Szerelmes versek, idézetek (beszélgetős fórum)

„A szívedből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szivembe...

Egyedüli kincs tetőled:

- Amit adhatsz még nekem -

A szivedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívedbe...

Oly kevés maradt a multból...

Amit néked adhatok:

A szívemből egy-egy sóhaj... „

ezt nagyon szeretem

:(((

Love story

Volt egy szép lány, aki egy szép fiút szeretett.

Mindent megtett érte, amit csak lehetett.

Szerették is egymást hosszú évekig

Szerelmükkel elvitték egymást az egekig.

S egyszer, egy hűvös esti éjszakán

Folt látszódott a szép fiúnak nyakán.

Mikor a fiú a történetet elkezdte mesélni,

A lány szeméből forró könnyek csordultak ki.

Mindennek vége!- ordította zokogva,

S zokogott tovább, hazafelé rohanva.

A fiú is megejtett néhány kósza könnyet,

S becsukta magában e szerelemről szóló könyvet.

Másnap az új barátnőjével sétálva,

A szép lányt az úton meglátta.

A lány is megpillantotta ő exét,

S döntött; Végleg lezárja e mesét.

Kamion közelgett, óriási furgon,

S vezetője nem vette észre a szép lányt az úton.

Egy óriási csattanás csak, mit hallani lehetett,

S a szép lány a földre már holtan esett.

A szép fiú sírt, s ordított, ahogy a torkán kifért

De ez ekkor sajnos már semmit nem ért.

Barátnője odament, s vigasztalta:

-Nem a Te hibád! Gyere szépen haza!

-Nem mozdulok innen, őt el nem engedem,

Bármi is történt, még mindig őt szeretem!-

S könnyeket hullatva ölelte holt kedvesét,

S nem hagyta befejeződni így e szép mesét.

Fogta hát a zsebkést, mit mindig magánál tartott,

S a lány hívó szaván kívül mást nem hallott.

Magába döfte, majd ő is holtan esett össze,

Csak azért, hogy a szép lányt örökre szeresse.

Volt egy szép fiú, aki egy szép lányt szeretett,

Mindent megtett érte, amit csak lehetett.

Szerették is egymást életük végéig,

Szerelmükkel elvitték egymást az egekig.

______________________________________________

Love story

Volt egy szép lány, aki egy szép fiút szeretett.

Mindent megtett érte, amit csak lehetett.

Szerették is egymást hosszú évekig

Szerelmükkel elvitték egymást az egekig.

S egyszer, egy hűvös esti éjszakán

Folt látszódott a szép fiúnak nyakán.

Mikor a fiú a történetet elkezdte mesélni,

A lány szeméből forró könnyek csordultak ki.

Mindennek vége!- ordította zokogva,

S zokogott tovább, hazafelé rohanva.

A fiú is megejtett néhány kósza könnyet,

S becsukta magában e szerelemről szóló könyvet.

Másnap az új barátnőjével sétálva,

A szép lányt az úton meglátta.

A lány is megpillantotta ő exét,

S döntött; Végleg lezárja e mesét.

Kamion közelgett, óriási furgon,

S vezetője nem vette észre a szép lányt az úton.

Egy óriási csattanás csak, mit hallani lehetett,

S a szép lány a földre már holtan esett.

A szép fiú sírt, s ordított, ahogy a torkán kifért

De ez ekkor sajnos már semmit nem ért.

Barátnője odament, s vigasztalta:

-Nem a Te hibád! Gyere szépen haza!

-Nem mozdulok innen, őt el nem engedem,

Bármi is történt, még mindig őt szeretem!-

S könnyeket hullatva ölelte holt kedvesét,

S nem hagyta befejeződni így e szép mesét.

Fogta hát a zsebkést, mit mindig magánál tartott,

S a lány hívó szaván kívül mást nem hallott.

Magába döfte, majd ő is holtan esett össze,

Csak azért, hogy a szép lányt örökre szeresse.

Volt egy szép fiú, aki egy szép lányt szeretett,

Mindent megtett érte, amit csak lehetett.

Szerették is egymást életük végéig,

Szerelmükkel elvitték egymást az egekig.

______________________________________________

Love story

Volt egy szép lány, aki egy szép fiút szeretett.

Mindent megtett érte, amit csak lehetett.

Szerették is egymást hosszú évekig

Szerelmükkel elvitték egymást az egekig.

S egyszer, egy hűvös esti éjszakán

Folt látszódott a szép fiúnak nyakán.

Mikor a fiú a történetet elkezdte mesélni,

A lány szeméből forró könnyek csordultak ki.

Mindennek vége!- ordította zokogva,

S zokogott tovább, hazafelé rohanva.

A fiú is megejtett néhány kósza könnyet,

S becsukta magában e szerelemről szóló könyvet.

Másnap az új barátnőjével sétálva,

A szép lányt az úton meglátta.

A lány is megpillantotta ő exét,

S döntött; Végleg lezárja e mesét.

Kamion közelgett, óriási furgon,

S vezetője nem vette észre a szép lányt az úton.

Egy óriási csattanás csak, mit hallani lehetett,

S a szép lány a földre már holtan esett.

A szép fiú sírt, s ordított, ahogy a torkán kifért

De ez ekkor sajnos már semmit nem ért.

Barátnője odament, s vigasztalta:

-Nem a Te hibád! Gyere szépen haza!

-Nem mozdulok innen, őt el nem engedem,

Bármi is történt, még mindig őt szeretem!-

S könnyeket hullatva ölelte holt kedvesét,

S nem hagyta befejeződni így e szép mesét.

Fogta hát a zsebkést, mit mindig magánál tartott,

S a lány hívó szaván kívül mást nem hallott.

Magába döfte, majd ő is holtan esett össze,

Csak azért, hogy a szép lányt örökre szeresse.

Volt egy szép fiú, aki egy szép lányt szeretett,

Mindent megtett érte, amit csak lehetett.

Szerették is egymást életük végéig,

Szerelmükkel elvitték egymást az egekig.

______________________________________________

Gyilkos

Nagy üres szoba. Csak én vagyok benne,

Meg egy fekete ruhás nő, kötéllel a kezében.

Arca rohadt, zöld, ruhája szakadt, piszkos,

S hathatvanhat szerepel a nevében.

A nő csak fekszik. Élettelen. Rideg.

Ha csak ránézek a kezem remeg.

Odamegyek hozzá, fölé hajolok,

S csak egy 'jajj' mit szám még elrebeg.

Hirtelen nekem esett a kötéllel.

Nyakamhoz szorította nagy hévvel.

Nem szóltam semmit, csak néztem

Hogy hogy vet véget az életemnek.

S csak szorította, ahogy bírta,

A kötél nyakamat teljesen átvágta

Vér csordult ki fehér számból,

S tudtam, nem kelek már fel a földről.

Kileheltem az utolsó cseppig életem,

De tudtam, többé már nem vétkezem.

A fekete ruhás nő felállt mellőlem,

S csak állt némán felettem.

Majd lerántotta magáról a csuklyát,

S azzal együtt levette az álcát.

Egy szőke hajú kékszemű lány állt felettem...

Én voltam az, ki saját magam megöltem.

Gyűlölök

A szobám sarkában hangosan zokogok,

Kezemben véres pengét szorítok,

A vér ellepte már fehér a szőnyeget,

De érzem a kínzó életet

Éjjel van s a parkban ülök,

Egyedül csak élni GYÜLÖLÖK,

Gyilkos kés a társaságom,

A leges legjobb barátom.

Tudom most megteszem,

Nem gondolkodom cselekszem,

A kést gyomromba döföm,

Az egyetlen örömöm.

Üvöltésem megtöri az esti csendet,

Most először rám figyelnek,

Mentő közeledik, utolsó erőmből még futok,

Egyedül akarok lenni mikor mindenkit itt hagyok.

Érzem gyengülök fehéredek,

Egy utolsót kérdezek,

MIÉRT KELLETT ENNYIT SZENVEDNEM?!

Ezt már sosem tudom meg.

-Jaj szegény lány! Vajon miért tette?

Akkor mondtad volna mikor még éltem,

Most bezzeg mind rám figyel,

Hát EZÉRT mentem el.....

____________________________________________

Újra a régi helyen jártam

Azon a füvön, melyen veled álltam,

Én néztem egyedül a csillagokat

Akárcsak régen a Te arcodat.

Oly régen volt már tovatűnő emlék,

Boldog vissza-visszatérő kacér kép.

Úgy fáztam az éjszaka hideg csendjében,

Úgy vártam ölelésedre, mint még sohasem.

Magányosan néztem a csillagokra,

És sírva suttogtam: Gyere vissza!

______________________________________________

Ha a fehér álmok feketévé válnak

S ha eljön az ősz vége lesz a nyárnak

Ne keseregj rajta, nyugodj bele szépen

Ne gondold, hogy mi volt valamikor régen.

Ne nézd, hogy az álom s az ábránd mivé lett,

Hogy te mi voltál s mivé tett az élet.

Így lesz hogyha egyszer vége lesz a nyárnak

Ha a fehér álmok feketévé válnak.

______________________________________________

Az egész egy napon történt

egy kiránduláson, hol sütött a nap

a boldog áradat

ismertlen volt itt mindenki

így mentünk el

kirándulni.

Láttam egy fiút,

s mikor szemébe néztem

elnyelt egy kavargó árnyalat

nem akartam abbahagyni,

csak, hogy lássalak.

Hogy ő mit érzett, nem tudom

csak annyit, mindig

sóvárogva gondolom

és tudom,

szerelmes vagyok.

De ő hozzám sem szólt

szóra se méltatott

mindig hallgatott

látni akartam,

a közelében lenni

vele beszélgetni.

Megőrültem magamban:

furcsáltam, mi van?

szerelmes voltam.

De egyszer megtört a jég

és arra ébredtem, hogy ő és én

boldog voltam

ujjongtam

és egyre csak

forró ajkát csókoltam.

Szenvedélyt képzett,

hogy csókolhattam,

az is, hogy láthattam,

azt hittem, boldog

szerelmesként

élünk majd tovább.

Nem így történt

vége szakadt

a forró kapcsolatnak

pedig mindketten

egymás függői lettünk

úgy éreztünk,

mi csak együtt lehetünk,

mégis elszakadtunk

bosszúért kiáltottunk

gyűlöltük egymást.

Nem is tudjuk, miért,

már egymással háboroztunk,

azonban mindvégig tudtuk

egymás függői vagyunk.

Olyan volt ő nekem,

mint drogosnak a drog

nem szálltunk szembe a vággyal,

hagytuk,s háboruztunk,

pedig egymásra vágytunk.

Egyszer azonban, mikor

találkoztunk,

felűlmúlt rajtunk

szenvedélyes vágyunk

őrjöngve rohantunk

egymás karjaiba.

Akkoriban már éreztem,

hogy már nem Őt szeretem,

egyre világossabbá vált nekem,

Ő azonban nem engedett.

Jött a fiú, akinek odaadtam mindenem,

elővette a pisztolyát,

és lelőtte az idegent,

mert neki idegen volt,

de nekem nem,

forrongva, dühöngve,

őt mindig is szerettem.

Karjait bénán széttárta

a néptelen utcában,

szívén a kicsi lyuk,

megőrjített engem.

Mit tettél, mit tettél?!

ez már visszafordíthatatlan

távozóban még láttam,

mikor szerelméért szíve megdobban

________________________________________

Félek, hisz nélküle élni már nem tudok.

Félek hisz napjaim csak vele boldogok.

Félek, hisz nem tudom meddig fog szeretni.

S attól is félek, hogy el fog engem feledni."

"Érints meg egy gondolattal,

Melybõl hûs szellõ fakad.

Érints meg egy varázslattal,

Melybõl a pillanat szalad.

Érints meg egy tekintettel,

Melybõl a szerelem marad.

Érints meg a két szemeddel,

Melybõl napsugár fakad.

Érints meg a két karoddal,

Melybõl áram szalad.

Érints meg hûs ajkaddal,

Melybõl csak csókod marad!"

Csak mennek a napok,

S, Te nem vagy itt velem,

Pedig annyira, annyira

Kellenél nekem!

Talán nem is sejted

Mennyire megváltozott minden,

Más szemmel látom a világot,

És ezt Neked köszönhetem."

Ha ez a szerelem, ez a naponta

Meghalok és naponta újjászületek,

Akkor már tudom, mirõl írnak a költõk,

és mirõl írtak eddig is századokon át.

Ezt eddig nem tudtam, nem éreztem,

És köszönöm a sorsnak, hogy

megismertetett Veled,

És köszönöm Neked, hogy megismertettél

ezzel a keserédes, fájdalmasan

gyönyörû érzéssel.

Köszönöm!"

Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem,

a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli,

mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba

ártatlan szeme minden újra, szépre

csodálkozón, kérdõn: velem is megeshet

valóban, igazán, létezhet?

Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül,

hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a

szerelem vérvörös lángja.

A tiéd, megkaptad, vigyázz rá,

zárd el duplán-biztos páncélszekrénybe:

a szíved közepébe, tápláld, szeress,

és hagyd, hogy szeressenek,

ne akard megmagyarázni, csak

hagyd, cirógatni, végig simítani magadon

az érzést, fogadd magadba, körülölel majd

és megmelegít, akár nyári szellõ, langyos,

kristálytiszta mindenek ura, végtelen óceán.

A szerelmet az élettel együtt,

és annak végéig tanulod, meg soha

nem ismered, a magyarázhatatlan csodát,

nincs képlet, nincs szabály, csak érzetek,

érzelmek, haja fejed magába fogadó

selyme, bársonya, mindig meglepõ,

magával ragadó arca, naponta megcsodálod,

elvarázsol, magához láncol, mint tiszta oxigén,

életet ajándékoz minden nap minden pillanatában.

Ajka, és ahogy csókol, megremegsz, ájulás,

lábaid gyengék, mindenek súlya, a szerelem

nehezedik rájuk, álomtájra, álmok közé repít

oly-oly könnyedén.

Csak az ajkak beszélnek, minden más érdektelen,

elmondják egymásnak a varázsigét, a Titkok Könyvét,

belelapoznak, beleolvasnak,

és rájössz mindez nem földi gyönyörûség,

a csodák-csodáját éled át könnyedén.

Nyakán az inak, megfeszülnek,

és te magadba szívod nõi illatát,

melyhez nincs hasonló, nincs más kábulat,

rácsodálkozol testének minden elrejtett kis

pontjára, szemed színt vált, magával ragad

a gyönyör, nem tudod, mit miért, hol és hogyan,

és õmagába fogad, rád tapad, eggyé válik veled,

megszunik tér s idõ, szerelemvörös betûkkel

íriszébe égeted gondolatod: SZERETLEK!

Szerelempárás testére tekintve

egy érzés, két karodba zárd, öleld, félton, óvón,

nem engednéd, kell, bódítóan kell neked,

minden pillanat minden pillanatában,

örökké, hiszed, a halál is legyozhetõ,

mindig szeretni akarod, vigyázni rá,

táplálni, vigyázni a csodát,

ismételni, csökönyösen ismételni,

mert nem lehet megunni.

Létezhetsz, mert létezik,

szerethetsz, mert szeret,

beszélhetsz, érti szavad,

érti, felfogja, mit mondasz,

de csak rábólint, hisz neki annyira egyértelmû,

mint hogy holnap is lesz egy nap, felkel a nap,

forog a föld. De azért hálás neked, bólint,

õ is így gondolja, amit elsuttogtál:

MEGSZERETTELEK ÉLETRE-HALÁLRA!"

_____________________________________________

Örök igazság: a szerelem

a legnagyobb, a legszentebb

dolog, mit ha nem ismersz

nem vagy nõ, nem vagy férfi.

Kell valaki, aki megért téged,

kell, hogy úgy érezd megérted.

Valaki, ki úgy érzed, szeret,

s a csókodtól, mint egy levél megrezeg.

Vele álmodsz, vele ébredsz fel.

Keresed, örülten, vágyaktól vezérelten

s ha megleled, s azt hiszed, a tied,

soha el nem veszted, mint esõcseppet

a végtelen tenger, elnyel, magába fogad

a csoda, a gyönyörû, tiszta, mély szerelem.

Elvarázsolódsz, megismerkedsz, a barátod lesz,

a varázs, a mágia, az ezerszer-ezer csoda,

megnyugszol, béke lesz a szívedben,

és ha ez az igazi, ragyogsz, és ragyogtatsz

Fájdalmas álom

Ha beleláthatnék a szívedbe,

Tudnám, miért feledtél el.

Figyelmed ide terelném

S hagynám, hogy észrevegyél.

Sok könnyet ejtettem érted,

De hiába volt, itt hagytál végleg.

Gyere vissza hozzám!

Egyedül vagyok és félek.

Félek, hogy szívem megdermed,

Hisz Te voltál benne a fény és a meleg!

Fázom, mert messze vagy tőlem.

Nem írsz, nem hívsz, még nem fedeztél fel.

Minden éjjel rólad álmodom,

Hogy melletted vagyok,

Szerelmes szavakra,

Forró ölelésre várva.

Simogató pillantásod érzem arcomon,

Olyan, mintha igaz lenne,

De csak álmodom.

Sötét éjjel édes álom tovaszáll,

Pillantásod más szemre talál.

Felébredek, de csak sötétség, s csend.

Kicsi szívem megdobban,

Szemem könnyre fakad.

Hiszen csak álmodtam!

Becsukom a szemem,

Álmodozom édes arcodról,

De itt hagytál magamra,

S szívem meg van fagyva.

Már csak ennyi marad belőlem....egy levél!

Nem hibáztatlak, de tudnod kell, hogy nagyon fáj!

Legyél boldog azt kívánom és találd meg az igaz szerelmet, ahogy én megtaláltalak téged!

Kérlek ne szólj rám ha sírok, de nehéz a szerelem...ez az élet tovább kell lépnem.

A legrosszabb a hiányod lesz!Most már mindegy minden, tudom, hogy nem szeretsz.

Ha majd egyszer gondolsz rám, lélekben mindig veled leszek.Ha bánatod van meghalgatlak, ha tudok segítek, de úgy, mint szerelem már ne közeledj sohase.

Nem akarok több fájdalmat, elég ez egy életre nekem!

Te voltál az egyetlen, az igazi, de most már tudom, csak álomvilágban éltem.

Köszönöm a jót, és feledem a rosszat, el kell, hogy engedjelek, de utoljára még egyszer érezned kell, hogy szeretlek!

Amikor kicsordul a szív…

Amikor megtudod, hogy van valaki más,

Amikor rájössz arra: te vagy a hibás…

Amikor hallod hangját, hogy valaki hív,

Amikor úgy érzed, hogy kicsordul a szív…

Amikor keze gyöngéden megsimogat,

Amikor megérinti hófehér karodat…

Amikor látod őt, bár mégsincsen veled,

Amikor ábránd után nyújtod a kezed…

Amikor észreveszed, hogy hiányzik,

Amikor tested ég, de mégis fázik…

Amikor mély fájdalom hasít beléd,

Amikor menekülve lépked feléd…

Amikor könnyek közt is látod őt,

Amikor reménytelen, de várod őt…

Amikor gondolkozol: Kell neked?

Amikor azt érzed, hogy szereted…

Amikor megtudod, hogy játék vagy,

Amikor a szomorúság nagyon-nagy…

Amikor léted csak egy játékszer,

Amikor azt mondják, hogy „Felejtsd el!”

Amikor észreveszed, nem sikerült,

Amikor felfogod, hogy mindig került…

Amikor eszeddel még elfelejtheted,

Amikor szívedből már nem törölheted…

Amikor megtudod, hogy van valaki más,

Amikor rájössz arra: te vagy a hibás,

Amikor úgy hallod, hogy ő az, aki hív,

Akkor, úgy érzed, hogy kicsordul a szív…

Volt idő...

Volt idő mikor még fogtad a kezem,

Volt idő mikor azt hittem tényleg szeretsz!

Volt idő mikor nem hiába vártalak és

Volt idő mikor már hiába vártalak!

Volt idő mikor reménykedtem,hogy

másnap még is jössz és

Volt idő mikor sírtam mert tudtam,hogy

rám Te már fütyülsz!

Volt idő mikor együtt sírtunk,

Volt idő mikor karodba zárva nyugtattál,

Volt idő mikor ígéretekkel halmoztál!

Volt idő mikor még hittem benned és

elhittem,hogy megértessz engem!

De ma már nem hiszek semmit mert,nincsenek

remények,szavak,nyugtató kezek és meleg,kék szemek!

Ma már csak a sívár magány él és a szerelmem amiből nem kértél!

Volt idő mikor még arra vágytam,hogy

elmondjam mennyire Szeretlek,

Ma már arra vágyom,hogy becsukjam a szemem és a föld lepjen be mert csak akkor lesz vége a szenvedésnek!

És rájössz,hogy az én szerelmem nem csak egy

DIÁKSZERELEM!!!

Emlékezés az iskolapadból

egy régi szerelemre

Itt ülök újra az iskolapadban

és a te ifjú arcodra gondolok.

Egykor te is itt ültél e padban,

s még üzentek neked a csillagok.

Mindig vártam, hogy a lépcsőfordulóban

meglássalak és észrevegyelek,

Volt idő, mikor ez meg is történt

de már lehullottak azok a levelek.

Lehullott már minden levél a fáról,

mi egyszer fontos volt, s valamit ért,

De az idő elfolyt már, vége lett,

és az ősz után a tél ideért…

Ahogy eljött a hideg és lehullott a hó,

úgy mentél el te is hirtelen,

És lassan döbbentem csak arra rá,

hogy aki egyszer volt, már nincs nekem.

Gyere vissza! – kiáltottam,

s kiáltanék most is nagyot…

De e kérés reménytelen,

S számban ez a szó megfagyott.

Ez nekem már nem számít,

mert halott vagy, eltemettelek!

És arra sem emlékszem boldogan,

Hogy egykor még úgy szerettelek…

De már vége. Ennyi volt.

S ha kérnél tőlem valamit,

Én elbújnék a rengetegbe,

s kiáltanám: „Nem vagyok itt!”

A gondolatok olykor fájnak,

ha eszembe jut sok szép emlék,

Kezeim mégis karjaidba vágynak,

s a világon a legboldogabb lennék.

Már egy fél éve nem láttam az arcod,

és nem hallottam hangod dallamát.

De te sem érzed szívem lüktetését,

s hívó szavam pacsirta-dalát.

Felednem kellett ezt az érzést,

de feledni csak ésszel tudok én,

Szívemből kitörölni nem lehet,

börtönbe vagy vetve a szívem közepén.

Celládnak még egykor eldobtam a kulcsát,

s mikor kéne, már hiába keresem.

Pedig most szólnék: „Szabad madár vagy!”

és ott repülnél a fellegeken…

Nekem és neked sem fájna

ez a könny nélküli, kedves búcsúzás,

És az sem törne le, hasítana belém,

ha megtudnám, hogy van valaki más.

De így, hogy nem tudlak engedni,

fájdalom lesz minden pillanat

Ha előttem, mint hervadó rózsára

rámveted szurkáló napsugarad…

És én bármennyire fáj is csak nézlek-nézlek,

fényedtől teljesen megvakulok

S ha egyszer majd úgy lesz, kihúny

a nagy fényed, hát tudd meg, hogy veled haldokolok!

Emlékezés egy régi szerelemre,

kezdődik e vers épp oly boldogan,

Mint a befejezés, az utolsó ciklus

e szerelemből, oly fájdalmasan.

Bár mindenkinek mondom, hogy már nem szeretlek,

mégis e tagadás sokszor nehéz,

És kérésem, hogy kicsikét szeress,

s a sok-sok nagy vágyam mégis túl merész.

Szerelem volt, gyönyörű érzés,

bár viszonzatlan, rút és mostoha,

De téged és, hogy úgy szerettelek,

nem fogom elfeledni már soha.

Mert álmaimban mindig visszatérsz,

És megigéz a két szép kék szemed,

A nevem suttogod, s én a tiéd,

S ez álomból én fel nem ébredek.

Mert, ha rájövök, hogy csak álom,

s máskor van az álmok nagy kora,

Az érzést, hogy szerettelek

nem feledem többé soha…

Itt ülök újra az iskolapadban,

s a te drága arcodra gondolok,

S várom, hogy te is itt üljél e padban,

És üzenjenek újra a csillagok.

Kiálthatnék, dalolhatnék,

s vágynám, halld meg sóhajom,

S te nem hallod meg, nem szólsz vissza,

ezt a Földet itt hagyom…

Bár szenvedhetnék sokáig,

mert szíved sose szól nekem,

És gyötrődés lesz az szívemnek,

ha rádtalál a szerelem.

Tán akkor már elengedlek,

ha őt szívből szereted,

Itt a lakat nagyot kattan,

S szabad lesz az életed.

Lehull minden levél a fáról,

mi fontos lesz, s valamit ér,

De nem kell már sokáig várnunk,

mert tavasz lesz, és a nyár ideér.

Te elindulsz majd más tájakra,

és cellád szívemben üresen áll,

De emléked, hogy egyszer ott éltél,

soha senki azt nem törli már.

Nem lesz több izgalom szívemben,

nyugalom lesz, csönd és nagy béke.

A háború elcsendesül, ágyúk nem szólnak,

A zongoraszó elhalkul, és a dalnak vége…

Te voltál az ki megdobbantott

Te voltál az aki mindig bántott

Te voltál az ki vigyázott rám

Te voltál az aki mindig nézett rám.

Eszembe voltál minden nap

De ez megváltozott egy sötét pillanatban.

A szívem mindig hozzád húz

Ezt te is jól tutod.

De a lelkem gyötrés és fájdalom.

Nem akarom,hogy neked is rossz legyen

Kérlek ne húzd tovább ennyi volt velem.

Itt a tavasz a szerelmesek ideje

S meg csap minket a szeretett szele

Éjjel nappal csak rá gondolunk

Mindig egy fiúról álmodunk!

Meg láttuk életünk szerelmét

Bódító eme érzés még ilyet nem éreztünk

Szállunk egeken át dúdoljuk szerelmünk dalát!

S amint fel jő a nap egy szerelmi csók

hagyja el ajkamat.

Szívem forr a szerelem lángjától

Lelkem ég a vágytól mikor ő rá gondolok

Szívem hevesen ver mikor át ölel.

Száll az égen két turbékoló gerlice

Tudjuk ez egy jel a mi szerelmünkre!

Ím eljött a szerelmesek ideje

A mi szerelmünk örökké tart

Még azon túl is halad.

Éhes vagyok a szádra, hangodra, hajzatodra,

evés nélkül, némán járok az utcán,

nem táplál a kenyér, feldúl a hajnal,

lábad vízcsobogását hajszolom csak egész nap.

Folyton csak éhezem sikamló kacajodra,

kezedre, melynek színe mint tömött csűr,

éhes vagyok a körmöd halvány drágakövére,

a bőrödbe harapnék, mint kemény mandulába.

Harapnám a sugárzást, mely szépségedbe égett,

a gőgös, messzi arcon a rátarti kis orrot,

harapnám szempilláid alatt a tünde árnyat,

s éhezve így megyek, az alkonyt szimatolva,

úgy kereslek-kutatlak, téged s szíved, a forrót,

akár egy pumát Quitratúl rengetegében.

Benned szikrázó halmazban hever

sosem sejtett világok ritka kincse,

kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,

s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e

kincsnek, amivel fennen kérkedel...

Valaki rám fellegtrónusról int le,

kit én emeltem csak az égbe fel -

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid

pillanat, mely közönyödben megingat.

Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.

Mosolygunk, míg az álom karja ringat

s felrettenünk, siratva álmainkat.

Köszönöm :)

Vagyis inkább annak a személynek köszönöm, aki megihlette (irulpirul) :)

szio cép verse gratula!

:)