Szerelmes versek, idézetek (beszélgetős fórum)

Majd álmaidban meg-meg látogatlak,

Mint messzi vendég,kit senki sem várt.

Ne hagyd,hogy az úton ácsorogjak,

Az ajtót be ne zárd.

Belépek hozzád,csendben letelepszem

És cak nézlek a homályon át...

És amikor édes arcoddal beteltem,

Megcsókollak és megyek tovább.

Szereted a szerelmes verseket?Romantikus vagy?

Írd le kedvenc versed.

Acél lány

Volt egy lány a Mennyországban az angyalok között,

Felhőjén ücsörögve szívébe magány költözött.

Fehér testét fekete lepel lepte,

A többi angyal haragja fenyegette.

Könnycsepp fakadt szeméből,

Fájdalom járta át a szívét,

Fájt neki, hogy nem értették,

Fájt, hogy nem szerették.

És a lány énekelni kezdett, zengett az ég,

Minden angyal hallhatta tiszta énekét.

"Ha nem tetszik, ne állj velem szóba,

Erről nem mondok le senkiért,

Megtagadhatsz, kivethet a világ,

Szívem akkor is a Rocknak él.”

Felhője széléről a semmibe nézet,

Egy finom kéz taszított és bevégzett.

Visszaesett az angyal így a Földre,

De hiába indult a helyét sose lelte.

Könnycsepp fakadt szeméből,

Fájdalom járta át a szívét,

Fájt neki az élet,

Fájt, hogy nem keresték.

Dallam a szélben, fényben vagy éjben,

Ugyanolyan kitartó, mint régen.

"Ha nem tetszik ne állj velem szóba,

Erről nem mondok le senkiért,

Megtagadhatsz, kivethet a világ,

Szívem akkor is a Rocknak él."

Szenvedett a Földön, szenvedett az Égben,

Nem fogadták el, mert különleges volt egészen.

Így vált örökre a Rock angyalává,

Érző szívét a gonoszság edzte acéllá.

És ha szól a metál, ha tombol a tömeg

Az Ő dallamát, dúdolják a rockerek.

"Ha nem tetszik, ne állj velem szóba,

Erről nem mondok le senkiért,

Megtagadhatsz, kivethet a világ,

Szívem akkor is a Rocknak él."

Az álom is csak Téged rajzol fel,

Pár vonal, karc, álmommal felel,

Mint ablak porába húzott kusza ábra:

Kileshetsz általa a fényes napvilágra.

Így képzelheted a kinti világot,

Százszínű szivárványt, fekete virágot,

Kavargó lelkednek édes kínjait,

Mik élővé festik buja, vad vágyaid.

Bolondos táncot járnak apró, zöld najádok,

Elménkbe feslett képet villantó tündérlányok,

Vágyaink lámpását gyújtják meg nevetve,

Lobbantva minket is, színes szerelemre.

És nem lessük már, hogy nappal van, vagy éjjel,

Eltelve egymással, szerelemmel, kéjjel.

Kit érdekel, hogy álom, vagy valóság?

Csak jó, hogy a miénk, e kábult, szép boldogság.

Olyan vagy nekem, mint a sivatagban

Egy árnyékot adó fa,

Vagy egy csorgadozó patak,

Ki szomját oltja a fáradt vándornak,

Mint madárnak a szárnya,

S hívogató ég, ahol szabadon szállhat.

Érzem Te vagy a mindenem,

A szerelmem, a tengerem,

Ki nekem mutatja tengerszíneit,

Habos, simogató, fodrozódó hullámait.

A pacsirta, ki zengi dallamos énekét,

S hallatán az emberek kinyitják szíveik.

Te vagy akiért létezem és élek,

Te vagy a mindenem, s Veled az évek

Csodás órák s percek, s ahová lépsz,

A lábad nyomában virágok nyílnak.

A neved is és az egész éned

Nyarat idéz a szürke kemény télnek,

S megtelik melegséggel, ragyogással

AZ ÉLET.

A Mosoly

Milyen kivételes ajándék a mosoly, hiszen:

Nem kerül semmibe, de szívmelengető.

Csak egy pillanatig él, ám az emléke megmarad.

Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot.

Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen.

Biztatás a csüggedőnek, erőt önt belé.

Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi

javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele.

Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon,

nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra,

mint neki, aki már nem tud mosolyogni.

Amikor a kezed nyújtod felém,

Én ölelő karomat tárom eléd.

Amikor Te szíved adod nekem,

Én életemet adom kincsem.

Mikor Te megpihensz mellettem,

Én kitárom Neked lelkem,

S én Neked adom a holdat,

Mely beragyogja az eget,

S a csillagokat hozom le Tenéked,

Hogy szíved ezzel teljen meg.

Mikor Te mellettem vagy,

A szívem mindig megpihen.

S mikor távol vagy,

Figyelő szemem Rád tekint,

S hosszú utadon kísér aggódva,

S ölelő karom örökké Téged segít.

Ha én elmennék

Ha én elmennék,

Fogd meg két kezem.

Ha én elmennék

Szoríts meg jól Kedvesem.

Ha én elmennék,

Mond, hogy maradjak Veled,

Hisz, ha elmennék,

A magány fojtana meg.

Ha én elmennék,

Mond, mi lenne énvelem,

Hisz a világot, adtad Te énnekem.

Ha én elmennék,

Mond, mi lenne énvelem,

Hisz a csillagot, hoztad le az égről nekem.

Ha én elmennék,

Mond, mi lenne énvelem?

Így hát arra kérlek,

Fogd meg két kezem,

Ölelj magadhoz,

És ne engedj el Kedvesem!

Mikor a szemedbe néztem

Mikor a szemedbe néztem,

Láttam a tengert, s a homokpartot,

A kék eget, s a szikrázó napot.

Mikor a szemedbe néztem,

Láttam a csillogó gyémántot,

S a gyönyörű smaragdot,

Mikor a szemedbe néztem,

Magamat láttam mosolyogva,

S láttam ölelő karodban

Megpihenni lelkem.

Mikor a szemedbe néztem,

Egy új világot láttam

Mely eddig csak álom volt

S láttam az utat,

Mely a jövőbe tekint.

Mikor a szemedbe néztem,

Egy világ mosolygott vissza rám,

Mikor a szemedbe néztem,

Testünk egyé forrt,

S a mámor hevében

Hangunk az égbe szólt.

Erzes!

Erzem szoke hajad simogato puha meleget

Szeretem tengerkek szemed lagy nezeset

Erzem forro vad csokod izet

szeretem eros karod oleleset

Erzem hogy szeretsz

de megsem hiszem el

Hisz csak az enyem tudom soha nem leszel

En megis szeretlek es gondolok rad

ejjeleken es nappalokon at

Kicsiny eletemnek te vagy legszebb fenye

szivembol nem tep ki barmely

gonosz elme SOHASEM!

Kedves!

Elmentem toled szep csendben

muszaj volt ertsd meg ezt kellett tennem

elszolitott az a szo hogy kenyszer

de vissza mennek szazszor ezerszer

Testem meg mindig teged kivan

szivem most is egyvalakit imad

Csak az eszem kialt megalljt

Ot olelem s teged erezlek

Ot csokolom s teged szeretlek

ezt mondogatom mint egy eszelos

hanyszor den hanyszor

Andriskam nagyon hianyzol!

Nem szines

Fekete a szivem fekete a lelkem

fekete a gondolat mely kering bennem

fekete vagyok

Feketek a percek

feketek az evek

fekete pillanatokon

atsopor az eben szinu ido

fekete ur

Fekete a levego

fekete az illat

s a fatyolos egen atsopor

a fekete indulat

sotetseg

Fekete szerelem

fekete kapcsolat

szakadozott eletek

s fekete gyulolet

mely eltemet

s hagy elveszni

a nagy fekete semmiben

fekete halal!!

Akiert orultsegekre vagy kepes

az en vagyok neked edes

akiert hazudtal rengeteget

az is en vagyok neked

Velem kielheted vagyaid

ki nem mondott kereseid

amit mindig is akartal

de meg soha nem kaptal

az velem letezik

Kettonk kapcsolata egy nagy romantika

ami manapsag ritka kincs

s ami massal soha nincs

orizzuk hat meg amig csak lehet!

Szavakba foglalni nehez

oly mely es nehez erzes

nem tudom csak erzem

elso perctol kezdve kerdem

mi tortenik velem

nem akarom

nem kell a fajdalom

fajdalmas es edes

olyan mint a drog mindig akarod

nincs lemondas es nincs kenyszer

nincs kerdes es kell megegyszer

es meg es meg es abba hagyni nem tudod

es nem is akarod

csak sullyedsz bele egy vegtelen szerelembe

amibol nincs kiut

nincs menekves ez elol

es szep lassan megol!

hello. tettszik a fórum,jók a versek, látogatni fogom:):)asszem:D:D:):) Nekem is van egy-kettő kedvencem, íme:

Még itt vagyok (veled)

Kedvesem! Még itt vagyok veled.

Gyermeki, érzékeny lelkem, csak neked.

Gyengéden sírva suttogja neved,

Hogy míg él, csak téged szeret.

Öröm volt minden perc veled,

De most fogd meg a remegő kezet,

Mely lassan a halálba vezet…

…de még itt vagyok veled!

Kedvesem! Szeress, míg melletted vagyok.

A gyengéd fény már felettem ragyog.

Ölelj át, s még egy csókot adok,

Megőrzöm belül mit tőled kapok,

Mert nekem már nem lesznek holnapok,

És őrizd a mát, mit még adhatok.

Ha már nem leszek neked…

…de még itt vagyok veled!

Kedvesem! Fogd meg e hideg kezet.

Érzed kicsim? Nyugodt. Már nem remeg.

Nem dobban a szív sem már senkiért,

Mely tegnapig is csak érted élt.

Mosd le arcomról a fáradt könnyeket.

Zárd izzó öledbe kihűlt testemet.

S bár ajkam néma, többé nem nevet…

…de még itt vagyok veled!

Millio hang egyszerre törik össze, mert hallgatásod szivem siri csöndje..millio szin és millio indulat, rád gondolva szivembol fakad..millio gondolat hangosan duruzsol, és néma csend alatt, millio vágy és millio akarat lázongva forr, ha jön az alkonyat. Millió emlék és millió szó,millió rossz és millió jó,millió arc, és millió jelenet, és csak egy szó: Szeretlek!!

szólj rám, ha nem fogom a két kezed

szólj rám, ha nem vigyázom két szemed

szólj, ha az ölelésem túl kevés

ha fáj már míg nem érintelek,

szólj rám, ha nem hiszel már semmiben

szól rám, s én odaadom mindenem

csak szólj, én itt leszek amíg lehet

melletted és védelek....

Eltűnődöm sokszor, mennyit vártam Rád, hosszú idő,több mint gondolnád.Eltűnődöm sokszor mennyit álmodoztam én,s ami álom volt, most mind az enyém!!

Higgynekem,s örökké szeretni foglak!Óvd a szívem,soha elnedobd,meglátod,míg dobog:Téged szeretnifog

A szerelem számtanában egy meg egy egyenlo a mindennel, és kettobol egy egyenlo a semmivel.

Ne hidd,h el tudlak feledni,h mást is tudok így szeretni.ha a síron túl is van élet ott sem tudok mást szeretni,csak Tèged!

"Ne add fel sosem amiben hittél, benned él a remény..Ne hagyd, h elvegyék tőled álmaid.. harcolj,s valóra válnak vágyaid."

Van még sok nekem:D de ezek a kedvenceim:):)

A sziv tudja hogy szeretni kell

meg ha az agy nem is fogja fel

A sziv azt sugja legy boldog legy boldog

de az agy egyre csak kattog es kattog

tervez es megrajzol

es olyan utan hajszol

ami megszunt letezni

nincs mar,de az agy egy kincstar

es nem felejti

de a sziv tudja hogy boldogsag ott var

talan mar ott all

de te sietsz nincs ido

rohansz el a vegtelenbe

es csak elrobogsz mellette

Aztan megfordulsz hol van ott volt valahol

de hiaba keresed mar nincs sehol!!!

Legujabb versem;

Annyira szeretnek porszem lenni

es semmit semmit nem erezni

se fajdalmat,sem ehseget

s foleg szerelmet nem

nem akarom ezt az erzest

poszem akarok lenni

a vegtelen oceannal letezni

vogyl el hullamaidon

sodorj el partjaidon

porszem akarok lenni

egy aprocska homokszem a parton

egy a sok kozul

elettelen es nevtelen

es nincs ertelem mely korulvesz

es erez es mindent elvesz

elveszi az eletem mindenem

az erzelem a vegso szerelem

porszem akarok lenni!!!!!!!!!!!!

Vigyél el!

Vigyél el! Vigyél el, te tudod hová!

Vigyél el! Vigyél, engem bárhová!

Keress egy helyet, ahol ketten lehetünk,

A boldogság, akit még oda engedünk!

Találj egy földet, ahol boldogság és béke van,

Ahol örökké ölelhetsz, és végleg velem vagy!

Nézz bele szívedbe, hallgass a lelkedre,

Ott bennük az utat, biztosan megleled!

Ha nem találsz utat, e gyönyörű földre,

Nézz bele szemembe, ott meglátod rögvest!

Ott a szemem mélyén, ott látod lelkemet,

Mellette ott leled szerelmes szívemet!

Ha őket, meglátod, csillogó szemeim legmélyén!

Segítséget találsz, ahová engemet elvigyél!

Ott látod lelkeddel, lelkem rejtekén,

A csodás földet, ahová veled elmennék!

Lelkeddel lelkem, titkait feltárod,

A boldogságod, akkor, biztos megtalálod!

Hisz bele van az, vésve, oda mindörökre,

Veled vagyok boldog, nem is vágyom többre!

Szeress..

Amíg odalépsz az ablakhoz

Addig megfogom kezed,

S a szélesre tárt ablakszárnyhoz

Én is odalépek Veled.

Kezem a kezedben nyugszik

S megmutatod Nekem,

Hogy szép volt a Világ eddig is,

De most még szebb lett Én velem.

Szótlanul állok csupán

S feldolgozom a csodát,

Az először megélt vágyakat

S lelkem kavargó forgatagát.

Szeretném sokáig nyitva tartani

Szerelmünk kitárt ablakát,

Hogy minden mi vagyunk

Az örök tavasz levegője járja át.

S a kint elterülő hamiskás élet

Csak kívülről érintsen minket,

S ne zavarhassa össze legbelül

Az ablakban álló, két szerelmes szívet.

"Az utolsó angyal

Egy angyal repül fent az égen,

Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.

De már alig repül, alig van ereje,

A végső búcsújának talán épp itt az ideje.

Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,

Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.

S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:

Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.

Most ez az angyal összetörten száll,

Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.

Inkább a pokol tüzében kárhozna el,

Hiszen a szív melyért élt már nem felel.

Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,

Azért a valakiért aki érte már nem zokog.

Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,

S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.

A kislány imádta a fiút, érte élt,

Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.

Vakon bízott benne, hitt neki,

Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.

Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,

Melyből lett e keserű tragédia.

Nem lehet tudni milyen nap is volt,

Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.

Besütött egy rideg sziklaszirtbe,

A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.

Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,

Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.

Halott lett a lány, hisz belehalt abba,

Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.

Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:

Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.

Elküldte a fiú egy szomorú délután,

Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.

A telefonban áradtak a fiúból a szavak,

Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.

Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,

Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:

"Eldobott engem, nem kellek már neki,

De mondd Istenem, mit ártottam én neki?

Én mindig hűen szerettem,

Akármerre is járt soha sem feledtem.

Életemet adtam volna akármikor érte,

Hogy végre örökre az eszébe vésse,

Hogy mindenkinél többet jelent nekem,

S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.

Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,

A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.

Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,

De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.

Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,

Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.

Mondd Uram mit vétettem?

Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"

S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,

Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.

Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,

Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.

A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,

A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.

Csak futott, futott, mindig előre,

Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.

Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,

Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.

Éjszaka volt már, csendes volt a táj,

Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.

Éjszaka volt már, rideg volt a táj,

Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.

Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,

Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.

Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,

Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.

Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,

Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.

Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,

Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.

Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,

A komor égből hópelyhek zuhantak alá.

Csak estek és estek szakadatlan,

S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.

Fehér lepel lepte be a tájat,

Nem volt az más, mint angyalszárnyak.

Tiszta volt minden, csendes és élő.

Egy kivétel köztük épp ő.

Csendesen kullogott a sötét magányban,

Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.

Kiáll a sziklaszirt szélére,

Könnyei folynak szüntelenül képére.

Néhány perc még,

S végre eljön a csodás vég.

Halkan elkezd esni az eső,

Szomorú az ég, épp ahogy ő.

Véget ér a szírt, nincs tovább,

Egy szenvedő test zuhan alább.

Törött szárnyából hullnak a tollak,

Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.

S az utolsó valódi angyalról,

Aki soha többé nem kért a "jóból"...

De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?

Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.

Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,

Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.

Hiába kérdezett ő bárkit,

Nem tudtak a lányról semmit.

Pánikba esett hirtelen,

Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.

A telefonom csörgött, s kiírta a neved,

Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.

Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,

- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.

A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,

A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.

Én halkan súgtam: "Itt vagyok"

Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.

Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,

-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.

Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,

Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.

S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,

Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.

Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,

Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.

Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,

S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.

Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,

Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.

A távolból alakok futnak, egyre közelednek,

Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.

A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,

Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.

Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,

Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.

Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,

Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.

Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,

A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.

A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,

Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.

Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,

Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.

Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,

Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."

S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,

Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.

Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,

Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.

A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,

S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.

Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,

Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.

Múlnak az évek, a távoli hang halkul,

Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.

De egy dolog örök és ez soha nem vész el,

Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!

De nem is tudná már sohasem feledni,

Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,

Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,

Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.

Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,

Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.

Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,

Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.

Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,

Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.

A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,

Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."