Idézetek, szép történetek... (beszélgetős fórum)
Az én Istenem a régi gyermekidőben a Föld felett függő, csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Fiatal koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte... Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok... Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek, és ami megismerhető.
Szepes Mária
Sokszor az az egyik legnehezebb dolog, amikor a szakítás után végképp kimondják, hogy vége, ennyi volt, nincs tovább. És előfordul az is, hogy hiába tűnik úgy, mintha már nem is járnánk, mintha vége lenne a kapcsolatunknak, de nem vesszük észre, vagy nem akarunk tudomást venni róla. Pedig jobb előbb véget vetni egy nem működő kapcsolatnak, mint benne tartani magunkat, bízni és hinni, vagyis hitegetni önmagunkat. Ha a lenti jelek közül bármelyiket is tapasztaljuk, kezdjünk el azon gondolkozni, hogy a kapcsolatunknak talán már (rég) vége.
Már nemigen visz bennünket haza
Észrevehetjük, hogy egyre ritkábban, vagy talán már egyáltalán nem visz haza bennünket, a szüleit hetek óta nem láttuk, valószínűleg nem is beszél róluk. Egyedül látogat haza, vagy bármelyik rokonhoz, bennünket pedig távol tart tőlük, és azt érezteti, hogy mi inkább nem tartozunk abba a csapatba.
A Sziget
Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség,
- itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet!- mondta a Bánat
- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment.
A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.
- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!
(Ismeretlen szerző)
Beteg kislány
Egy kislány haldoklott egy olyan betegségben, amiből nyolcéves bátyja valamivel korábban kigyógyult.
A doktor így szólt a fiúhoz:
-Csak a véred transzfúziója mentheti meg a kishúgod életét. Kész vagy vért adni neki?
A kisfiú szeme tágra nyílt a félelemtől. Habozott egy darabig, aztán azt mondta:
-Rendben van doktor bácsi, kész vagyok.
Egy órával a transzfúzió végeztével a kisfiú tétovázva megkérdezte:
-Mondja doktor bácsi mikor halok meg?
A doktor csak ekkor értette meg azt a pillanatnyi félelmet, ami elfogta a fiút:
azt gondolta, hogy ha a vérét adja, az életét adja a kishúgáért.
Japánban idősebb úriemberek egy csoportja rendszeresen összejött, hogy megbeszéljék a híreket, és teázgassanak. Egyik szórakozásuk az volt, hogy igen drága teafajtákat kutassanak fel, hogy azokból újabb ínycsiklandozó keverékeket állítsanak össze.
Amikor a legidősebbre került a sor, hogy megvendégelje a többieket, a legnagyobb ünnepélyességgel szolgálta fel a teát: aranydobozból mérte ki a leveleket. Mindannyian a legnagyobb elragadtatással dicsérték teáját, és tudni szerették volna, hogy milyen különleges kombinációból állította össze ezt a keveréket. Az idős ember mosolyogva így szólt:
- Uraim, a tea, amit Önök oly nagy élvezettel isznak, ugyanaz a tea, amit a parasztjaim isznak a birtokomon. Az élet legfinomabb dolgai egyáltalán nem drágák, és nem is nehéz őket megtalálni.
Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált:
- Áúúúúúú.
Meglepetésére hangot hall a hegy gyomrából: "Áúúúúúú". . .
Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:
- Ki vagy te?
De az egyetlen válasz, ami érkezik: "ki vagy te?"
Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja:
- Gyáva vagy!
És a hang visszaszól: "Gyáva vagy!"
A fiú ránéz az apjára és megkérdezi: - Apa, mi folyik itt?
- Fiam - válaszolja az ember, - figyelj csak! - majd elkiáltja magát: - Csodállak!
A hang felel: "Csodállak".
Apja azt kiáltja: - Csodálatos vagy!
A hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"
Majd az apja elmagyarázza:
- Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET!
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat. Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet!
A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes.
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz.
Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.
Kacsának, kacsa, hattyúnak, hattyú…
"Egyszer volt, hol nem volt... a kéklő égen, a csillogó napsütésben, szállt magasan, szabadon egy hattyú. Fiatal, daliás volt, fajának legszebbike s a szabadságérzete még inkább azzá tette. Szállt, röpült s többet, többet akart látni, minden meg akart ismerni, meg akart élni. Az öreg hattyúk figyelmeztették: Ne röpülj túl magasra, maradj velünk, köztünk, a vágyaidnak korlátot kell szabni, óvatosnak kell lenni, mert fajodtól távolodva sok veszély leselkedik rád...
De a hattyú nem hallgatott senkire. Szóba állt a sasokkal, elrepült a legmagasabb csúcsig, majd tovább próbálkozott, meg akarta tudni, ott kik élnek. Szállt repült egyre magasabbra, míg a nap szárnyába nem kapott. Kiáltani sem maradt ideje, a vidám, gyönyörű hattyú egyszeriben égett tollú fekete lett, s pillanatok alatt lezuhant le éppen egy baromfiudvarba...Tyúkok, kacsák szétrebbentek, csak egy kacsalány rohant hozzá... Szárnyával óvta a nap melegétől, csőrébe magot, vizet vitt neki...
Jó volt a kerítés adta biztonság, a gondoskodás, így észre sem vette, hogy bár egyre erősödik, tolla ismét pompázik, már nyakát egyenesen tartja, mint a kacsák. És egyre gyakrabban nézte a kacsalányt, akit egyre szebb hattyúnak látott... (Múltját, származását, ősei tanácsát lassan feledni kezdte.) Már együtt mentek enni, inni és hamarosan hosszú nyakú kiskacsájuk is kibújt a tojásból, aki apját látva éppen úgy magasra tartotta fejét...
Történt egyszer, mikor mindenki lement a tóra fürdeni, hogy maga maradt a baromfiudvarban. Nagy volt a hőség, megszomjazott... Ahogy az itatóhoz lépett a víz tükrében meglátta az égen szálló hattyúkat... Szépek voltak, szabadok, ami szeméből kövér könnyeket csalt ki. Szárnyaival csapkodott, emelkedni kezdett.
Az egyik vége: Tudok repülni! Örvendezett. Haza térő "párja" aggódva nézte. Mire megszólalt a legöregebb kacsa: kacsának, kacsa, hattyúnak, hattyú a párja egy életre. Minden más csak időpocsékolás!"
A másik vége: Majd elernyedt és összeesett. Haza térő "párja" aggódva nézte. Mire megszólalt a legöregebb kacsa: A teste, míg él tiéd, lehet, de a lelke mindig az egekig száll, az övéivel…
Légy te is gyertya!
Évekkel ezelőtt a Seattle-i paralimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindegyikük megállt és visszafordult.
Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Segítettek neki felállni, majd mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Mit üzen ez a történet nekünk ?
Valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog az életben nem az egymás felett aratott győzelem, mert csak a minden áron győzni akarás a célunk - önzővé válhatunk, talán még le is nézzük a lemaradottakat, kizárjuk életünkből a szeretetet.
Ha le tudsz mondani érdekeid érvényesítéséről, a győzelem mámoráról, akkor meglátod a másik ember küzdelmét is
Az életben sokkal fontosabb, ha másokat is győzelemhez tudunk segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy dicsőségünkről le kell mondani.
EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, AKKOR SEM HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.
Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: - És most? Akarsz még mondani valamit?
A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: "És most?" Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: "És most?" És más nem történt.
Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: - Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni.
Buddha ezt felelte: - Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy "ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember", és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott - hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem?
- Ha mélyebben belegondolsz - mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja - a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan - a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: "És most?" A férfi még inkább összezavarodott.
Buddha pedig azt mondta a tanítványainak:
- Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok.
A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: - És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük.
Aztán így folytatta: - Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak.
A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: - Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem!
Buddha így felelt: - Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt - milyen dühös volt! Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!
Osho
Szép történet! :)
Köszi! :)
A fiatal lány elmegy a nagymamájához. Teljesen ki van borulva, nagyon nem mennek a dolgai. Amikor egy problémát megold, jön helyette a következő, már az idegösszeomlás szélén áll.
A nagymama semmit nem mond csak feltesz három lábasban vizet főni. Aztán elővesz néhány répát, pár tojást, és kávészemeket. Az első lábasba teszi a répát, a másodikba a tojásokat, a harmadikba a kávét. Csendben megvárják, amíg a három lábasban főnek a dolgok. 20 perc múlva kiszedi őket.
Az unoka megkérdezni, miért kellett mindez?
Nézd meg ezt, a répa a forró vízben megpuhul és szétesik. A tojás kívülről semmit sem változott, de ha feltöröd, látod, hogy kemény lett a belseje. A kávé ugyanolyan maradt, mint volt, de a víz körülötte barna lett.
Mindenkivel történnek rossz dolgok, kicsim. Te döntöd el, miként reagálsz: mint a répa szétesel, tönkremész. Vagy mint a tojás megkeményedsz belül, pedig semmi sem látszik rajtad. Vagy olyan leszel, mint a kávé, ami nem változik, de valami csodálatos, illatos dolog fő ki belőle a forró víz hatására. Ne felejtsd, kislányom, a döntés mindig a te kezedben van!
Volt egyszer egy fiatal íjász, aki több íjászversenyt is megnyert. Egy alkatommal hírét vette, hogy létezik egy öreg Zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva saját tudásában és bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel versenyre hívta hát az öreg mestert A fiatal íjász valóban ügyes volt. Első nyilát hajszálpontosan a céltábla közepébe lőtte, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.
- Szeretném látni hogy képes vagy-e hasonló teljesítményre? - mondta az öregnek.
A mester nem vette elő az íját. Arra kérte a fiatalembert, kövesse őt a hegyekbe. Kíváncsi lévén, követte hát a mestert, amíg egy mély szakadékhoz értek. A szakadék fölötti, egyetlen híd egy kidöntött fatörzs volt. A mester fellépett a bizonytalanul ingó, csúszós fatörzsre, és nyugodtan kisétált a mélység fölé. Kiválasztott egy távoli fát és nagy biztonsággal küldte célba a nyílvesszőt.
- Most te következel - mondta, és könnyedén lelépett a fatörzsről.
A fiatalember rémülten bámult a szakadékba. Nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen. A mester azt mondta:
- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti.
(Zen-történet)
Légy önmagad mestere
Egy Mester épp a halálán van...mikor a tanítványai köré gyűlnek és megkérdezik:
-Mester sohasem árultad el nekünk, ki volt a te mestered, sokszor kérdeztük, de te mindig kitértél a válasz elől....most, hogy elhagyod ezt a világot, kérünk áruld el nekünk.....
A mester így felelt:
-Azért nem válaszoltam soha erre a kérdésre, mert nem volt kizárólagos mesterem, sok-sok embertől tanultam. Az első tanítóm egy kisgyerek volt.
Egyszer elmentem egy városba. Noha akkoriban még nem ismertem az igazságot, igen művelt, tanult ember voltam. Híres tudósként ismertek szerte az országban;sőt még külföldön is. Az emberek járni kezdtek hozzám, abban a hitben , hogy én ismerem az igazságot, én pedig tudtomon kívül úgy tettem, mintha tényleg ismerném....öntudatlan voltam...
Tanító lettem...anélkül,hogy bármit is ismertem vagy tapasztaltam volna az igazságból, anélkül, hogy beléptem volna a saját belső világomba, óriási jelentőségű dolgokról beszéltem. Ismertem az összes szent iratot, mind a kisujjamban volt.
De képzeljétek el, a történet idején , olyan helyen voltam ahol senki se ismert, vidéken....és igencsak sóvárogtam rá, hogy valaki feltegyen már nekem egy kérdést, és megmutathassam, mit tudok. De senki nem kérdezett, három napig csendben kellett maradnom... Olyan volt ez számomra , mint egy böjt...már nagyon ki voltam éhezve a hallgatóságra, valakire aki figyel rám, de senkivel se találkoztam, aki ismert volna.....
Bementem a városba. Esteledett, épp arra jött egy kisfiú, aki egy agyaglámpást tartott a kezében....megszólítottam:
- Fiam, kérdezhetek tőled valamit? Hová viszed ezt az agyaglámpást ?
- A templomba - válaszolta a fiú - anyám mondta, vigyem magammal mert ott sötét van. Anyámnak a szokása, hogy esténként elhelyez egy lámpást a templomban, hogy a templom istenének ne kelljen sötétben lennie.
- Nagyon intelligensnek látszol... elárulsz nekem még valamit? Magad gyújtottad meg ezt a lámpást?
- Igen - felelte a fiú.
-Akkor kérlek, felelj még egy harmadik kérdésre....ha te gyújtottad meg a lámpást, akkor meg tudod mondani, honnan jön a láng? Hisz látnod kellett.
A fiú elnevette magát.
- Mutatok valamit. Csak figyelj!!!! - mondta
Azzal elfújta a lángot, majd így folytatta:
- A láng a szemed előtt tűnt el. Meg tudod mondani, hová ment? Hiszen látnod kellett!
Nem tudtam felelni, elszégyelltem magam...leborultam és megcsókoltam a lábát...ekkor jöttem rá...ő volt az első mesterem...abban a pillanatban ráébredtem , hogy az összes filozófiai és metafizikai tudásom hasztalan. Egyetlen dolgot sem tudok magamtól...még azt sem, hogy honnan jön és hová megy a fény a lámpásból....és közben arról beszélek, ki, hogyan és mikor teremtette a világot! A fiúval való találkozásom után eldobtam az összes addig tanult ismeretemet; elégettem minden szent iratomat.Felhagytam a gondolattal, hogy híres legyek, sutba dobtam egész hírnevemet...koldulni kezdtem, mindenki elől eltitkolva kilétemet....és lassanként, egyre mélyebbre jutottam a meditációban, felfedeztem a saját intelligenciámat....egyé váltam vele....
És azzal a mester lecsukta szemét és békében távozott.....A tanítványok álltak még egy darabig....mély csend ereszkedett rájuk...és megértettek mindent....
Légy önmagad mestere...a válaszok benned vannak.....ha nem a saját tapasztalatod alapján tanulsz, akkor a tudásod teljesen haszontalan....merülj el magadban....
A szállás ára
Bármelyik vándor szerzetes ott maradhatott egy zen templomban, feltéve, hogy sikerült legyőznie a helybélieket egy buddhista kérdésről folytatott vitában. Ha viszont őt győzték le, akkor tovább kellett mennie.
Két testvér lakott együtt egy templomban, Japán északi részén. Az idősebb szerzetes tanult ember volt, félszemű öccse viszont ostoba.
Egyszer egy vándorszerzetes érkezett hozzájuk, és a megfelelő módon vitára hívta őket a Magasztos tanításról. Aznap az idősebb testvér fáradt volt a sok tanulástól, és szólt öccsének, vegye át a helyét.
- Menj, és kösd ki, hogy a vitának némán kell lefolynia - tanácsolta.
Így aztán a fiatal szerzetes és az idegen beléptek a szentélybe, és leültek.
Nem sokkal késobb a vándor felállt, és bement az idősebb testvérhez.
- Remek fickó az öcséd, legyőzött engem.
- Meséld el a vitátokat - kérte a báty.
Nos - kezdte az utazó -, először fölemeltem az egyik ujjamat, a megvilágosodott Buddhára utalva. Ekkor ő két ujját tartotta fel, ezzel jelképezve Buddhát és tanítását. Én három ujjamat emeletem fel, Buddhát, a Tant és egyetértésben élő követőit szimbolizálva. Ekkor az öklét kezdte rázni felém, jelezve, hogy mindhárom egyetlen realizációból származik. Ezzel legyőzött, s így nincs jogom itt maradni.
A vándorszerzetes hamarosan távozott.
- Hol az a fickó? - rontott be bátyjához a fiatalabb testvér.
- Hallom győztél a vitában.
- Dehogy győztem, épp most akarom elpáholni.
- Mond el nekem, miről vitáztatok - kérte a bátyja.
- Na, rögtön ahogy meglátott, megsértett engem, mivel fölemelte egyik ujját, arra célozva, hogy csak egy szemem van. Mivel idegen volt, gondoltam, udvarias leszek vele, s két ujjamat fölemelve gratuláltam hozzá, hogy neki viszont kettő van. Akkor ez a faragatlan tuskó három ujját emelte fel, mutatva, hogy kettőnknek csupán három szemünk van. Erre feldühödtem és meg akartam ütni, mire kiszaladt. Így ért véget a vitánk.
(Zen történet)
Igyál egy csésze teát!
Egyik reggel Csao-csou az új szerzeteseket fogadta:
- Jártál már itt? - kérdezte az egyiket.
- Igen.
- Gyere, igyál egy csésze teát!
Aztán egy másikhoz fordult:
- Jártál már itt?
- Még nem.
- Gyere, igyál egy csésze teát!
A szerzetes-felügyelő félrehívta a mestert:
- Az egyik már járt itt, erre te megkínálod teával; a másik még nem járt itt, erre te ugyancsak teával kínálod. Jelent ez valamit?
- Felügyelő! - szólt Csao-csou.
- Tessék.
- Gyere, igyál egy csésze teát!
Egy öreg kínainak olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember csak a fejét rázta.
- Nem, nem. Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el.
Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok máris ítélkeztek:
- Látod, milyen bolond vagy!? Sejthetted, hogy el fogják lopni tőled ezt a csodás állatot. Ha eladtad volna, most legalább a pénzed meglenne.
A paraszt megint a fejét rázta.
- Ne túlozzunk! Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban. Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Honnan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak a töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?
Az emberek kinevették. Jó ideje már bolondnak tartották.
Két hét múlva visszajött a fehér ló. Nem lopták el, csak kiszabadult, és tizenkét vadlóval együtt tért vissza szabad portyázásáról. A falusiak újra összegyűltek:
- Igazad volt, nem szerencsétlenség történt, hanem áldás!
- Én azért ezt nem mondanám még. Elégedjünk meg annyival, hogy a ló visszajött. Honnan tudhatnánk, hogy ez szerencse-e vagy baj? Ez csak egy mondat. És vajon meg lehet-e ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?
A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az öreg összevissza beszél. Kap tizenkét gyönyörű lovat, szinte ajándékba, és nem örül neki.
A paraszt fia elkezdte betörni a vadlovakat. De az egyik ledobta a hátáról és összetaposta.
A falubeliek megint összegyűltek, hogy elmondják véleményüket:
- Szegény öreg, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám, az egyetlen fiad nyomorékká lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatra méltó vagy.
- Ne szaladjatok ennyire előre - válaszolta nekik a paraszt. A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani egy cserép láttán, milyen is a váza maga?
Nemsokára kitört a háború, és a falu összes fiatal emberét besorozták, kivéve az öreg nyomorék fiát.
- Nahát, öreg, megint igazad volt. A fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad. A mi fiaink pedig mennek a halálba.
- Kérlek benneteket - válaszolta a paraszt -, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon maradt. Ennyit tudunk csupán. Isten tudja csak, hogy ez jó-e vagy rossz?
Japánban, egy kis halászfaluban élt egy fiatal hajadon, akinek gyermeke született. Szülei nagyon sajnálkoztak, és tudni akarták, ki az apa. A lány félt és nem mondta meg. A halász, akit szeretett titokban, azt mondta neki, hogy elmegy szerencsét próbálni, aztán pedig visszatér és feleségül veszi. Szülei azonban nem hagyták annyiban a dolgot. A lány elkeseredettségében Hakuint, a hegyekben élő szerzetest nevezte meg apának. A feldühödött szülők odavitték a gyermeket Hakuin ajtajához, addig dörömböltek, amíg ajtót nem nyitott, azután a következő szavakkal adták át neki a gyermeket:
-Ez a gyermek a tiéd, neked kell gondoskodnod róla!
-Valóban? - kérdezte Hakuin, és a kezébe véve a gyermeket, búcsút intett a szülőknek.
Eltelt egy év, és az igazi apa hazatért, hogy feleségül vegye az asszonyt.
Azonnal elmentek Hakuinhoz és könyörögtek neki, hogy adja vissza a gyermeket.
-Szükségünk van a lányunkra! - mondták.
-Valóban? - kérdezte Hakuin, és átadta a gyermeket.
(Zen történet)
Egy guru azt kérdezte tanítványaitól, miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal.
Az egyik azt mondta:
-Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló.
-Nem - mondta a guru.
-Ha ránézel egy távolban lévő fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.
-Ez sem jó - mondta a guru.
-Hát akkor mi a helyes válasz? - kérdezték a tanítványai.
-Ha egy férfinek az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nőnek az arcába nézel és felismered benne nővéredet. Amíg erre képtelen vagy, mindegy hol áll a Nap, számodra továbbra is éjszaka van....
Egy Nobushige nevezetű katona elment Hakuinhoz - a zen mesterhez - és a következő kérdést tette fel neki:
-Valóban létezik Paradicsom és pokol?
-Ki vagy te? - kérdezte Hakuin.
-Szamuráj vagyok. - válaszolta a harcos.
-Te? Szamuráj? - kiáltott fel Hakuin. - Miféle uralkodó fogadna fel téged testőréül? Hiszen olyan a képed, mint egy koldusé!
Nobushige annyira feldühödött, hogy már-már kardot rántott, de Hakuin csak folytatta:
-Szóval kardod is van. Biztos az is olyan tompa, mint a fejed!
Amint Nobushige kardot rántott, Hakuin megjegyezte:
-Innen nyílnak a pokol kapui.
E szavakra a katona - megértvén a mester tanítását - visszadugta a kardját a hüvelyébe és fejet hajtott.
-És innen a Paradicsomé. - mondta Hakuin.
(Zen történet)
Nincs Furgon
Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.
- Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
– Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen – , aki tudja, hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött engem. Kellemes ünnepeket!
– Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
– Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.
Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: "Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki mással." Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.
Néhány éve újdonsült házasként New Yorkban ért a hálaadás napja. Feleségem búslakodott, amiért nem látogathatjuk meg a családunkat. Rendes körülmények között otthon tölti az ünnepeket, és amerikai szokás szerint elkezdi feldíszíteni a házat karácsonyra, most azonban a szállodában rekedtünk.
- Édesem, fenyőfa helyett miért nem öltöztetjük díszbe az életünket? – vigasztaltam, s elmeséltem neki, mit szoktam csinálni hálaadáskor. – Keressünk olyan helyet, ahol igazán értékelhetjük, amit elértünk, amire képesek vagyunk és amit valóban adhatunk. Gyerünk Harlembe!
A feleségem és az éppen társaságunkban lévő néhány üzletfelem nem lelkesedett túlságosan az ötletért.
- Rajta – unszoltam őket -, menjünk Harlembe, adjunk enni az éhezőknek! Nem a saját nevünkben adakozunk, mert az megalázó. Csak szállítók leszünk. Beszerzünk annyi élelmet, ami hat-hét családnak harminc napra elég. Megengedhetjük magunknak, hát tegyük is meg! Végül is nem a pulykaevésről szól a hálaadás napja, hanem erről: hálát adunk azért, amink van. Induljunk!
Mivel még egy rádióinterjú is várt rám, üzletfeleimet kértem meg, hogy először is kerítsenek egy furgont.
- Képtelenség – fogadtak a rossz hírrel, amikor a stúdióból visszatértem. – Egész New Yorkban nem lehet felhajtani egy fia furgont sem. A gépkocsikölcsönzők mindent kiadtak. Egyszerűen nincs furgon.
– Várjunk csak! – intettem őket. – Az a lényeg, hogy akarunk valamit, és meg is fogjuk valósítani! Cselekedni kell, és kész. Tele van a város furgonnal, csak nekünk nem jutott, hát gyerünk, és szerezzünk egyet!
– De már mindenhová telefonáltunk, és hiába – ellenkeztek.
– Ugyan már! Nézzetek le az utcára! Látjátok azt a sok furgont?
– Látjuk.
– Akkor gyerünk, szerezzünk meg egyet!
Először megkíséreltem kiállni az utcán közlekedő furgonok elé, de aznap megtanultam, hogy ilyen esetekben a New York-i sofőr nem fékez, hanem inkább a gázra lép.
Ezután a piros lámpánál próbálkoztunk. Odamentünk a veszteglő kocsikhoz, megkocogtattuk az ablakot, mire a vezető letekerte, és gyanakodva végigmért bennünket.
- Jó napot! – szólítottam meg. – Mivel hálaadás napja van, szeretnénk élelmet vinni Harlembe, a nélkülözőknek. Odafuvarozna minket?
A sofőr mindahányszor elfordította a fejét, őrült sietséggel felhúzta az ablakot, és szó nélkül elrobogott.
Végül módosítottunk a szövegen. Miután kopogásunkra leereszkedett az ablak, a következőt mondtuk:
- Ma van a hálaadás napja és szeretnénk segítséget nyújtani a hátrányos helyzetű családoknak. Volna szíves elvinni minket abba a hátrányos helyzetű körzetbe, amit kigondoltunk itt, New Yorkban?
Az új változat hatásosabbnak tűnt, de ez sem vált be. Erre elkezdtünk száz dollárt ajánlani a fuvarért. Ezzel már közelebb jutottunk a célhoz, de amint a sofőr meghallotta, hogy Harlembe készülünk, a fejét rázta, és faképnél hagyott.
Körülbelül két tucat esetben vallottunk kudarcot. Üzletfeleim már fel akarták adni a tervet, de én még győzködtem őket:
- A nagy számok törvénye alapján valakinek előbb utóbb igent kell mondania. Kisvártatva megjelent a tökéletes furgon. Azért tökéletes, mert a szokásosnál nagyobb lévén mindannyian beleférhettünk. Odasiettünk, kopogtattunk az ablakon, és érdeklődtünk a vezetőnél:
- Elvinne egy hátrányos helyzetű kerületbe? Száz dollárt fizetünk érte.
– Nem kell fizetniük – felelte a vezető. – Örömmel elviszem magukat. Ami azt illeti, meg tudom mutatni a város legelhanyagoltabb negyedeit – nyúlt az ülés mögé, és előhúzta a sapkáját. Ahogy feltette, szemembe ötlött a felirat “Üdvhadsereg”. A volánnál John Rondon kapitány ült, a dél-bronxi üdvhadsereg feje.
Ujjongva kászálódtunk fel a kocsira.
– Olyan helyekre viszem magukat, amelyekre nem is gondoltak – ígérte a parancsnok – , de áruljanak el valamit: miért találtak ki ilyesmit?
Elmeséltem neki a történetemet, és hogy azzal szeretném leróni hálámat mindazért, amim van, hogy valamit visszaadok belőle. Rondon kaputány olyan utcákba kalauzolt bennünket Dél Bronxban, amelyekhez képest Harlem Beverly Hillsnek tetszett. Először is megálltunk egy üzletnél, ahol felpakoltunk egy csomó élelmiszert, meg néhány kosarat, annyit, amennyi hét családnak harminc napra elég. Ezután elindultunk, hogy enni adjunk az embereknek. Olyan épületekben jártunk, ahol hatan vannak egy vizeletszagú szobában: önkényes lakásfoglalók villany és fűtés nélkül a tél küszöbén, patkányok és csótányok között. Lesujtó volt szembesülni a ténnyel, hogy itt élnek emberek, ugyanakkor felemelő élményt jelentett, hogy valamicskét jobbíthatunk a sorsukon.
Mindebből kitűnik, hogy bármit elérhetünk, ha elkötelezetten kitartunk mellette, és teszünk is érte. Efféle csodák naponta történnek – még olyan városokban is, ahol, "nincs furgon".
Anthony Robbins
Kiss Adina: MESE A KICSI KÉZRŐL
Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:
- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!
- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. – mondta a száj, és ő is menni akart.
- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? – kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.
A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.
- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.
- Menjünk együtt! – jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.
A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg.
A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.
- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.
- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!- javasolta a szív nagy örömmel.
Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.
A utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.
Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.
- Odamegyek.- mondta a láb.
- Sír! – mondta a fül
- Miért sírsz? – kérdezte a száj.
- Már nincs senkim! – zokogta a gyermek.
A szív nagyon szenvedett.
- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.
Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!
Volt egy nagyon győnyörű pár,
Egy barna fiú és egy barna lány...
Boldogok voltak hosszú éveken át,
Bárcsak ilyen lenne az egész világ!
De örökké semmi sem tarthat,
A fiú útja másfelé haladt,
Szerelmük ma már csak egy emlék maradt,
Egy álomszép álom foszlott szerte
A lány zsebkendője könnyeit nyelte!
Megváltozott minden...
Sajnos ő nem felejt könnyen,
Aki most ránéz az utcán azt kérdi magától,
"Miért?"-hisz nemrég még repült a boldogságtól,
És most meg épp hogy nem hal meg a szomorúságtól!
Már elteltek hosszú-hosszú hónapok ,
S a lány még mindig a srác miatt zokog...
Egy srác miatt,ki most másra mosolyog,
S másnak küldözget óriási virágcsokrot...
Szerették egymást hosszú éveken át
Nem mondták hogy elhervadt a virág...
Fájdalom s könny ragyogott a szemében...
Hát nem jutottam eszedbe egyszer sem?
Már mások ülnek kis piros padjukon
Olyanok akik szerelmesek nagyon.
Kár hogy engem már nem tud szeretni...
Nekem ez nem megy ily könnyen...
Még mostis emiatt folyik a könnyem!
Mire e levél hozzád elérkezik
a Síró kislány már nem létezik!
Nem láttál hulló csillagot?
Én voltam ki eltávozott!
A temetőben egy harang fájdalmában kondul
A sok kisírt a szem a kis sír felé fordul...
A sírban egy kislány nyugodt
Ki már hónapok óta nem mosolygott!
Erdő mélyén egy kis híd alatt találtak rá,
De sajnos akkor késő volt már!
A srác kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe,
Mikor a postás fekete levelet nyomott a kezébe...
A levél hangulata boldogtalan volt
Egy lány szerelméről s haláláról szólt!
A fiú könnyes szemmel meredt a papírra,
Őrülten futott a temetőbe....sírva!
Zokogva rogyott a kis sír elött térdre
Rájött nem kellett más lány szerelme
Csak ezt az 1 lányt szerette!
Sírva átkozta magát
Mért nem jött elöbb rá erre?!
Szél fújt át az éji temetőn
És a fiú fejét a kis sírról felemelte
Fájdalmas hangon valaki megszólalt: SZERETLEK!
Majd a fiú ujra a sírra borul
S ezt mondta szenvedve:
"BOCSÁSS MEG NEKEM!"
Szívesen:) Örülök, hogy tetszett:)
Én is minden szépet és jót kívánok!:)