Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Szerelmes versek, idézetek fórum

Szerelmes versek, idézetek (beszélgetős fórum)


❮❮ ... 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 ... ❯❯
2009. febr. 12. 12:07

Ha egyszer majd síromnál állsz,

s engem már soha többé nem látsz,

írd csöndesen a porba:

ŐT IS ISMERTEM VALAHA!

2009. febr. 12. 12:06

Hidd el régóta szeretlek,

könnyeim érted sokszor peregnek.

Sokszor kértem Istent,engedjen feledni,

de a válasz az volt: TÉGED KELL SZERETNI!

2009. febr. 12. 12:04

Fáj az én szívem mikor mással látlak,mert tudom,hogy: FELEDNI SOHASEM TUDNÁLAK!

FÉLRE ÁLLOK UTADBÓL,MERT MÁSNAK VAGY A PÁRJA,

titkon úgy sírok utánnad,mintha nem is fájna.

2009. febr. 12. 12:01

Kit egyszer elhagyhagytál,snem volt arra ok,vigyázz,mert a csalódás neked is fájni fog.

Ne gondold,hogy könnyű boldognak lenni.mert a boldogságért is sokat kell szenvedni.

Nem csak szép,s csók az egész,

IGAZ,BOLODOGNAK LENNI,HIDD EL NAGYON NEHÉZ!

2009. febr. 12. 11:58

Csalódni fogsz egyszer az életben,

csalódni abban,akit szeretsz.

Tartós bánat képződik szívedben,

s könnyel telik meg bánatos szemed.

Ne átkozd,ki mindezt így akarta,

s ki bajod tudná enyhíteni.

De tanuld meg,hogy: LEHET,KELL,S MUSZÁLY FELEJTENI!

2009. febr. 12. 11:55

Erős a sodrás,elvisz az ár,

más szeret,más csókol,és más karja vár.

De emléked őrzöm,szívembe temetem,

bárhová bújsz,én sosem feledem.

2009. febr. 12. 11:52

Jázmin nyitott!


Jázmin nyitott a kertekben,kissé regényes de nyitott.Talán akkor támadt lelkünkben az az állandó mély titok.

Talán akkor jutott eszembe,hogy ámítom csak önmagam,s talán te is másra gondoltál,míg rámborultál szótalan.

Eszünkbe jut mindkettőnknek az az édes-kínos pillanat,mikor szívünk először nyílt meg,a nyíló jázmin lomb alatt.

Mikor nem vágy volt a szerelmünk,

csak titkos-bűvös sejtelem,

TALÁN AKKOR JUTOTT ESZÜNKBE,HOGY EZ MÁR NEM IS SZERELEM!

2009. febr. 12. 11:48

Ölelj szorosan úgy,mint én,

csókolj még hosszan úgy,mint én.

NEM KÉREK MÁST,CSAK MARADJ VELEM ÖRÖKRE,

s hidd el,boldoggá teszlek egész életedre.

2009. febr. 12. 11:46

Sötét éjszakában,mikor a hold már fent van az égen,szeretnék veled lenni a csillagok ölében.

Szeretm ajkad érezni ajkamon,

s élvezni,amit hosszú hajad símogatja arcom.

Szívem most tündérekkel táncol,s lassan teljes lesz a mámor.

A rossz dolgot is jónak látom benned,

HISZ MINDEN TÖKÉLETES,MIKOR AZ EMBER SZERELMES!

Bőröd bársonyos tapintása olyan édes,

szemeid szép pillantása oly fényes.

Biztonságot nyújtva szorosan bújok hozzád,

s szíved csilingelő hangját hallgatom órákon át.

Mikor halk szuszogásodat meghallom,tudom,hogy jól vagy,ezért nyugodtan elalszom.

De csak ekkor ébredek fel igazán,s merengve jövök rá,hogy: ez egy csodás álom volt csupán!

2009. febr. 12. 11:39

Elszeretném mondani,hogy: szeretlek téged,

eszembe vagy,bárhová is nézek.

Szeretnék a szemedbe mélyen belenézni,

elmondani neked,hogy: NÉLKÜLED NEM ÉRDEMES ÉLNI!

1678. Szerena20
2009. febr. 11. 22:33

Rejtegetem szívem mélyén,

Féltve, fájón a nagy titkot:

Hogy feledni el nem tudlak,

Hogy nem leszek soha boldog!

1677. Szerena20
2009. febr. 11. 22:32

Messze, messze mentél,

Hogy megmutasd,

mily mélyen bennem élsz.

1676. Szerena20
2009. febr. 11. 22:31
"Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem."
1675. Szerena20
2009. febr. 11. 22:30
"A szerelem erőt ad, majd megfelezi. Egymás nélkül nem létezhetünk. Ha elvesztem őt, mert elszakítják tőlem, megölik vagy elhagy, vele vész az erőm. Lényemnek azt a felét kell nélkülöznöm, amely nélkül üressé válik az is, ami megmaradt."
1674. Szerena20
2009. febr. 11. 22:28

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcseppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak Téged!...


Nagyon hiányzol!:(

1673. Szerena20
2009. febr. 11. 22:27
Az a legerősebb szerelem, amelyik meg meri mutatni a gyengeségeit is.
1672. Szerena20
2009. febr. 11. 22:26
A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.
1671. Szerena20
2009. febr. 11. 22:25

Kinek csak álma boldog és szeretne

ölelni árnyat, széllel víni harcot,

mély tengeren úszom, nem érve partot,

homokra építek s irok szelekbe.

1670. Szerena20
2009. febr. 11. 22:24

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,

magam vagyok gyásztól fenyegetetten,

magam vagyok sziromnál hervadóbban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

1669. Szerena20
2009. febr. 11. 22:24

Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.

Miért? - Valami megváltoztatott.

Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.

1668. Szerena20
2009. febr. 11. 22:23

Ki vagy? - Az, aki megadta magát.

Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.

1667. Szerena20
2009. febr. 11. 22:21
" Nélküled semmi vagyok! "
2009. febr. 11. 13:16

Szia kisvirág42!Kiírom neked ide azt a történetet.


Aki igazán szeret...


Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele.Magas volt,fiatal,karcsú,akár egy jegenye,és csodaszép kék szeme volt.Szólt:-Kislány!Szabad egy táncra?Alig tudtam kimondani:-igen!A zenekar egy keringőt játszott,s minket elsodort a tömeg.Szeme égő tűzként parázslott,amikor rámtekintett,nevetett.Búcsúztunk,a fiú így szólt:-Imádlak!Egy esztendő múlt el azóta,gyorsan ment el mint egy múló pillanat.Ketten gyakran találkoztunk,s kaptunk forró csókokat.Azthiszem boldogok voltunk,szerettük egymást,míg a tragédia meg nem történt.Egy fülledt nyári napon a suliból hazafelé tartottam épp a szürke aszfalton,mikor megpillantottam valakit,aki felém jött az úton.Én integetni akartam neki,hisz ő már messziről integetett,de akkor vettem észre valamit,és nem emeltem fel a kezem.Kezét egy ismeretlen lány fogta.-S ilyen volt velem.Hát így szeretett engem!Ezt tette velem!-Én inkább meghalok.-Gondoltam magamban.Hisz így mit ér az életem?!A kanyarban feltűnt egy fekete jaguár,mint fekete veszedelem.Én hírtelen az útra léptem,a többire már nem emlékszem.Amikor magamhoz tértem,hatalmas tömeg állt körül.Csak azt nem láttam,akit szerettem.Ekkor vettem észre,hogy egy test hever mellettem.-Igen,ő az a hős,a bátor,ki saját testével védelmezett.Még volt benne élet,félig eleven,félig halott.De megszólalt:-Meg kell mondanom,hogy az a lány a nővérem volt.Szeme a végtelenbe merült,szája végtelen mosolyra húzott.Nemtudta rajtam kívül senki,hogy a halállal küszködött.A fiú arcán egy könnycsepp jelent meg.A gyengülő kezével megszorította kezemet.Utolsó erejét összeszedve egy mondatot súgott:-Gondolj magadban bármit,én igazán szeretlek.Örök gyász van a szívemben,mert van egy fiú,aki azzal a mondattal halt meg:-Én igazán szeretlek!

1665. ef8620bbd6 (válaszként erre: 1408. - Haylieprincess)
2009. febr. 8. 10:31
ez nem rossz.ahogy olvastam nem tűnt annyira kitaláltnak nekem legalábbis.nekem tetszett
2009. febr. 3. 11:42
Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én azt szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem.,>
2009. febr. 3. 11:31

Meg kell tanulnom nélküled élni,

Tőled többé semmit sem kérni,

Meg kell tanulnom nélküled álmodni,

Szerető szívedből örökké távozni,

Meg kell tanulnom nélküled mosolyogni,

Kezedet már meg nem fogni,

Meg kell tanulnom nélküled élni,

Pokol tüzében nélküled égni,

Meg kell tanulnom nélküled álmodni,

Szép álmokból többé fel nem ébredni,

Meg kell tanulnom nélküled mosolyogni,

Miattad többé már nem szomorkodni,

Meg kell tanulnom nélküled élni,

Távollétedtől többé nem félni,

Meg kell tanulnom nélküled álmodni,

Boldog napjaink többé nem számolni...

2009. febr. 1. 22:24

Lépj, amíg nem késő!

Azon a napon a lány szíve gyászba borult, Úgy érezte, a világ ellene fordult. Egyetlen szerelme lemondott róla, S már egy másik lány kezét fogja azóta.

"Már nem szeretlek!"- vallotta be a fiú, A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt. De a lány nem adta fel, dacolt ellene, S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.

A remény viszont egyre jobban elhagyta, Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lányt simogatja. Időközben a fiú rájött ,még mindig érez valamit iránta, De nem lépett, mert a szórakozás fontosabb volt számára.

A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra, "Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan. Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta, A kötöttséget, az igazi szerelmét nem vállalta.

Teltek a napok, teltek a hónapok, A lányról már azonban régen nem hallott. Egyik este, álmából felébredve rossz érzés kapta el, Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.

Érezte régi szerelme keserű hiányát, Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját. Hiányzott neki az arca, a forró ölelése, A féltő gondoskodása, a lány maga egésze.

Másnap megjelent a házánál virággal a kezében, Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében. A fiú teljesen elfehéredett ,s érezte nagy a baj, Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve: Meghalt!

Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát, Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát. A fiú elsápadva állt ott egy percig, A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.

Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele, Minden percben ott kellett volna lennie mellette. Este nem tudott elaludni, a szemébe könny szökött, Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.

De hirtelen, mintha egy melegség járta volna át, Mintha hallotta volna halott szerelme hangját. És igen, a lány ott tündökölt angyal képében, A régi, megszokott, gyönyörű szépségben.

Mindkettőjük szemében könny ragyogott, A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott. Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant, A régi, gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.

Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik, A lány a fiú arcát végigsimítja, lelke melegséggel megtelik. Igyekszik szerelmét megnyugtatni, De csak ennyit tud végül mondani:

"Ne sírj szívem nincs semmi baj, Emlékem szívedben végig megmarad. Én ott leszek végig melletted, őrzöm az álmaidat, Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban."

Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét, A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét. A lány arca egyre halványodott, "Most mennem kell!"- csak ennyit mondhatott.

Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát, De még lehetett érezni a lány kellemes illatát. A fiút ezután az álom hamar elnyomta, Gondolataiban ő járt, s hogy nem feledi el soha.

Reggel, mikor felébredt, nem tudta valóság volt-e, vagy álom, De talált valami csodát az asztalon. Egy fehér toll volt ott a lány illatával, S rájött mit veszített a lány halálával.

Szívében most még jobban érezte hiányát, S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát. Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt: "Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"

2009. febr. 1. 22:23

„Azt hittem szerettél egyetlen virágom,

te voltál mindenem ezen a világon.

De te már nem vagy, könnyen másé lettél.

Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?

Meghalok inkább, mert nem bírom már.

A két ölelő karod más fiúra vár.

Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.

Te a világon maradsz, én elmegyek.

Az én szívem téged soha nem feledett.

Gondolj Rám néha, ki téged szeretett.

Szeretlek most is, bár nem sokáig élek.

Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!”

2009. febr. 1. 22:22

Az utolsó angyal


Egy angyal repül fent az égen,

Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.

De már alig repül, alig van ereje,

A végső búcsújának talán épp itt az ideje.

Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,

Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.

S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:

Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.

Most ez az angyal összetörten száll,

Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.

Inkább a pokol tüzében kárhozna el,

Hiszen a szív melyért élt már nem felel.

Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,

Azért a valakiért aki érte már nem zokog.

Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,

S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.

A kislány imádta a fiút, érte élt,

Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.

Vakon bízott benne, hitt neki,

Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.

Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,

Melyből lett e keserű tragédia.

Nem lehet tudni milyen nap is volt,

Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.

Besütött egy rideg sziklaszirtbe,

A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.

Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,

Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.

Halott lett a lány, hisz belehalt abba,

Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.

Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:

Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.

Elküldte a fiú egy szomorú délután,

Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.

A telefonban áradtak a fiúból a szavak,

Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.

Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,

Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:

"Eldobott engem, nem kellek már neki,

De mondd Istenem, mit ártottam én neki?

Én mindig hűen szerettem,

Akármerre is járt soha sem feledtem.

Életemet adtam volna akármikor érte,

Hogy végre örökre az eszébe vésse,

Hogy mindenkinél többet jelent nekem,

S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.

Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,

A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.

Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,

De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.

Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,

Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.

Mondd Uram mit vétettem?

Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"

S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,

Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.

Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,

Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.

A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,

A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.

Csak futott, futott, mindig előre,

Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.

Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,

Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.

Éjszaka volt már, csendes volt a táj,

Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.

Éjszaka volt már, rideg volt a táj,

Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.

Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,

Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.

Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,

Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.

Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,

Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.

Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,

Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.

Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,

A komor égből hópelyhek zuhantak alá.

Csak estek és estek szakadatlan,

S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.

Fehér lepel lepte be a tájat,

Nem volt az más, mint angyalszárnyak.

Tiszta volt minden, csendes és élő.

Egy kivétel köztük épp ő.

Csendesen kullogott a sötét magányban,

Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.

Kiáll a sziklaszirt szélére,

Könnyei folynak szüntelenül képére.

Néhány perc még,

S végre eljön a csodás vég.

Halkan elkezd esni az eső,

Szomorú az ég, épp ahogy ő.

Véget ér a szírt, nincs tovább,

Egy szenvedő test zuhan alább.

Törött szárnyából hullnak a tollak,

Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.

S az utolsó valódi angyalról,

Aki soha többé nem kért a "jóból"...

De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?

Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.

Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,

Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.

Hiába kérdezett ő bárkit,

Nem tudtak a lányról semmit.

Pánikba esett hirtelen,

Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.

A telefonom csörgött, s kiírta a neved,

Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.

Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,

- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.

A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,

A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.

Én halkan súgtam: "Itt vagyok"

Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.

Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,

-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.

Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,

Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.

S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,

Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.

Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,

Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.

Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,

S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.

Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,

Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.

A távolból alakok futnak, egyre közelednek,

Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.

A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,

Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.

Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,

Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.

Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,

Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.

Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,

A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.

A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,

Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.

Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,

Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.

Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,

Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."

S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,

Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.

Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,

Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.

A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,

S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.

Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,

Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.

Múlnak az évek, a távoli hang halkul,

Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.

De egy dolog örök és ez soha nem vész el,

Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!

De nem is tudná már sohasem feledni,

Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,

Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,

Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.

Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,

Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.

Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,

Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.

Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,

Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.

A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,

Hisz nagyon fájna neki amit ott látna...

2009. febr. 1. 22:21

Halálos szerelem



"Volt egy gyönyörű lány,ki hitt a mesékben,

hitte,hogy lesz egy álom,miből fel nem ébred.

Örökké tart majd,s ő csak várta,

hitte,hogy többé nem marad árva.


Szeretetre vágyott,megértésre,és két ölelő karra,

arra hogy,viszont szeressék,semmire csak arra.

Nem értette miért kér oly nagyon sokat,

s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.



S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált

hisz találkozott azzal,kire már oly rég óta várt.

A fiú büszke volt,hiú,s naiv, de a lány olyat érzett,mint még soha addig.


Rájött a fiú is,ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem.

Bízott benne,hogy így elfelejti azt a lányt,

ki nem hagyott maga után mást,csak örök talányt.


Szomorú volt,félt,szenvedett,

hisz az dobta el,kit igazán szeretett.

De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,

így ő is feledni kezdte a mély gyászt.


Rájöttek,hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,

s a szerelem örök oltárára szentelve.

A lány megkapta az áhított oltalmat,s szerelmet,

a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.


Szerették egymást,együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet,nagyon régen.



De minden álom elmúlik egyszer... Miért is ne?!

s a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be.


Mégis hitték,hogy egymással minden jó lehet,

s hogy együtt ketten legyőzhetetlenek lesznek.

A szerelem csodákra képes,ezt el kell ismerni,

olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.


Mert ki egyszer már tied lett, S úgy érzed örökre Őt szereted.

Nem hagyhatod,hogy elmenjen,érte küzdeni kell,

ha már egyszer megszerezted,nem engedheted el.


A szerelem erős lánc,

örökké tartó,szédítő tánc.

Úgy fűz magához,hogy észre sem veszed,

s úgy táncol,hogy elveszted eszed.


Örökké remél,örökké bízik,

s megtanít téged örökké hinni.

Hinni a másikban,s ezt el is éri,

hisz elhiszed,hogy örökké mellette fogsz élni.


Így hittek Ők is egymásban,

s vakon bíztak a szeretett társban.

Hisz az igaz szerelem elvakít,

s hiszed,hogy szép,amíg a másik el nem taszít.


S akkor jön a fájó ébredés,

a mindenkori tiszta reszketés.

Hisz egyedül félsz,együtt bármi könnyebb,

De Ő akkor már nincs melletted,helyette más van: a fájó könnyek.



Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú,naiv sráccal.

A fiú nem bízott az érzéseiben,mindent tagadott,

s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.


Az oltalom,mit annyira áhított,mire annyira vágyott,

s közben nem tett mást,csak kergetett egy álmot.

Szép volt a fiúval,de nem tehetett mást,

érezte,vissza már nem jön, elengedte hát!


A fiú rájött,hogy még mindig a másikat szereti,

akárhogy is bánt vele,soha nem feledi.

A gyönyörű lány hívta,kérlelte, maradjon Vele,

hisz ő nem tenne mást,csak igazán szeretne.


De a fiú hajthatatlan volt,vissza se fordult,

s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul.

A fiú csak rohant,messze már,

Úgy érezte ha kell,a halálból is vissza hozza a másik lányt.


Hisz szerette,csak Érte élt,

de nem tudta,hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.



Eltelt egy hosszú év,s a fiú egyedül maradt,

nem találta meg a lányt,kit annyira akart.


S a fiú újra csak szaladt,szaladt vissza,

de a lány ekkor már búcsúlevelét írta,

Mire a fiú odaért,a lány már a földön hevert,

s véres gyenge kezében szorított egy levelet.



A fiú szólította: "Szerelmem",

de a lány akkor már semmit nem felelt.

Ki egy éve forrón ölelte,s szerelmesen,

az nem lehet már vele többé sosem.


A borítékra csak annyi volt írva:

"A barna szemű fiúnak,kit már nem feledek soha"

Lassan,könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta


"Drága Egyetlenem!Kedves édes Szerelmem!

még mindig kimondhatatlanul szeretlek,pedig már több mint egy év telt el búcsúnk óta,

de még mindig előttem lebeg az utolsó óra.Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél,

gyönyörű két szemed,mivel egyszer,utoljára szemembe néztél.

Bárhová megyek,és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok...

Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,s hogy szívem elfelejt Téged már végre.

De hallottam csengő hangod,láttalak,s életre kelt az édes múlt.Hiába küzdöttem,egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.

Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak,

A régi,közös,szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak!

Hiszen Te jelentesz mindent nekem s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet.... Hogy csak messziről is, de újra lássalak,s hogy érezzem illatod,hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.

Mondd! Miért nem értik meg,hogy Nélküled élni nem akarok?

Hisz ha nem vagy velem,fáj a levegővétel,szinte belehalok.

Nem akarok már nélküled élni,Nélküled nem is létezek.

Nem megy már semmi,minden fáj,Nélküled nem élhetek!

Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel,kísér a halál,hiszen két szemem szüntelen keres,de sehol nem talál....

Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.

Nincs már szerelem,boldogság,édes és tiszta gyermeki öröm,mindent mit magamban éltem át,már magamban őrzöm.

Nélküled szíven nem nyugszik,szüntelen csak az álmatlanság hál velem,félek,rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem...

Gyilkolna, zinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.Bár elmondhatnám,hogy öl meg lassan ez az érzés,de megfagynak a szavak,s kínná lesz a légzés.

Most félek! Félek,hiszen örökre elvesztettem tekinteted.Nem sírok már,inkább elfojtom magamban minden emlékedet.Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.

Szánom magam,hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,annak ellenére,hogy megbántott,még sem tudtam feledni... nagyot hibáztam.

Óh, istenem! Hányszor mondták,hogy felejtselek el Téged!

Hányszor mondták,értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!

Istenem! Mikor kimondtad azt a szót,hogy VÉGE, mintha minden álmom,s vele életem is véget érne.

S már a halállal sem küzdök,most már csak bátorságot gyűjtök.

Csak a halál csókját érezném már végre....ennyi csak,mit remélek,

Le akarok lépni az útról,mit már oly rég óta járok.

Hisz többé már soha nem lesz velem,kit annyira várok,el akarok végre menni,de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni...

Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!

Búcsúzok,talán így jobb,hisz nem gondoltam,hogy gyenge is tudok lenni,hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!

Zárom soraim örökre...de még így is szeretlek mindig,csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig."



Ekkor a srác lecsukta a levelet,

melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.

Képzeletben még újra látta szerelmét,

s még egyszer,utoljára szélesre tárta két kezét.


Ölelni akarta a lányt,de már nem tudta,

csak könnyei folytak tovább,újra meg újra.

Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát,

Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.


Majd édes,lágy szellőtámadt váratlanul,

kérlelte a fiút fáradatlanul...

Leszáll az éj,s a fiú elhagyta otthonát,

az édes szellő a temető felé sodorta két lábát.


Két szemével sírva kutatta a sírt,

vérző szívére már semmi nem nyújt írt.

Ekkor elsuhant a szellő,s csend borult a tájra,

a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.


"Ne sírj, kérlek Drága,ne sírjál,

már nem fáj,hogy akkor eldobtál.

Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...

szeretlek, imádlak, jobban minden másnál,

S veled bátrabb voltam a halálnál...

Nem is Ő keresett engem,én kutattam utána,

s én leheltem csókot mérgező ajkára.

Tudd,hogy bennem élsz most már örökre,s én is Veled maradok,

védeni foglak mindörökké,én leszek az őrangyalod!

Óvni foglak végig az utadon,hűen vigyázlak,

hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."



A fiú csak fájdalmasan zokogott,

tudta,hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.

A szellő a sír felöl egy halk,őszinte szót hozott: "Szeretlek"!

❮❮ ... 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 ... ❯❯

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook