Mi lenne a helyes döntés? (beszélgetős fórum)

Hűűűha...

Elég bonyolult helyzet.

Sokféle szemszögből lehet megközelíteni. Te szenvedsz. Ha otthagyod, az önzőség, de semmi garancia arra, hogy nemsokára vagy sokára nem alakulna ki egy olyan helyzet, hogy

a, a párod másra vágyik, beleszeret valakibe

b, elkezdtek veszekedni, onnantól mind3-an szenvedtek.

HA lehet, oldjátok meg szerintem addig, amíg nem fajul el a helyzet, és békében megoldható..

Nagyon nehéz lehet, és nagyon sajnálom, hogy így alakult!

A helyedben elköltöznék...Sajnos ezt mondom, pedig nekem a család a legfontosabb:(

Ahogy látom, neked is! De nehogy rámenjen a Te egészséged, lelki békéd, stb. Az a gyerkőcnek se jó, hidd el, megérzik, ha szenved az anyjuk!

hát kb én is ugyanebben a helyzetben vagyok.csak azzal a különbséggel, hogy a férjemé a lakás és ő semmi esetre nem költözik el. nekem két gyerekem van, és a szüleimhez sem tudok visszamenni.

megoldódott a helyzeted? kíváncsi vagyok

Egyszer már cselekedtem, mindent megtettem, hogy visszaszerezzem őt, sikerült, de csak 3 hónapra. Nem volt jó döntés, ennek a kapcsolatnak vége és el kell engednünk egymást. A gyerkenek fog fájni, de ha én boldog leszek idővel ő is az lesz.

Az meg, hogy a párom nem láthaja minden nap, nem az én lelekemet kell, hogy nyomja, hiszen ő döntött így, hogy elmegy, nem pedig én.

Sok mindenben igazad van, és valóban nem akartam elszakadni a páromtól, de meg kell tennem, mert nincs közös jövőnk, legalább is egy párként.

Ezt így ebben a formában nem folytathatjuk, hétvégenként nem élhet itt úgy mintha semmi nem történt volna, mert akkor csak az fog motiválni, hogy újra vissza kapjam őt, pedig igazából abban sem vagyok biztos, hogy őt akarom vagy csak az egyedüllét miatt hiányzik valaki.

Amikor már küzdeni kell valakiért, akkor az az illető már nem szeret minket, ha pedig sikerül, akkor az csak rövid időre szól.

Olyan férfit akarok, aki értem "küzd" és engem akar olyannak amilyen, vagyok.

Viszont a gyerek miatt nem zárhatom ki teljesen az életemből. Abban viszont nincs igazad, hogy nem a gyerek látogathatósága miatt nem költözöm el. Ha elmennék, akkor csak hétvégén pár órát tudnának együtt tölteni, ami nagyon felzaklatná a gyereket, mert ha itt van az apja, akkor csak ő létezik, neki kell fürdetni, altatni stb. Úgy érzem, nem foszthatom meg ettől, de a másik oldalon ott van, hogy nem én akarom megfosztani, hanem a párom mond le róla, azzal, hogy elhagy bennünket. Mert neki is el kellene fogadni az én játékszabályaimat, hisz ha idővel lesz egy másik kapcsolat, akkor sem tarthatja fenn ezt az állapotot, elég furin nézne ki, ha négyesben élnénk hétvégén. Tudom, hogy még nem tartunk ott, de így akkor én soha nem is fogok, vagy csak jóval később.

Én vagyok az önző, hogy nem akarom igazából elengedni, vagy ő, hogy nem enged el teljesen?

Megértelek, mert én is voltam hasonló helyzetben. Két nagy különbség volt/van: 10 évvel fiatlabb voltam, és nem volt gyerekem. Szóval csak a magam bőrét vittem a vásárra, és nem volt kellemes, még ha arra a pár órára annak is tűnt a viszony.

És a gyerekek szerintem igen is érzik, hogy valami nincs rendben.

Ebben a történetben te nem tudsz elszakadni a párodtól, és nem a gyerek könnyebb látogathatósága miatt nem költözöl el.

Nekem ebből az következik, hogy egy kérdés kilőve, nem költözöl el, mostmár "csak" az a kérdés, hogy kezeled ezt a se vele se nélküle kapcsolatot.

És utána is lesz...

Ne tedd tönkre magad!

Az is lehet, hogy akkor jön rá, mit veszít, ha elveszít!

A helyzet az, hogy ez volt az első szakítás után, ez tavasszal volt. Maradtam, vártam mi lesz, ő akkor került el vidékre dolgozni, szinte minden nap jött a gyerekhez, és este elment az albérletébe. Én olyankor majd belehaltam. Aztán megtudtam, hogy találkozgat valakivel, lett nagy veszekedés, mert arról volt szó, hogy elmondjuk a másiknak, ha valami alakul valakivel. Azt hittem azért nem szól, mert meg akarta próbálni, hogy milyen lesz a másikkal, ha nem jó akkor ott leszek neki én, de csak azért nem szólt, mert nem akart fájdalmat okozni és nem is történt semmi, csak párszor beszélgettek telefonon és kávéztak kétszer, de már korábban is ismerte a lányt. Aztán egyre több időt töltött velünk, sőt inkább velem, mert a gyerkőc sokat volt anyóssal. Az érezelmek újra fellángoltak, de mára már megint kialudt vagy ő sem tudja pontosan mi a baj, de már nem boldog így. Lehet, hogy újra ez lenne, de megint csak pár hónapra?

Most a gyerkőc nem érez ebből semmit, még nagyon friss a dolog. Naponta beszélünk és hétvégén itt van, de eddig is ez volt a munkája miatt. Tehát igazából a gyerek szemszögéből nem változott semmi, csak az enyémből, mert ha itt van, akkor nem ölelgethetem, puszilgathatom, mert már nem a párom. De igazából meg tehetném, mert nem tiltakozna, sőt ő szeretne megölelni, mert fontos vagyok neki, de mindezt nem szerelemből teszi, mert nem mint nőt szeret, hanem mint embert.

Ezt nem akarja. És talán már én sem akarom helyrehozni ezt a kapcsolatot, hisz volt rá két esélyünk, de nem működött, harmadszora miért lenne más a helyzet?

Csak azt nem tudom mit tegyek, hogy fogok így túl jutni rajta, ha ennyire jelen van az életben, hisz a gyereknek ez jó és neki is. Valamilyen szinten nekem is, mert így nem szakadok el tőle, de az elválás így sokkal hosszabb nekem, és így a seb is lassabban gyógyul.

A gyerek ebből nem lát semmit, mert erőnek mutatom magam előtte, sőt még mosolygok és jó kedvű is vagyok, ha vele vagyok. De amikor elalszik és egyedül maradok akkor törnek rám azok a rossz érzések olyankor érzem, azt hogy már az is segítene, ha beszélnék róla valakivel (anyuval). Páromat felhívhatnám telefonon, sőt ha akanám ide is jönne, megölelne még szeretkezne is velem (volt már rá példa), tudom nehéz megérteni én is alig értem, de szeret engem, de már nem tud boldoggá tenni, mert ő maga sem boldog. Én pedig szeretem őt annyira, hogy azt szeretném, hogy boldog legyen akárhogy, ha nem velem hát elengedem.

De akkor szenvedjek én? Vagy menjek el 120 km-re innen, tőle pedig (most 100 km-re él tőlünk), 220 km-re és akkor tényleg csak ritkán látja majd a gyereket. De ha most jön hétvégén akkor itt alszik a gyerekkel, napközben közös program, este nagy ölelgetések és szeretkezés. Nem minden hétvégén, de sokszor, nem tudok erős lenni, hogy elküldjem és ő sem tud az lenne. Már volt egy szakításunk 3 hónapig külön voltunk, de annyi csókot és ölelést régen kaptam, mint akkor. Nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy nem ölet volna át, alig várta, hogy a gyerek elaludjon, úgy csókolóztunk mint két tini. De abban a pillanatban, hogy újra együtt voltunk ez megszünt, és most már megint olyan volt, mint a szakítás előtt, most szakítás után pedig megint úgy érzem, hogy szeret, pedig tudom, hogy nem. Amikor együtt voltunk, meg úgy éreztem, hogy nem pedig akkor meg szeretett. Érti ezt valaki?

De ezt hogy csináljam.

Nagyon nehéz lehet ennyi idő után függetlenedni, mi nők amúgy is hajlmaosak vagyunk életünk értelmét nem magunkban, hanem a párunkba, gyerekeinkben jelölni.

Első körben én végiggondolnám, hogy milyen volt az életem, mielőtt családom lett.

Én érzek, de egyedül nem lehet táplálni egy párkapcsolat tüzét, ahhoz két ember kell.

Viszont én látom nap mint nap a gyereket és, ha együtt vagyunk akkor jók vagyunk együtt, nincs vita meg semmi, csak ez páromnak már kevés, mást akar, de ő sem tudja, hogy mit. Sok neki az, hogy ha ő nem olyan velem ahogy én szeretném az nagyon rá nyomja a bélyegét az életemre. úgy érzi, hogy tőle függ a boldogságom és ez talán igaz is, hisz ő az életem, ha boldog vagyok az miatta van, ha nincs velem hiányzik, ha rosszul szól hozzám az fáj és szomorúvá tesz. Azt szeretné, ha egyedül is boldog lennék, és ő már csak egy plusz lenne az életemben. De ezt hogy csináljam. Most nagyon magam alatt vagyok, nem tudok enni, dolgozni az úgy ahogy, de néha ott is összeszorul a szívem, de itthon valami szörnyű. És egész nap azt várom, hogy hívjon, és hív is, mert fontos vagyok neki, de nem szeret már úgy, és ezt tudom, és ez fáj, de nem tudom mit kellene tennem, hogy ez elmúljon.

Ez már mind meg volt.

De tudom azt is, hogy milyen rossz amikor egy olyan valaki szeret akit te nem, az inkább terhes nem pedig kellemes.

Volt már egy szakítás és utána vissza jött, de most újra el akar menni, pedig nem romlott el semmi, csak benne változnak a dolgok, érzések. Már úgy érzem nem érdemes küzdeni a kapcsolatért, mert csak én akarom, ő úgy érzi, hogy egy sokkal jobb kapcsolat is lehet közöttünk ami nem párkapcsolat.

Ha nem tudjátok rendbehozni a kapcsolatot, akkor menj! ne várd meg, amíg talál vki mást!

Fontos, hogy a gyerek boldog-e, de vajon lehet-e felhőtlenül boldog, ha az anyukája nem az???