Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Mi van a halál után? fórum

Mi van a halál után? (beszélgetős fórum)


❮❮ ... 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 ... ❯❯
2008. jan. 7. 13:22

Hallottál hermeneutikáról?


Amiről te írsz, az pont arra jó, hogy gyakorlatilag bármit lehessen igazolni a bibliából.

Nincs ellentmondás a bibliában, az egész összefügg.

Az ó az újszövettséggel, és az újszövettségen belül is az összes levél, s azon belül is a fejezetek...

Vagyis ha valami az egésznek ellentmond, nem farnkó.

629. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 626. - Ancika)
2008. jan. 7. 13:20
Meg nem de modot keritek ra.Seth konyvet nem birtam letenni mig vegig nem olvastam.
628. d3edebbda4 (válaszként erre: 625. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 13:19

Meg kell találni a helyes módot.

Már láttam olyat is, aki "mesebeli tündérnek" képzeli, aki teljesíti a kívánságokat, és megdöbben, amikor nem. Aztán ilyenkor azt mondja, hogy nincs is. :(

A félelem ugyanígy rossz.

De mit is csinál, aki szereti? Érdemes elgondolkodni ezen! Hogyan kell szeretni?!

627. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 624. - Ac1096844d)
2008. jan. 7. 13:18

Vannak igék, melyeket a szövegkörnyezetéből kiragdva a reinkarnációban hívők a szájuk íze szerint értelmeztek, mondván...


Ezzel azt akarod mondani hogy a bibliat csak egyben lehet ertelmezni?Szerintem pedig izekre kell szedni,es ha ugy is stimm minden,akkor igaz lehet.Nem hiszem h egyik ige a masikhoz van ragasztva es egyik a masika nelkul fabatkat sem er.A gond ott van hogy nem minden ember tudja jol ertelmezni.

626. Ancika (válaszként erre: 625. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 13:15
olvastad Kryont?
625. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 620. - Ancika)
2008. jan. 7. 13:13
Tomor vagy,ez igy igaz.Csak ugye nem mindegy hogy milyen modon hiszunk,felunk tole v szeretjuk.
624. ac1096844d (válaszként erre: 618. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 13:13

Vannak igék, melyeket a szövegkörnyezetéből kiragdva a reinkarnációban hívők a szájuk íze szerint értelmeztek, mondván...


Érdekes, mások meg azt állítják, hogy csak benne volt a reink., de háááát már rég kivették belőle. Hát persze:)


Egy keresztény nem várja el, hogy egyetérts vele, ez nem a feladata. Stimm?


"abban is max csak hinni lehet."

Hát ezt nagyon jól látod ;)

623. d3edebbda4 (válaszként erre: 621. - Ac1096844d)
2008. jan. 7. 13:13
Sőt, inkább spiritizmus kategória.
622. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 615. - D3edebbda4)
2008. jan. 7. 13:10
Hallottam ezekrol meg a konnyezo madonnarol is a kerdes csak az vajon miert konnyezik?
621. ac1096844d (válaszként erre: 615. - D3edebbda4)
2008. jan. 7. 13:10

A gyógyulások, meg a jelenések még nem igazán.

Efféle dolgok a spiritizmusban is előfordulnak.

Ezekkel az angyali megnyilvánulásokkal kapcsolatban is van figyelmeztetés az apostoli levelekben...

620. Ancika (válaszként erre: 618. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 13:10

:DDDDDDDD

én keresztény vagyok és egyetértek veled :DDDD

(bár buddhista leborulásokat is csinálok)

:))

egy Istenben hiszünk... ez a lényeg!

619. 2ab728965c (válaszként erre: 616. - 6f40974ff6)
2008. jan. 7. 13:09

Engem akár el is felejthetne mindenki, azt se bánnám, csak lennék már túl ezen a "valamin" , amit életnek neveznek....

Hiszem és vallom, hogy ennél még az a bizonyos "semmi" is milliószor jobb állapot!

618. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 614. - Ac1096844d)
2008. jan. 7. 13:09

Hat pedig tudtommal a bibliaban is szo van a reinkernaciorol.


De nem varom hogy egy kereszteny egyet is ertsen vele.


Es egy kereszteny se varja hogy mindenki egyet ertsen vele Stimm?


Egyebkent a biblia sem igazol semmifele hitelesseget,abban is max csak hinni lehet.

617. d3edebbda4 (válaszként erre: 616. - 6f40974ff6)
2008. jan. 7. 13:08
Legalábbis egy darabig. Aztán...?
2008. jan. 7. 13:06
A halál után semmi sincs, ha szerettek az élők, nem felejtenek el. Ennyi.
615. d3edebbda4 (válaszként erre: 614. - Ac1096844d)
2008. jan. 7. 13:04
Amúgy valóban, még kegyhelyek is vannak, csodálatos gyógyulások is. (Lurdes, Medjugore, stb...) Ezek is mind a Biblia kijelentéseit látszanak igazolni. :)
614. ac1096844d (válaszként erre: 611. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 12:59

Sok minden nincs megírva a bibliában, ami ettől még igazság, a gond ott van, ha direktben szembemegy a biblia tanításaival valami.

De ettől még lehet benne hinni, csak ne várd, hogy egy keresztény is egyetértsen vele.


"Mi mas lenne ez ha nem a demonok jateka nem igaz?"

Hááát még ezt sem lehet kizárni 100%-ban :D

De ezt cak félig viccesen mondom.;)


Efféle jelenések, látomások, szellemi behatások még nem igazolják a reinkarnáció létjogosultságát.

Gondolj csak azon jelenések, látomások vagy akár elragadtatások sokaságára, melyek épp a biblia kijeletéseit látszanak igazolni.

Na nem ezért hiszek benne...

613. d3edebbda4 (válaszként erre: 611. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 12:55

Már hallottam hasonló tapasztalatokról, sőt olyanról is, hogy valaki más testében vette észre magát a nő. Elég érdekesek ezek a beszámolók. Nem tudom, hogy mi van a háttérben, hogyan lehetséges ez.

Kicsit olyan, mintha, a lelked határozná meg, hogy milyen ember is vagy. Ennek viszont ellentmond az, hogy agyi sérülések esetében általában megváltozik az emberek személyisége. Egy nyugodt ember, gyakran agresszívvé válik, mintha kifordulna önmagából. És úgy tűnik, hogy az a jellemzőbb, hogy az agyban dől el minden!

2008. jan. 7. 12:54
Nagy-,nagy nyugalom!!
2008. jan. 7. 12:49
Hat jo.A sajat gondolataim errol tobbek kozott,hogy szamomra eleg hitelesek az ilyen beszamolok.Nem hiszem hogy ezek az emberek hazudnak,mi okuk volna ra?Ezt persze a hiteles beszamolokra ertem fokent.Es nektek mi a velemenyetek?Ja persze a bibliaban nincs ilyesmi irva,akkor biztos nem igaz,es minden valoszinuseg szerint tobb millioan halucinaljak alapjaba veve ugyanazt.Mi mas lenne ez ha nem a demonok jateka nem igaz?
610. d3edebbda4 (válaszként erre: 609. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 12:49
Valószínű, hogy ilyenkor a szerző engedélyével van. Ha pedig nem, akkor azt büntetik. Volt már ilyen razzia, és ....
609. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 606. - D3edebbda4)
2008. jan. 7. 12:45
Ez igaz.A szerzoi jogokrol csak annyit:Vannak konyvek amikhez barhol hozzaferhetsz az interneten,es vannak amikhez meg ott sem.
608. d3edebbda4 (válaszként erre: 607. - Ac1096844d)
2008. jan. 7. 12:38
Én nagyon kiváncsi vagyok Akidna saját gondolataira is. Szerintem abból többet lehet tanulni, mert jobban kiemelné a lényeget, és felkeltené a figyelmet.
2008. jan. 7. 12:35

Látod, csak be keel írni egy fél mondatot a google-ba , és mindjárt megvan a egész.

Valóban fölösleges fáradnod, és fárasztanod.


Inkább kíváncsiak a saját gondolataidra...

2008. jan. 7. 12:34

Általában cikkek előtt is van egy figyelemfelkeltő összefoglaló, hogy az ember lássa, megéri végigolvasni. De könyveknél is ugyanezt megtalálod.

És talán hallottál már a szerzői jogról. Talán nem kéne megsérteni.

605. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 603. - Ac1096844d)
2008. jan. 7. 12:32
Hat naon igazatok van,nem is farasztom magam tovabb.
604. f2c6cf70f2 (válaszként erre: 600. - D3edebbda4)
2008. jan. 7. 12:30
Ugy gondolom hogy ehez nincs hozzafuzni valo,csak el kell olvasni es azutan elmelkedni rajta.A konyvek is nagyon egyben vannak,megis elegge erthetoek,ha hosszutavon nem megy a koncentralas,el lehet olvasni aprankent is,ez nem baj,mert itt megtalalhatod barmikor.Es ha van valami hozzafuzni valod a vegen is megteheted,nem kell azt elkapkodi.
2008. jan. 7. 12:27

[link]


Ha érdekli, majd itt elolvassa ;)

602. d3edebbda4 (válaszként erre: 601. - F2c6cf70f2)
2008. jan. 7. 12:25

÷/ Erről írtam egész végig! Nem lenne jobb, ha pár mondatban leírnád a lényeget, és hozzáfűznéd, hogy ha valakit bővebben érdekel, írjon neked priviben, és megadod az elérhetőséget.

Ez már horror!

2008. jan. 7. 12:22

Ez talan meg a szrobcseket is fogja erdekelni.

DR George G. Ritchie:Visszateres a holnapbol


A filozófia történetére és fejlődésére visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a halál témája minden időben jellemző volt erre a tudományra. A halál mindig komolyan és alapvetően foglalkoztatta a filozófusokat. Nem csoda tehát, hogy huszonegy éves filozófushallgatóként kíváncsi lettem, amikor 1965-ben hallottam, hogy egy ember, akit klinikai halottnak nyilvánítottak, s akinek ez hihetetlen benső élményt jelentett, ma is él és erről beszél. Ráadásul ez a férfi elismert orvos - akkoriban már tizennégy éve működő pszichiáter -, aki hajlandó volt élményét másoknak is elmondani. Fölösleges hangsúlyoznom, a legközelebbi alkalmat megragadtam, hogy meghallgassam. Nagy benyomást tett rám, azonban akkor az egész ügyet csak emlékezetem mélyén őriztem meg. Aztán később, amikor ehhez hasonló példákról hallottam, hozzáláttam a halál-közeli tapasztalatok kutatásához.


Az orvos neve George Ritchie, most jelent meg az élményéről szóló könyve: ez a könyv tudomásom szerint egyike annak a három vagy négy legnagyszerűbb beszámolónak, amelyek a halál tapasztalatáról szólnak. Dr. Ritchie történetét kiemelve, talán ez a leginkább feltűnő eset, amiből megtudhatjuk, mit tapasztalnak az emberek százai meg százai, akiket meglepett a halál, de az életbe visszatértéek és hasonló élményekről számoltak be.


Sok emberben felmerül majd a kérdés: George Ritchie (és mindazok, akik hasonló állapotba kerültek) valóban meghaltak-e? Ehhez annyit teszek hozzá, ha a tényleges halált - ésszerűen - a test olyan állapotának tekintjük, amiből az életműködést lehetetlen visszaállítani, akkor ezek közül egy sem volt halott. Klinikai szempontból ez az egész ügy a halál megállapításának végső kritériumával függ össze, amiről mostanában oly sok szó esik; orvosi körökben azonban még nem dőlt el a kérdés. A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a végleges testi halálról dr. Ritchie-nek és társainak sokkal mélyebb a tudása, mint élő kortársaik zömének. Ezért érdekel minden, amit erről mondani tudnak.


Vajon hogyan befolyásolta ez a továbbiakban azok életét, akiknek ilyen tapasztalataik voltak? Az egyértelmű, hogy Dr. Ritchie élménye életére rendkívül döntő hatással volt. Kár, hogy barátságának, megértésének, a másokért való szeretetteljes törődésének mélységét közülünk csak azok tapasztalhatják a valóságban, akik őt barátjuknak mondhatják, pedig éppen ezek a tulajdonságok jellemzik legjobban ezt a tiszteletreméltó férfit.



Korán érkeztem a rendelőmbe. Szívesen voltam pár percig egyedül, mielőtt az első beteg érkezett. Tekintetem futólag átsuhant a kissé elsötétített helyiségen - íróasztal, kényelmes karosszékek, a sárga heverő az ablak előtt. Mint pszichiátert, teljes mértékben kielégített a munkám. Az elmúlt tizenhárom évben gyakorló orvosként dolgoztam és gyakran volt az a benyomásom, hogy egy betegnek csak egyes részeit kezelem, hogy inkább a betegség jelenségeivel van dolgom, mintsem magával a betegséggel. Így volt ez Virginiában, a richmondi kórházban, ahol dolgoztam, mint valamennyi nagy, modern kórházban, nem volt időm a betegeimet, mint embereket megismerni; nem volt idő a rendelőkben a kérdéseket meghallgatni, így ezek kimondatlanok maradtak.


Ezért mentem vissza negyvenévesen az iskolába. Nem volt könnyű dolog, hogy feleségemet Richmond elhagyására és Charlotteville-be költözködésre kérjem; mindkét gyermekünknek iskolát kellett változtatniok, fel kellett mondanom vezető állásomat a Gyakorló Orvosok Richmondi Akadémiáján, hogy több évre visszavonuljak a tanulmányokba. Azonban az elhatározás óta eltelt tizenkét év alatt olykor még boldog is voltam ezért és talán a mai nap e korai csöndes pillanatában éreztem magam a legboldogabbnak.


Fellapoztam a határidőnaplómat és végignéztem a mára szóló előjegyzéseket. M. B., P. J., J. M.


Aztán itt megállt az ujjam.


Ebéd után az első betegem Fred Owen volt. Elfelejtettem, hogy tegnap engedték el az egyetemi klinikáról. Múlt héten kaptam Fred orvosától a telefonértesítést - "tüdőrák, az agyvelő felé áttételekkel" -, de ezt már tudtam. Fred tüdőrákban fog meghalni. Már szeptemberben, öt hónapja sejtettem amikor súlyos depresszió különféle jelei miatt keresett fel. Minden erre utalt: a depressziók, a száraz köhögés, a rendelési idő alatti szüntelen dohányzás. Ezért kértem egy időpontot, hogy itt Charlotteville-ben, a virginiai egyetemi klinikán teljes orvosi vizsgálatot végeztethessek.


Fred azonban nyilvánvalóan nem tartotta be az időpontot. Amikor ez a gyanú három hete felmerült, azonnal megvizsgáltam a rendelőmben. Bár nem volt meg minden szükséges műszerem, a sztetoszkóppal mégis eleget hallottam. Az egyetemi klinikán azután egész sor tesztnek és vizsgálatnak kellett alávetnie magát. Mindez azonban főleg Fred kívánságára történt, a lelet ugyanis nem volt kétségbevonható.


Most, 13 órakor kellene megjelennie. Hogyan tudnék segíteni saját halálának szörnyű valóságával szembenézni? Az elmúlt hónapokban figyelemreméltó haladást ért el, azonban hosszú utat kell még megtennie. Tulajdonképpen az idő lett volna leginkább szükséges számára. Frednek pedig éppen ideje nem volt már sok hátra.


Mindazon túl, amit negyvenes évei közepére elért az életben, a gyógyíthatatlan rák hírét abszolút negatívumnak fogja érezni. Pontosan bebizonyosodna, amit mint idegbeteg már maga is megállapított; vagyis, hogy születése óta a világ és mindenki ellene esküdött. A probléma az volt, hogy ez a nézete nem is volt téves.


4


Kezdve egy anyával, aki megtagadta, egy sor kiállhatatlan nevelőszülőn keresztül az elöljárókig, akik kihasználták, és egy boldogtalan házasságig; alig ismert mást, mint beteges körülményeket. A mi célunk az, hogy az emberek egészsége javuljon. Személyemnek bizalmat előlegezett, életében először igazi barátságot érzett. És most kell majd meghalnia!


Az utolsó bizalomban való csalódás végső bizonyíték volna arra, hogy az élet kezdettől fogva ellene dolgozott.


Azon a reggelen a többi beteg közül minduntalan Fredre tértek vissza gondolataim. Ebédidőben egy szendvicset hozattam a szobámba és az íróasztalnál sebtében ettem meg, arra az esetre, ha előbb érkezne. 13 óra lett, aztán 13.15, anélkül, hogy Fred megjelent volna. Végre 13.35-kor megjött, öt hónap óta először fordult elő, hogy a rendelési időről elkésett.


- Nem tudom Önt fizetni többé - mondta, még mielőtt leült volna. - Ma reggel felmondtam. Végérvényesen megmondtam ezeknek a "fösvényeknek", hogy mi a véleményem róluk. Azt akarták, hogy maradjak, míg találnak helyettem utánpótlást, de miért kellene értük bármit is megtennem még?


- Az orvosok négy hónapot adnak még nekem! - folytatta és olyan hanggal vetette bele magát a karosszékbe, mintha kacagna. - Jó vicc, ugye, doktor? Minden eddigi törekvésem az volt, hogy a jövőmet szebbé tegyem, - csakhogy én már meg sem érem a jövőt. Beszélje meg a problémát az anyámmal, a feleségemmel, - minden egyéb csak merő időpocsékolás, ugye?


- Ellenkezőleg - mondtam. - Most sürgősebb, mint valaha. Az Ön jövője a kapcsolatai rendezésével függ össze. Sokkal inkább, mint sejtené.


Rámbámult, rettenetes volt látni fájdalmas szemét.


- Az én jövőm? - ismételte. - Épp most mondtam Önnek, hogy négy hónapot adnak nekem és jó, ha ez négy hetet jelent, mivel az orvosok, mint mindenki, hazudnak. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy van értelme mindennek.


- Én nem négy hónapról vagy négy hétről vagy negyven évről beszélek. A jövőről beszélek, amire nincs megszabott időmérték.


Tágranyílt szeme mögött egy függöny gördült fel.


- A mennyről és a pokolról beszél, vagy valami ehhez hasonlóról? Ugyan doktor, lehetne jobb ötlete is!


Megpróbálta a jólismert "az ördög vigyen el" hangot megütni, de észrevettem, hogy felbosszantottam. Viszonyunk heteken keresztül lassan alakult ki, abban egyeztünk meg, hogy semmiben nem fogom ámítani. Ennek nagy volt a jelentősége; gyakran emlegette, én vagyok az első ember, aki soha nem próbáltam becsapni.


- Mindenki mástól ezt vártam volna, de nem Öntől! Ha akartam volna arról a képtelenségről valamit hallani, hogy a halál nem a vég, akkor egy paphoz fordultam volna.


5


Azok legalább szárnyakat és hárfát ígérnek, meg ami még egyebet óhajt az ember, ha elég nagy az adomány a perselybe.


Mély lélegzetet vettem és a helyes szavakat kerestem - vagy legalább is a nem hamisakat. Eleget ismertem Fred előző élettörténetéből, hogy megértsem, semmiféle vallásos téma nem való neki. A három nevelőszülő közül, akiknél élt, a legrosszabb egy jámbor templomjáró pár volt, aki azt hitte, hogy a zárkózott kisfiúból kiverheti a nyakasságot.


- Semmit sem tudok hárfákról és szárnyakról - válaszoltam. - Csak azt mesélhetem el Önnek, amit személyesen tapasztaltam, miután...


Itt abbahagytam ,féltem a veszélyes szótól, ami elszakíthatta volna a bizalom hídját, ami felépült közöttünk. Miután meghaltam - ezt akartam mondani. Itt ült azonban egy ember, kinek sokszor hazudtak. Hogyan tehetném életem fordulópontjának részesévé anélkül, hogy ne tartson mindenkinél nagyobb hazugnak?


- Fred - kezdtem bátortalanul -, rólam is lemondtak egyszer az orvosok. Halottnak nyilvánítottak - a lepedőt a fejemre húzták. Az igaz, hogy tíz perc múlva, vagy így valahogy, visszatértem az életbe, hogy még egy ideig a földön legyek, de számomra ez csak egy sokkal nagyobb esemény mellékkörülménye. Ez az a nagyszerű történet, Fred, amit szeretnék elmesélni Önnek.


Fred egy doboz cigarettát vett elő, és remegő kézzel rágyújtott.


- Azt várja tőlem, higgyem el Önnek, hogy valamilyen módon bepillanthatott a jövőbeni életébe? Azt akarja ezzel mondani, ugye, vagy nem?


Nem is rossz ötlet, ez az élet undok csalás, azután pedig minden rózsás lesz?


- Nem várom, hogy bármit is elhiggyen. Egyszerűen csak azt szeretném elmesélni, amit én hiszek. Fogalmam sincs, milyen lesz a következő élet. Amit egyáltalán láttam, az, hogy úgy mondjam, a küszöbön innen volt, Mégis elég volt ahhoz, hogy attól a perctől fogva két tényről teljes mértékben meggyőzzön. Először is arról, hogy tudatunk a test halálával nem szűnik meg, sőt valójában erősebb és tudatosabb, mint azelőtt valaha volt. Másodszor pedig, ahogy végtelenül fontos, sokkal inkább, mintsem felfognánk, miképp töltjük el a földön időnket és milyen emberi kapcsolatokat teremtünk.


Néhány pillanatig túl dühös volt Fred ahhoz, hogy a szemembe tudott volna nézni.


- Ha olyan beteg volt, ahogy mondta - kérdezte, szemét a barnászöld szőnyegre szegezve - honnan tudhatja, nem volt-e önkívületben?


- Mivel, Fred, ez az élmény volt legközelebb a valósághoz, ami valaha is történt velem. Persze azóta volt alkalmam álmokat és hallucinációkat is tanulmányozni. Voltak olyan betegeim, akik hallucináltak. Itt egyszerűen nincs hasonlatosság.


- Ön azt gondolja, a legkomolyabban azt hiszi, hogy ez így megy tovább... önmagunk maradunk? Úgy gondolja, hogy azután?


6


- Az életemre esküszöm. Mindaz, amit az elmúlt harminc év alatt tettem: orvosi tanulmány, a pszichiátriához szükséges szakorvosi tanulmányok fiatal emberek gyógyításával hétről hétre eltöltött önként vállalt munkaórák - mindennek ez az élmény volt az alapja. Nem hiszem, hogy egy önkívületi állapot meghatározó volna egy ember egész életére.


- Az önkívület nem lehetne - adott igazat. - De ha ez csupán pillanatnyi szemfényvesztés volt? Esetleg Ön - tudja - csak úgy egyszerűen, valahogy szellemileg kikapcsolt?


- Úgy gondolja, hogy netán kissé megbolondultam? - Mosolyogtam, bár a kérdés egészen jogos volt. A halál minden halandó szemében őrültségnek tűnik.


- Erre nehéz válaszolni, Fred. Nem állítom, hogy közülünk mindenki biztos lehet abban, hogy minden értelemben beszámítható. Mégis van egy okom a reményre, éspedig az a tűzpróba, ahogyan pszichiátriai tanulmányaim megkezdése előtt felvettek az egyetemre. Egyenkint bemutattak a kollégium valamennyi szakértő munkatársának és minden kérdésükre válaszolnom kellett.


Mivel az élményem - a halál tapasztalata és az, ami azután történt velem - akörül forgott, hogy mit hiszek, úgy gondoltam, joguk van erről hallani. Ezért hát elmondtam nekik. Hogy mit kezdtek vele a kiváló orvosok, azt nem tudom, azonban miután kikérdeztek, szellemileg mindegyik egészségesnek és érzelmileg kiegyensúlyozottnak nyilvánított.


- Ami azt bizonyítja, hogy az orvosok bolondok - mondta Fred, de mosolygott. Ez volt az első mosoly, mióta megérkezett és tudtam, amilyen zárkózott volt eddig is, hogy most hajlandó legalább meghallgatni.


A történet túl hosszú volt ahhoz, hogy egy vagy két óra alatt elmesélhettem volna, éreztem azonban, hogy fontos, mindegy, meddig tart. Egy pillantás Fredre és ismerve egyéniségét, tudtam, helyesebb, ha nem a személyes magyarázatommal kezdem. Lépésről lépésre mindenről be kell számoljak neki úgy, ahogy történt, s aztán kialakíthatja egyéni véleményét.


- Nem fogok Önnek valamilyen eredményről beszámolni, Fred. Csupán elmondom, ami fokról fokra történt, attól a pillanattól kezdve, amikor a katonai kórházba kerültem. Majd később, ha beszélgetni akar arról, mit jelent ez számomra - az Ön számára -, akkor még beszélgethetünk róla.


- Katonai kórház? - kérdezte Fred. Visszaszámolt: - Ez a második világháború alatt történt, ugye? Azt akarja mondani... lelőtték?


- A háború alatt történt, de nem golyó talált el. - Mosolyogtam, kissé meghatottan az emlékezés miatt. - Nyugat-Texasban az időjárás...


Behunytam a szemem és visszagondoltam a harmincnégy év előtti hosszú vonatutazásra, Virginiából Abilene-be, Texasba, fiatal besorozott katonák százai voltunk, akik - akárcsak én is - először voltunk távol az otthontól. Richmondban születtem és ott is nőttem fel, s még emlékszem csodálkozásomra, hogy olyan hely is akad ezen a földön, ahol nem nőnek oly nagy számban fák.


- 1943 szeptember vége volt - kezdtem hozzá -, úton voltam alapkiképzésre Texasba, a Barkeley táborba. Húszéves voltam, magas, vékony meglehetősen jellegzetes gyermeke azoknak az időknek, tele idealizmussal, hogy a háborút megnyerjük és a nácikat leverjük.


Az egyetlen dolog, amire nem készítettek elő, a porral való küzdelem volt. Abilene-ben a pályaudvaron tehergépkocsikba raktak minket, hogy a várostól több mérfölddel távolabbi táborba szállítsanak. A por olyan óriási volt, hogy egész úton semmit sem láttunk. Tudtam, hogy a Barkeley tábor nagy terület kell legyen - 250.000 embert kellett a kiképzés idejére itt elhelyezni, - mégis napokba telt, amíg az örökös por miatt felderítettem: ez a fabarakkokból álló kiterjedt város egészen a sivatagig ér.


A homokviharok közepette - így parancsolták - védőszemüveggel meneteltünk, ennek ellenére kezünket az előző ember vállára kellett tennünk, hogy ne essünk egymásra. Novemberben beállt az esőzés és a por sárrá változott. A sár azonban a széltől a felületen megszáradt és a por megint az arcunkba került. Mondják, ez a világon az egyetlen hely, ahol az ember térdig sárban gyalogol és a port mégis a szemébe kapja.


Mindezen felül decemberben cudar hideg lett, hidegebb, mint Richmondban egyáltalán szokott. December 10-én két óra hosszat ültünk a földön - körülbelül mínusz 10 volt -, mialatt egy fiatal hadnagy felolvasást tartott nekünk felszerelésünk tisztításának helyes módjáról. Következő éjjel az egész társaság köhögött.


Másnap reggel még a torkom is fájt, így beteget jelentettem. Persze lázam is volt, nem túl magas, úgy 39, mégis egy dzsippel a kórházba vittek. A hatalmas, ötezer ágyas kórház több mint kétszáz fabarakkból állt, melyeket folyosók kötöttek össze egymással. Mivel lázas voltam, a nővér az elkülönített kórterembe küldött. Ez huszonnégy ágyas barakk volt, a bejárat egyik oldalán orvosi szobával, nővérszobával és egy kis gyógyszeres helyiséggel. A másik oldalon három kis egyágyas hálókamrával, ahová a súlyos betegeket fektették. Mivel nekem csak kis lázam volt, így természetesen a hátsó nagyterembe kerültem.


Egyetlen dolog nyugtalanított csak, mégpedig az, hogy már december 11-e volt, nekem pedig december 18-án a Virginiába menő vonaton kellene ülnöm. Éppen megkaptam ugyanis a megígért nagyszerű áthelyezést, amit egy húszéves újonc az amerikai hadseregben egyáltalán kaphat és nem akartam erről egy buta meghűlés miatt elkésni. Amint írták, december 22-én kell megkezdenem tanulmányaimat a Virginiai Orvosi Kollégiumban, Richmondban, a szülővárosomban, ahol a hadsereg különleges kiképzőprogramjának megfelelően orvos leszek.


8


A meglepetés még éjszaka is ébren tartott, vajon valóban igaz lehet-e ez, kérdeztem magamtól. Mindjárt a novembervégi hálaünnep után történt, amikor váratlanul behívtak a gyakorlótérről egy őrnagyokkal, ezredesekkel, sőt tábornokokkal teli helyiségbe. Biztos voltam benne, ez csak katonai bíróság lehet és megpróbáltam filmjelenetekre emlékezni, adnak-e vajon lehetőséget, hogy a szüleimet felhívjam vagy egyszerűen elvezetnek és agyonlőnek.


Remegő térdekkel álltam feszes vigyázzban a kérdések kereszttüzében. Igaz-e, hogy befejeztem a richmondi egyetemen orvosi előtanulmányaimat? Igaz-e, hogy engedélyezték az orvosi tanulmányok elvégzését a virginiai kollégiumban? Milyen okom volt, hogy a hadseregnél jelentkezzem, noha az orvostanhallgatókat automatikusan felmentették?


Végül az egyik tiszt magyarázta meg a helyzetet. Azon a télen, 1943-ban, a hadseregnél égető orvoshiány volt. Mindenki tudta, hogy valamikor a következő évben Európában a szövetségesek nagy támadására kerülhet sor. Meddig tarthat még ezután a háború? Öt évig? Hatig? Sürgősen szükségük volt orvosokra és természetesen ez volt a leggyorsabb út, ha már bizonyos előképzettségű katonákat találtak.


A megkönnyebbüléstől reszketve közöltem velük, hogy a múlt nyáron, tizenkilenc évesen befejeztem orvosi előtanulmányaimat, mint sokan mások is a háború alatt. Igen, az egyezett, hogy a virginiai orvosi kollégium elfogadta a pályázatomat.


Miért jelentkeztem a hadseregnél, ahelyett... ez már a magánügyem volt. Azonban valamennyi katonatiszt ránézett és a válaszomat várta.


Az édesapám miatt történt, mondta, ő ugyanis szintén jelentkezett szolgálatra. Továbbra is rámfigyeltek és az egész történetre vártak. Így hát erőt vettem magamon és megmagyaráztam nekik, hogy az édesapám a C&O Vasúttársaságnál fűtési szakértő volt, sokat utazott, hogy felkeresse azokat az ügyfeleket, akik jó szénnel rendelkeztek és megmutassa nekik, miképpen építsenek megfelelő kazánokat, stb. Amikor kitört a háború, apát a C&O a kormány rendelkezésére bocsátotta, így a szénnel működő katonai erőművek felülvizsgálata céljából az egész országot beutazta. Aztán miikor az európai nagy támadás lehetségessé vált, megbízást kapott a hadseregtől, egy szakosztályba osztották be, amely az X-naphoz való tüzelőanyag-készletről gondoskodott.


Itt volt az édesapám, messze túl a behívási korosztályon, mégis készen a tengerentúli útra, az első csapatokat követte a kontinensen, hogy felépítsék a tüzelőanyag-raktárt. És itt voltam én, húszévesen, még iskolában, mintha mi sem történt volna. Ezért jelentkeztem hát - és így kerültem Texasba, a Barkeley táborba.


Persze azt nem mondtam a tiszteknek, hogy mennyit ér valóságban a háborúban egy gyalogos, mivel az a néhány porban és sárban eltöltött hét megváltoztatta a véleményemet. És akkor, éppen amikor úgy éreztem, hogy semmit sem számított, érkezett a hihetetlen hír, hogy orvosi kiképzésre kell mennem és hogy a hadsereg engem küld oda!


9


Formátlan fehér kórházi hálóruhámban feküdtem a kórteremben, a famennyezetre szegeztem szememet a megbékélés boldog érzésével, hogy mindez végül is jól sikerült. Azt hiszem, ha vallásos lettem volna, azt mondtam volna, Isten tette, de ez nem jutott eszembe. Jártam persze otthon templomba, de mindez nem volt jelentős számomra.


A cserkészet, az fontos volt. Tizenkét éves korom óta cserkész voltam, "farkaskölyök"-ből "sas"-sá küzdöttem fel magam, majd a legutóbbi nyáron a cserkészparancsnok segítőtársa lettem. Ezért természetesen megszoktam, hogy ilyen módon gondolkozzam az elismerés jeléről, a segítségről és a dolog kívánalmairól. Most pedig majdnem úgy látszott, mintha önkéntes szolgálatom elismeréséül jutalmul kapnám, hogy az orvosi tanulmányok folytatására küldenek.


Hát ilyen volt az élet. Vegyük példának az orvosokat. Egész életemben orvos szerettem volna lenni, jóval előbb annál, minthogy elég érett lettem volna az életvitel kérdéseinek végiggondolásához. A kollégiumban megállapítottam, hogy mint orvos, a jócselekedetekkel halom pénzt is kereshetek. A fontos az volt, hogy az ember ezt ne a juttatás oldaláról nézze. A jutalom a helyes cselekedet eredményeként következett.


A betegápoló nővér megállt az ágyam mellett és lerázta a hőmérőt. A nyelvem alá dugta, remélve, hogy kedvező eredményt mutat. Már december 15-e lett. Négy napja voltam már a különteremben, de semmi fejlemény. Valóban nyugtalan lettem, amikor rágondoltam, vajon 18-án vonaton fogok-e ülni. Ha maga a láz le is menne, az embert benntartják még néhány napig a gyógyulás érdekében egy másik betegszobában, ahogy hallottam.


Megnézte a lázmérőt és bejegyzett valamit a lázgörbére.


- Még mindig 39. Félek... - mondta és ez tényleg őszintén csengett, mintha neki is rosszul esnék. Meséltem neki a nagy áthelyezésről, ami előtt álltam és nemcsak ő, hanem az egész ápolószemélyzet is őszintén aggódónak látszott.


Addig gyötörtem őket, míg hoztak egy csomó menetrendet, melyeket a vizeskancsó, a pohár, a köpőcsésze és a lámpa mellé az éjjeliszekrényemre raktam. Mindezek közül, amik a kórházhoz tartoztak, a menetrendek jelentették számomra a külvilággal való kapcsolatot. Ha nem lenne szerencsém és 18-án még mindig itt lennék, tanulmányozni akartam a vasúti összeköttetést Texas és Virginia közt, amíg nem találok lehetőséget, hogy 22-én, a tanítás kezdetén ott lehessek.


Amennyiben nem tudnék megjelenni, egy tucat másik katona vár arra, hogy a helyemet elfoglalja, ezt világosan tudtam. Még akkor is, ha csoda történne és a helyem szabadon maradna, a kapcsolat felvételére az esélyeim így is a nullával lennének egyenlők, mivel csak akkor érkeznék meg, amikor a többiek már elkezdték a tanulást. A hadsereg egyik kiképzőprogramjáról volt ugyanis szó, ahol a legnagyobb volt a verseny; figyelmeztettek, hogy az osztály egyharmadát az első kilenc hónapban megbuktatják.



10


Lenyeltem a gyógyszert, amit a nővér egy papírpohárban odaállított és visszatértem vigaszthozó filozófiámhoz. Pontosan tudtam, miért akartam eredetileg orvos lenni. Nem a pénzért. Dabney papának akartam segíteni.


Dabney papa anyai nagyapám volt; ha lehunytam a szemem, az ő kék szemét, s bozontos fehér bajuszát láttam. A Dabney-k francia hugenották voltak, akik a 18. Században telepedtek le Virginiában, egy körzetben, ahol különös beszédjük még ma is megmaradt, Dabney papa kertje mindig "gyarden", kocsija "cyah" maradt.


Születésem után egy hónappal meghalt az édesanyánk és apa feladata a C&O-nál sok utazással járt. Így Dabney papa és mama Mary Jane-t és engem Moss Side-be vittek, hatalmas öreg favázas házukba, ami akkor még Richmondon kívül esett.


Egy kisfiúnak nagyszerű volt itt felnőni. A széles verandán állt az óriási hintaszék vagy az ősrégi tölgyek a kertben. Dabney mama tehenet tartott és baromfit nevelt a kertben mindaddig, míg a városi hatóság meg nem tiltotta. Régimódi kis hölgy volt, aki a férjét Dabney úrnak hívta és aki öreg, fatüzelésű konyhai tűzhelyét az új gáztűzhelyek elébe helyezte. Ifjú életem minden reggelén a lenti konyha zajaira ébredtem: Dabney mama dagasztotta a kenyértésztát.


Dabney papának volt a legnagyobb cipőüzlete délen. A gyermekosztályon, a második emeleten volt egy lábbal hajtható körhintája, amin szerettem játszani. Más napokon magával vitt a házunk közelében lévő vasúthoz és együtt figyeltük, hogyan cserélték a mozdonyokat az öreg Richmond-, Frederick- és Potomac-vonatok előtt.


Egy másik családtag Williams kisasszony, betegápoló nővér volt, aki velem, a beteges, koraszülött, életképtelen gyermekkel a kórházból hazajött. Dabney papa szívesen mesélte, olyan kicsi voltam, hogy egy Florsheim cipődobozban tudtak hazahozni. Williams kisasszonynak ezüstkeretes szemüvege volt, és az orrán - amit egy törés után rosszul hoztak helyre - dudor. Ő nevelt fel a cuclisüveggel, abban az időben Richmondban ismeretlen újdonsággal és azután is ott maradt, hogy Mary Jane-ről és rólam gondoskodjék.


Amikor hétéves lettem, apa újra megnősült. Mary Jane és én hozzá és mostohaanyánkhoz költöztünk egy kis házba a Brook Roadra. Williams kisasszony elhagyott minket, hogy valaki másnak dolgozzon. Ennek ellenére majdnem minden hétvégét a Moss Side-on töltöttem Dabney papánál és mamánál. Lassacskán, évek múlva vettem csak észre, hogy Dabney papa meggörnyedt és hajlott lett egy olyan betegség miatt, amit senki nem tudott gyógyítani.


Reumatikus arthritis (idegsorvadás) volt a neve. Kicsi koromban még csak a lábai fájtak és mankóval járt. Aztán kiterjedt a betegség a vállára és a kezeire és tolószékben kellett élnie. Amikor nagyobb lettem, és székéből a kocsiba vagy az ágyba emeltem, láttam, mennyire szenved.


11


Nem azért, mintha Dabney papa bármit is mondott volna; ő volt a földön az az ember, aki a legkevésbé panaszkodott. Sőt, az orvos még más betegeket is hozott magával, hogy a súlyosan meggörbült embert meglátogassák, mert fel tudta vidítani őket. De aztán összecsuklott és az arca egész fehér lett. Akkor határoztam el, hogy orvos leszek.


Most már túl késő lett volna bármit is tenni Dabney papáért. Három éve, amikor tizenhét éves voltam, meghalt. Még emlékszem rá, amikor egy cserkészkirándulásról hazaérkeztem és fiatal féltestvéremet, Henryt, meg a kis mostohahúgomat, Bruce Gordont megláttam az ablakban. Henry csak hét, Bruce Gordon pedig ötéves 20 valószínűleg túl fiatalok még ahhoz, hogy megértsék, ami történt, de azonnal láttam, hogy mindketten sírnak. Elmondták, hogy apa, anya és Mary Jane odaát vannak Moss Side-ban.


Dabney papát az első szobába fektették. Sokáig álltam a családi szoba bejárati ajtajánál és idegenszerű ellenkezést éreztem, ami akadályozta, hogy belépjek. JA szürke fémkoporsó állványokon állt a régi Edison-lemezjátszó közelében. Végül mégis bementem és lenéztem a nagyapámra.


A sápadt, pihenő alak azonban nem Dabney papa volt! Túl csöndesnek, túl színtelennek látszott. Különösen a kezeitől ijedtem meg. A halottkikészítő kiegyenesítette meggörbült ujjait, úgyhogy azok simán nyugodtak a fényes atlaszselymen. Dabney papa kezei, úgy ahogy meggörbültek, nekem szépek voltak. Ezek a kezek túl egyenesek, túlságosan viaszfehérek voltak, elborzasztottak.


Habár soha, egyetlen alkalom sem adódott, hogy a nagyapám segítségére lehessek, mégis legalább a szenvedésével tette számomra ismertté a világot. És ah egy ember a szenvedés megakadályozásával tud pénzt keresni, ahogy most erre rájöttem, akkor az egyszerűen csodálatosan igazságos a világ rendjében.


Valóban, érdekes volt... mihelyt a kereset oldaláról közelítettem a dolgot, elkezdtem végiggondolni, miket szeretnék vásárolni. Egész szép listám gyűlt össze, kezdve egy Cadillac-kal, egy úszómedencével és egy csónakkal.


Az ápoló begurította az ebédet a nagyterembe és így félretettem a magas életszínvonalról folytatott álmodozásomat, legalább annyi időre míg az előttem lévő bádogtányérra koncentráltam. De amikor az ebéd véget ért, a fejemben forgó gondolatok visszatértek.


Úgy számítottam, ebben a gyorsított hadseregprogramban a legfiatalabb orvosok egyike lennék, akik valaha is végeztek. És aztán - nos jól van, a háború se tarthat örökké.


Nézegettem a balkezemen lévő gyűrűt: az ovális fekete onixkövön fel lehetett fedezni a Pi-Gamma-Delta diákszövetség aranysasát, amit "Richmondi Egyetem 1945" felirat vett körül. A 45-ös osztályból hányan fejezték be az iskolát és már 1943-ban mennyit bújtattak itt egyenruhába!


12


Ha ebben a hónapban megkezdeném az orvosi kiképzést és három év alatt befejezném... kiszámítottam, hogy arra az időre huszonöt éves lennék és megszerezhetném a Cadillacot.


December 16. Az éjjeliszekrényről felvettem a csomó menetrendet és századszor is átnéztem. De akárhogy számoltam, egyszerűen nem volt 30 óránál rövidebb út Abilene-ből, Texasból Virginiába, Richmondba. Tulajdonképpen a háborús idő forgalmában és különösen karácsony körül sok szerencsével 48 óra kell hozzá. Ez azt jelentette, december 19-e a legutolsó nap, amikor Abilene-t el kellene hagynom. Most pedig azt mondták az orvosok, hogy nem meghűlésről van szó, hanem influenzás vagyok.


Aztán teljesen váratlanul, december 17-én reggel a fényes higanyszál a keskeny üvegcsőben


36,9 -nál megállt. A napos nővér azonnal jelentette a jó hírt a szolgálatban lévő orvosnak, aki pár perc múlva megjelent az ágyamnál.


- Személyesen viszem el abba a barakkba, ahol meggyógyulhat - mondta.


Saját vállára vette a holmimat és elindult a fából ácsolt folyosók labirintusán, én a csizmámban és a köpenyemben mögötte botorkáltam. Alig tudtam elhinni, hogy ezek a férfiak és nők, ráadásul még tisztek is, ennyit törődnek egy kis újonccal, de az orvos biztosított, hogy ki fogja sürgetni az engedélyemet a távozásra, csak a láz alacsony maradjon, aztán már másnap megszerzi.


A lábadozásra szánt barakk, amibe költöztem, pontosan ugyanolyan volt, amilyent éppen elhagytam. Tizenkét ágy mindkét oldalon, huszonnégy fehérre mázolt szék, huszonnégy éjjeliszekrény, mindegyiken asztali lámpa és egy kis éjszakai lámpa. Ugyanolyan három irodahelyiség, ahogy belépünk, szemben a három hálókamrával. Csakhogy itt, mint gyógyulók, akadálytalanul jöhetünk és mehetünk, meglátogathatjuk az óriási kórházi létesítmény más részeit is, mint például a kórház üzletét vagy a mozit, melyek több épületnyi távolságban voltak. Ennek ellenére az egész napot az ágyam mellett ülve töltöttem. Kint havazott és semmi esetre sem akartam kockáztatni, hogy valamilyen huzatos folyosón további hűlést szerezzek.


Sokat gondoltam a karácsonyra, milyen nagyszerű volna Richmondban lenni. Biztos voltam benne, hogy az orvostanhallgatóknak adnak karácsonyra egy nap szabadságot, s miután Richmond a szülővárosom volt, ez azt jelentette volna számomra, hogy a családomnál lehetnék.


Apa természetesen rég távol volt, de anya otthon lenne. Tulajdonképpen a mostohaanyám volt és ne jöttünk ki mindig jól egymással, de amikor Texasban a kórház fabarakkjában ültem és az ablakot a havas eső verte, rájöttem, hogy hiányzik nekem.


Mary Jane és új férje minden valószínűség szerint szintén eljönnének Fort Belvoirból, Virginiából. Mary Jane-t különösen hiányoltam. Henry és Bruce Gordon is hiányzott.



13


Amióta megszülettek, irigy voltam rájuk, mivel - miután mostohaanyámnak saját gyermekei voltak - biztos voltam benne, hogy rólam azóta nem úgy gondoskodott. De karácsonykor - na igen, szép volna meglátni, ahogy a kicsik csatakiáltással rohannak lefelé a lépcsőn.


Lámpagyújtáskor egy nővér jött keresztül a barakkon, hogy lázat mérjen és az eredményt feljegyezze. Szokásos gyakorlat volt ez, egész nap csinálták, meghatározott időközökben és nem is gondoltam semmire, míg katonai zsákkal és egyéb holmival a karján egy ápoló nem termett az ágyamnál.


- Különszobába kell mennünk - mondta.


Ránéztem.


- Hogyan, kérem?


- Önnek láza van. A különszobába kell vinnem.


- De - elmúlt a lázam! Holnap elmehetek!


Az öklét rázva elvonult, hogy a nővért megkeresse. Most már magam is leolvashattam a hőmérőről: 39,5 .


Kábultan követtem a katonát a fából lévő hosszú folyosókon egy barakkba, ami ugyanolyan volt, mint az előző kettő, ahol már laktam. Legalább azt reméltem, ugyanabba a barakkba visznek vissza, amit azon a reggelen elhagytam, ahol az ápolószemélyzet oly nagy érdeklődést mutatott irántam, de bár ez a barakk ugyanolyan volt, mint a másik, egy perc alatt megállapítottam, amikor körülnéztem, hogy ez nem az.


A táborban ez idő szerint oly sok az influenzás, magyarázta nekem az ápoló, hogy minden ágyat azonnal elfoglalnak, mihelyt megürül.


Lefeküdtem hát abba az ágyba, amelyre mutatott, de aludni nem tudtam. Mit tegyek most? Holnap 18-a lesz. Soha nem kerülök már valóságos vonatba - és mi lesz, ha a 19-ét is elmulasztom?


Egész éjszaka ide-oda hánykolódtam, a saját köhögésem és a körülöttem fekvő férfiak köhögése ébren tartott. Miért kellett a lázamnak hirtelen felszöknie? Orvosi előkészítő tanulmányaimból tudtam, hogy az influenzánál hirtelen, előzetes jelzés nélkül tüdőgyulladás léphet fel, s ha ez bekövetkezik, akkor már nem sokat tehet az ember. Egy pár orvos kísérletezget ugyan új gyógyszerekkel - mint mondták -, de ezek még nincsenek általános gyakorlatban. Ha ez tüdőgyulladás volna, akkor senki nem tudná megmondani, meddig fogok még itt maradni.


A következő reggelen, december 18-án a lázam azonban valamelyest újra csökkent, nem annyira, hogy megint átköltözzek a gyógyulók barakkjába, de ahhoz eléggé, hogy a reményemet fenntartsa.


14


Meséltem az új nővéreknek a richmondi határnapról és éppolyan szimpátiát mutattak irányomban, mint az előzők. Estefelé az ápolószemélyzet egész kis csoportja vett körül, akik teljesen beleélték magukat a problémámba. Még egyszer átvizsgáltuk a menetrendeket, és ekkor valaki felfedezett egy vonatot, amely 19-én éjszaka - tulajdonképpen már inkább 20-án kora hajnalban - 4 órakor indul Abilene-ből. Kis szerencsével talán mégis Richmondban lehetek a kellő időben.


- Szerezhetnék Önnek egy dzsipet, ami közvetlenül elvinné a kórházból - mondta az orvosok egyike. - Ha a láza tovább csökken holnap - ami már 19-e -, a gyógyulók barakkjába visszük, és onnan közvetlenül mehet a következő hajnalban a pályaudvarra anélkül, hogy még egyszer kellene a barakkjában jelentkeznie.


És csodák csodája, 19-én reggel ismét normális volt a hőmérsékletem! Az orvos szava szerint azonnal átvittek a másik barakkba a holmimmal együtt és megígérték, hogy másnap hajnalban 3,20-kor odajön értem egy dzsip.


Ez volt a negyedik ágy, amit ebben a kórházi labirintusban kijelöltek számomra, külsőleg tisztára olyan volt, mint az előzők a többi barakkokban. Tizenkét ágy egy sorban, tizenkettő a másik oldalon, három iroda az ajtó közelében és ezzel szemben három kis kamra a súlyos esetek részére. Számomra ez az egyhangú berendezés mégis a világ legszebb helye volt. Ide és ezen az éjszakán jön majd értem a dzsip és egyszer s mindenkorra elvisz a homokzivatarokból és gyakorlóterekről.


Azon a délutánon felvettem az egyenruhámat, egyszerűen csak azért, hogy megszokjam a ruházatot. Megpróbáltam pihenni, de túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy egy helyben üljek. 17 óra körül a szomszédom javasolta, menjünk el moziba, hogy agyonüssük az időt. Amikor első alkalommal voltam ebben a barakkban, nem mertem kockáztatni, hogy elmenjek, nehogy újra beteg legyek. Most mindenbe belementem, csakhogy gyorsabban teljen a várakozási idő. Az utóbbi napok bizonytalansága, amikor már-már elengedtek, aztán ahogy megint a különszobába kerültem, majd újra vissza a gyógyulók barakkjába, mindez teljesen kikészített.


A korai előadásra mentünk, rögtön vacsora után, mivel korán akartam lefeküdni. Arra nem emlékszem, milyen volt a film. Azt tudom csak, hogy amikor a moziban ültünk, szörnyű köhögési roham jött rám.


Körülbelül 21.15-kor mentünk vissza a barakkba. Mindkét hüvelykujjam szorítottam, bárcsak a nővér befejezte volna utolsó éjszakai körútját. Már csak az ápoló volt szolgálatban, így fellélegeztem a megkönnyebbüléstől. Úgy éreztem, újra lázas lehetek és nem akartam, hogy bárki is a számba dugja a hőmérőt.


Az ápoló kis szobájába mentem és kértem néhány aszpirint. Hatot adott és három APC (aszpirin, phenacetin és caffeine) pirulát, az egyetlent, amit kiadhatott.


15


Elhoztam a szobájából a katonai zsákomat és bokáig érő csizmámat, meg az olajzöld köpenyem, s valamennyit az ágyam lábához raktam. Aztán egyenruhámat a székre fektettem, hogy éjjel kéznél legyen.


Az egyik nővér kölcsönadott egy ébresztőórát, még egyszer ellenőriztem, tényleg reggel 3 órára van-e beállítva. Végül bevettem két aszpirint és egyet az APC pirulából és annak ellenére, hogy a legtöbb fiú még fenn volt és a barakkban mászkált, lefeküdtem és egy másodpercen belül elaludtam.

❮❮ ... 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 ... ❯❯

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook