Meddig mehet el egy szülő? (beszélgetős fórum)

Szerintem nincs tökéletes szülő!

Mindenki hibázik!

Csak azokat a hibákat nem követjük el amit a mi szüleink velünk szembe elkövettek!

De hibázumk másba, a mi gyermekeink akik szülökké váltak ők is hibáznak, de természetesen másba!

Én roppant mulatságosnak tartom mikor a lányom neveli az onokám és olyanokér szól a lányára amit annó ő is elkövetett! Mikor emlékeztetem rá négyszemközt természetesen hát nem díjazza!

Az elmondottakból kitünik nem válogathatjuk meg a szüleinket és azt sem milyen környezetben éljünk felnőtté válásunkig. Igaz apánkat, anyánkat tisztelni kellene, de akadnak olyanok is akik a szerepük betöltésére teljes mértékben alkalmatlanok.Pedig a felelősség elég nagy és azok akik komoyan veszik lelkiismeretesen végig csinálják. Akik érdemtelenné válnak mindenképpen szígorúan büntetném Itt volt ez az idegbajos nő, aki hazudott a hatóságoknak, hogy rosszul lett és eltünt a kisfia közben kiderült ő meg a férje széttépette a harci kutyájukkal. Ezeknek meg a hatóság megbocsát teljesen felháborító az ilyenek megússzák a felelősségrevonást. A családtörvényt kellene megváltoztatni, de sajnos mindig falrahányborsó és süket fülekre talál az ilyesmi

Egyszerűen akikre ez tartozik elsiklanak felette. A szabály mindenkire vonatkozik, de az ilyenekre

úgy látszik nem. Nem mindegy, hogyan müködik egy család okosan ésszerűen meg lehetne oldani, de erre senkisem törekszik. Üdv.Ágnes

Te mar nem vagy gyermek !

21-evessen mar önallo tudsz lenni es elköltözni es elni a sajat eletedet.

Egyetertek, nehez is nevelni, meg egy gyereknek az is a dolga, hogy beprobalkozzon, a szulonek meg, hogy hatarokat allitson fel.

Lehet, hogy tul borusan latom, de hozzank mar csak akkor kerultek gyerekek, amikor mar baj volt. Azt figyeltem meg, sokan azert szultek, mert elvartak mar tole,

nem a gyerekert MAGAERT, hanem hogy legyen dolga, nem volt kedve dolgozni, aztan visszamenni, jott a kovetkezo

Valamint addig jo vele, amig nincs "problema", odaall ahova mondjak, azzal baratkozik aki a szulok szerint jo, ilyesmik. Azt hiszik, egy gyerek egy ures puttony, akit nekik kell megtolteni mindenfele joval. Ertelmetlen elvarasok es korlatozasok. Es nincs egyutt a gyerekkel. Nincs pozitiv visszajelzes, megerosites, dicseret-ami a legfontosabb!!. A gyerek tulajdon, nem egy kis ember, nem tudhat, nem erezhet, csondben a sarokban a helye. Nagyon sokan nonek igy fel. Es ez nem az a kategoria szerintem, hogy 17 evesen monnyuk nem engednek el a szigetre.

Szia!

Hová tűntél?

Ez irtó érdekes,amit felvetettél,mert az jutott eszembe,hogy a legtöbb gyerek azt akarja ,hogy felnőttként kezeljék,de minden jogot meg akar tartani ,hogy gyerek maradhasson.

Magyarúl,kérnek,sőt követelnek jogokat,de ha egy szülő a kötelességet említi,vagy némely Óvatos elvárásokat támaszt akkor ,az nem fer,Igaz?:)))

Tudod,amikor én voltam gyerek,akkor pontosan azokat írtam volna le amiket te,most hogy szülő vagyok,és próbáltam mindent másképp csinálni ,mint ahogy anyámék tették vele,most épp más probléma van a porondon.:))

Egy tini,mindig is elégedettlen lesz a szüleivel szemben és arra jöttem rá,hogy bizony ez így természetes!:)))

Szerintem nem vagy egyedul ezzel a problemaddal, ha ez megnyugtat. Sok szulo tamaszt elvarasokat a gyereke fele, ebbol lesz az, hogy 2-3 eves kor utan a problemamegoldo szulobol egyszercsak problemateremto lesz. Elindulnak a jatszmazasok is.

Szerintem eleg okos es "nagy" vagy mar ahhoz, hogy lepj valamerre. Nem lelepes, csak valahogy a keretek meghuzasaban. Felelosegged pedig neked is van, foleg a sajat eleted irant. Tudom, hogy tok nehez, mert megiscsak a szuleid, blablabla, hala meg ilyesmik...

Szendi Gabornak voltam eloadasan, azt mondta, meg kell tanulnunk haragudni is, mert ha nem, akkor valahol alairjuk, hogy az "elnyomoknak" van igazuk. (valami ilyesmi a lenyeg)A peldaban a pasi nem merte kimondani, azokat, amiket te itt leirtal. O pedig megkerdezte, hogy a szulok akkor is ugy viselkedtek-e vele, ha vendegek voltak. Persze nem. Masok elott tudjak, hogyan kellene traumatizalas nelkul...hmm egyutt lenni.

Attól még hogy felnő egy ember és szülővé válik,még nem lesz tökéletes.

A ti korotokban már tök természetes,hogy a ti szüleitek a leghülyébbek ,semmit sem értenek ,egyenesen utálnak titeket és mindenféle dolgokat meg kell tennetek,amihez semmi kedvetek.

De ez van,ki kell bírni azt a pár évet ,amíg még otthol laktok,mert akár tetszik ,akár nem,Ők a szüleid és Ők mondják meg mi a pálya:))

Az pedig ,hogy anyukád ,hogyan cseszte el az életét,vagy most ,hogyan teszi,az ne legyen a te gondod,majd megoldja talán.

A szülők is csak emberek:))

Van egy jó kis mondás ,valami ilyesmi a lényege,hogy egy gyerek sosem követi el a szülei hibáit,hanem másmilyeneket követ el épp ezáltal.

Szerintem alapvetően egy szülő NEM tehet meg mindent, csak mert szülő. A gyerek nem a szülő kiterjesztése, hanem egy különálló személyiség. Egyik barátnőm,17 éves, egyszerűen fél az anyjától, rettentően önbizalomhiányos, mert az édesanyja inkább kitart a saját igaza mellett, "mert én vagyok az anyád" érveléssel, mint hogy beismerné, ha tévedett. Most jó belenevelni egy gyerekbe azt, hogy "sosem vagy jó, sosincs igazad"?

De én is szenvedek édesanyám miatt. Mióta elvált apától, bár már előtte is, elég érzékeny volt és apróságokon össze tudott omlani. Tudom, hogy neki is nehéz gyerekkora volt, és hogy ő is hozott onnan sebeket, és épp emiatt nem tudok rá igazán haragudni... De azért szerintem durva, amit velünk tett. Hugom jobban bírja édesanyám lelki terrorát, főleg, mivel mint a nővér, én vagyok a villámhárító kettejük között. Néha fogom a fejem, amikor hugom visszabeszél anyámnak, emrt én tudom, hogy a helyében akár a magam igaza árán is befognám a számat, hogy ne legyen rosszabb a helyzet, de azt sem akarom, hogy hugomat leszorítsam, elfojtsam, hiszen nem biztos, hogy az én megalázkodásom egészséges. Ha eddig a hugom volt a kevésbésérült, akkor legalább megpróbálom megvédeni a többitől. Ő még érez magában erőt a céljai eléréséhez, amíg nekem már évek óta az iskola is problémát okoz, lassan elvesztem a barátaim, mert amikor épp nem elnyomom a szeretetéhségemet, akkor annyira nagy, hogy egyszerűen nem tudok eleget kapni. Amikor meg elnyomom, akkor egyfajta érzelmi nihil van körülöttem, "ne szeressetek, mert nem tudok szeretni, nem tudok elég jó lenni".

Mondták már rám azt, hogy önfeláldozó vagyok. Pedig valójában csak az az érzés dolgozik bennem, hogy semmihez nincs jogom, engem nem lehet szeretni, ha bármit megköszönnek is, az nekem zavarbaejtő, hiszen nem azért csináltam, mert nagylelkű vagyok, hanem mert én ezért vagyok.

Közben meg önkéntelenül is keresem az anyai, szülői szeretet pótlóját, és valahányszor visszautasítanak, megint összeomlok.

Ja, és erről az egészből anyám kb. csak annyit lát, hogy rosszul tanulok.

Szerintem a mai világban egy felnőttnek NEM kéne aléapvető joga legyen, hogy gyereket szülhessen. Aki nem alkalmas arra lelkileg, szellemileg, hogy egy egészséges lelkű gyereket neveljen fel, aki nem képes a gyerekét úgy szeretni, hogy nem köti feltételhez, az inkább NE szüljön gyereket. (Még az a röhejes, amikor elvárják, hogy a gyerek hálás legyen, amiért gondját viselik. Könyörgöm, nem a gyerek akart megszületni! Ha létrehozunk egy életet, alapvető, hogy segítjük, amíg saját lábára nem tud állni. Egy gyereknek szerintem nem jutalomnak kéne lennie a szülői szeretetnek, hanem alapvető emberi jognak.)

Bocsánat, hogy ennyit írtam. Amúgy bizonyos szempontból hálás is vagyok ezekért a tapasztalatokért, mert néha tudok segíteni olyanoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Csak jó lenne élni is néha.

Egy szülőnek bármit szabad? Csak azért, mert Ő szülő? Kötelessége a gyereknek segíteni a szülőnek, hogyha kisgyermekkora óta lelkiterrornak van kitéve? És hol a szeretet? Az összetartás? Az együttérzés?

Sajnos manapság egyre több az ilyen családi helyzet. Máshol még durvábbak (tetsi bántalmazás.. stb.) Személy szerint az első esetben élem mindennapjaimat. De vajon meddig kell/lehet tűrni?