted és akarod, hogy javuljon a kapcsolatotok, kérdezd megmagadtól, miért nem tudsz törelmesebb, toleránsabb lenni. Aztán mondd meg neki, hogy mit nem tudsz megbocsátani, mi borít ki téged időről-időre. És kérdezd meg, puhatold ki, neki nincs-e valami külső gondja, ami miatt nem tud elnéző lenni veled. Hát, én valahogy így képzelem a megoldást.
A kulcs az, hogy az apró dolgokon nem szabad vitatkozni, a nagyokat pedig meg kell beszélni...
Azért voltam kíváncsi a véleményetekre,mert én az utóbbi időben elég sürün szinte már apróságokon is összezörrenünk.Lelkileg nagyon megvisel.Nem mondom én nem kezdeményezem a feszültséget néha köztünk de ez már szinte sűrű ahogy mi összekapunk.Kibékülünk és már szorul is a gyomrom valyon mikor várható a következő.Nekem is az a véleményem olyan nincs,hogy valahol ne legyenek problémák és monden hepi,mert aki ezt valja az hazudik.9 éve vagyunk együtt és mindig voltak gondok,hol ez hol az,de megoldottuk,meg beszéltük de mint írtam az utóbbi időben már ez nagyon besürűsödött.Ezért is kértem véleményt kinél,hogyan zajlanak le dolgok.
Én nagyon kiabálós vagyok és ideges típus, hamar felkapom a vizet:( Rendszeresen összeveszünk valamin a párommal, de mindíg kibékülünk. Voltunk már külön is, de nem bírjuk egymás nélkül. De szeretjük egymást. Én haragtartóbb típus vagyok, ő elöbb odajönn békülni. Mindent megbeszélünk egymással szerencsére, de mégis vannak dolgok amik nem változnak, ezért a mai napig veszekszünk pedig már több mint 2 éve együtt vagyunk. A békülés pedig mindíg édes:)
Én is próbáltam tartani a bőgést, de amikor a szemembe nézett, akkor kitört belőlem...
Lelépni is sokféleképpen lehet. Otthagyod? Elmész örökre, dobod? Ez nem lehet megoldás, gyerekes megfutamodás csupán. Elmész kóricálni egy kicsit? Ezt már őseink kitalálták - pl. veszek sót, cukrot, stb. De manapság nálunk pl. soha nem fogy ki semmi, mert a mallokban havonta vesszük meg. Én ilyenkor őszinten megmondom, hogy elmegyek kiszellőztetni a fejem. És ált. jót szokott tenni. Mire hazáérek, a párom is lecsillapodik. Aztán folytatjuk az életet, "mit kérsz vacsira?". Hazamenni a mamához nem bölcs dolog, mert akkor a párod csak azt látja, szövetségest keresel ellene. Ugyanez vonatkozik a barátnőre is. Inkább közös program, kerti sütés, fűnyírás, ablakpucolás (ha ő is szokott segíteni), és a gyerekekkel együtt játszás. Fontos, hogy a gyerekek érezzék, nem megyek el örökre, csak most dolgom van... Mert ők a legfontosabbak - ha vannak.
Engem egyszer a vonaton bántott meg nagyon, majdnem elsírtam magam, de nem akartam, hogy lássa/ lássák rajtam. Persze azt érezte, hogy baj van, mire haza értem már írt smst, mondtam majd másnap megbeszéljük. Így is volt, elmondtam mi bánt, mindketten alkalmazkodunk, és ennyi. :) Sétáltunk tovább kettesben. Előtte meg egész nap mintha semmi nem lenne, mert tudtuk, hogy a magánügyeinket nem bent kellene elintézni. Addig elvoltunk, de bennem mégis volt délutánig egy rossz érzés.
Milyen a kibékülés? Édes... :)
Szokott lenni, persze. A párom ki is mondja a dolgokat, én meg inkább belül fortyogok, vagy kerülöm a konfliktust. Nagyon gyorsan ki szoktunk békülni.
Egyszer volt olyan, hogy egész este nem szóltunk egymáshoz. Reggel Ő törte meg a csendet... És úgy csináltunk, mintha semmi sem történt volna. :-)
Egyszer meg volt olyan, hogy vérig sértett, bőgtem, mint állat, de aztán nem engedett elmenni, visszarángatott a busztól... Persze kibékültünk. :-)))
Összeveszni? Nem igazán bírom a veszekedést, összeveszéseket. Inkább lelépek, míg a másik fél lecsillapodik.☺
Nálunk elég gyakori,pár napnál nem bírjuk tovább sajna.És már non unom.
Sokféle összeveszés van. Van, amit egy nevetéssel el lehet intézni, ilyenkor nagyon jó békítő a szex, aztán olyan is van, amikor egy hétig nem beszélünk, ekkor csak az őszinte megbeszélés segít, aztán ha végképp nagy a baj, jön a válás... De még akkor sincs minden veszve! Az biztos, hogy a közös élmények, kikapcsolódás, kirándulás, nyaralás segíteni szokott, ha napirenden vannak a veszekedések. Amikor egyikőtök sincs "birtokon belül", megszűnnek a sztereotíp vitás alkalmak (ki mosogat, miért nem törölted le az asztalt, stb.) és a beidegződött válaszok (egyszer igazán te is megtehetnéd, miért pont én, most te vagy a soros, stb.). És ekkor lehet sort keríteni arra a nagybeszélgetésre, hogy tisztázzátok, miért vannak sorozatosan veszekedések köztetek. Nagyon fontos, hidd el.
Hát mi amolyan olaszos módra szoktunk összeveszni,de szerencsére egyikünk sem haragtartó típus,úgyhogy én szoktam még egy darabig forgyogni,de aztán továbblépünk a dolgon.Persze mindent megbeszélve.
További ajánlott fórumok: