Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján."

Fekete István

Nagy Ilona: Csendnyi csepp…

Lassan jöttem, mert esett…

Engesztel e tisztaszag,

bámulom a cseppeket,

megcsillannak, hullanak,

átlátszó kis gyöngygolyók

szörföznek a lejtőkön,

zuhatagot, csepp folyót

játszanak az ernyőmön.

Az én őszöm langymeleg,

esője is álmodó,

avarágyon hentereg

a földet ért vízbogyó,

leveleken csendnyi csepp,

kristálytükrű hinta-tó,

az égboltkék egyre szebb,

szederszíne gyógyító.

Egy fényhasáb átnevet

fázók ázott tincsein…

lassan jöttem (mert esett),

átölelve nincseim…

Wass Albert: ŐSZ

Valahol már az ősz dalolgat,

és hullanak a gesztenyék,

vad szél-fiuk lombot karolnak,

s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,

s szívében őszi dal fakad,

valaki búcsúval köszönti

a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,

s a szeme könnyel lesz tele...

szél sír a park arany-avarján,

s koppanva hull a gesztenye.

Kun Magdolna: Ha fáj a lelked

Ha összezúzta lelked az ember és a világ,

s úgy érzed, annyira fáj, hogy nem bírod tovább,

hát keress magadnak egy rejtett kis zugot,

olyan zugot, hol elfeledhetsz minden bánatot.

Mert lehet, hogy a világ, csaló, hazug álnok,

de a romlatlan természet nyugalommal áldott,

olyan mélynyugalmú felüdítő csenddel,

aminek a szomorúság ellentmond'ni nem mer.

A természetben megleled mindazt a sok szépet,

amiben talán még sohasem volt részed,

azt az önfeledt és szabad, boldog szárnyalást,

amit akkor érzel, ha szíveden mosoly suhan át.

Dóró Sándor: Van, lesz

Van amikor sírunk,

van amikor nevetünk.

Van amikor gyűlölünk,

van amikor szeretünk.

Van amikor maradnánk,

van amikor mennénk.

Van amikor éheznénk,

van amikor ennénk.

Van amikor aludnánk

van amikor ébrednénk.

Van amikor meghalnánk,

van amikor léteznénk.

Van amikor mindegy,

van amikor fontos.

Van amikor késik,

van amikor pontos.

Lesz mikor nem sírunk,

lesz mikor csak nevetünk.

Lesz mikor nem gyűlölünk,

Lesz mikor csak szeretünk.

Aranyosi Ervin : Utolsó levél

Őszi levél bágyadtan lóg a fán.

Kapaszkodik, maradna még talán.

Az elmúlás sápadt képére ül,

ereje fogy, s hitében elmerül.

Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,

és nem hiszi: - neki csak ennyi jár.

Maradna még, - az elmúlástól fél.

Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,

kinek a sors ezt hagyta örökül.

Neki a földön annyi dolga van!

- Aki elmegy, az mind boldogtalan!

Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,

mert nélküle szegényebb a világ.

Őrzi a fényt, lelkében a napot,

az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,

és újraél gyönyörű perceket.

Rügybontó tavaszt úgy idézi fel,

mint születést, ha jött az égi jel.

Majd jött a nyár, lángoló szerelem.

virág is nyílt az apró levelen.

Gyümölcse érett, leszedték róla már,

elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,

sok társa már réges-régen lehullt.

Kapaszkodik, - soha nem adja fel,

ígéret kell, hogy új tavasz jön el,

s ő visszatér, s megújul teste tán,

rügyként születő levél lehet e fán.

Fülébe súgja ígéretét a szél,

és földre hull az utolsó levél.

Búcsúzik az ősz

Vége van a színes,

Szép őszi világnak.

Dél darával az ősz,

Befedi a tájat.

Szél sípolva, dalol,

Lomb nélküli fákon.

Száraz leveleket,

Sodor hét határon.

Varjak kiáltoznak,

Hintázva az ágon.

Gyakran vitorláznak,

Hervadt őszi tájon.

Csendes lett a kisút,

Üres, néma, árva.

Sepregeti a szél,

Síró dalát fújja.

A sok színes levél,

Lehullott a földre.

Búcsúzik, messze száll,

A színek tündére.

A fáradt öregek,

Hosszú útra mennek.

Sápadt levelekkel,

Csendben elköszönnek.

Elbúcsúzik az ősz,

Indul az útjára.

Sírva búcsúztatja,

Varjak kiáltása.

/Kovács István/

Reggeli vers: Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol

Október, November,

mint a poros országúton

két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,

mennek havas tájra,

búsan integet utánuk

egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket

sárral megdobálja,

utánuk fut, ruhájukat

s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,

néha meg-megállnak

s búcsút intenek a hervadt,

búslakodó tájnak.

Hervadásba léptem

Hervadásba léptem, nem tagadhatom,

hisz ezer ránc, és könny fut át arcomon,

könnyek, azok a folyton hulló könnyek,

melyek oly gyakorta szabad utat törnek.

Réges-régi varázsom is illanóban van,

akárcsak a tűzragyogás rőt-szín hajamban.

Csak lelkem érez még némi napsütést,

mikor szép szó pendít belül tavaszi zenét.

Mert azon az úton, hol ma már lépkedek,

fázósan sírnak fel a nyári levelek.

S fázósan sír minden mi körülöttem éled,

mert ez a hervadás az, mibe belehal az élet.

Kun Magdolna

LASSÚ TÁNC

Néztél valaha gyermekeket a játszótéren?

Vagy hallgattad az eső zaját,

mikor lehull a földre?

Vagy követted-e egy lepke

szabálytalan röptét?

Vagy figyelted-e, a nap

hogyan oldódik fel az éjszakában?

Jobban tennéd, ha lassítanál.

Ne táncolj ilyen gyorsan.

Az idő rövid.

A zenének vége lesz.

Napjaidon átrohansz?

Amikor kimondod: „Hogy vagy?”

meghallgatod a választ?

Amikor a napnak vége van

végigheversz-e ágyadon

hogy a fejedben átfutó

ezernyi gondolatnak helyet adj?

Jobban tennéd, ha lassítanál.

Ne táncolj ilyen gyorsan.

Az idő rövid.

A zenének vége lesz.

Mondtad-e valaha fiadnak

„majd holnap…”

anélkül, hogy siettedben

észrevetted volna bánatát?

Vesztettél el

jó barátságot

visszahozhatatlanul,

csak azért, mert nem volt rá időd

hogy felhívd, és azt mond „Szia”?

Jobban tennéd, ha lassítanál.

Ne táncolj ilyen gyorsan.

Az idő rövid.

A zenének vége lesz.

Ha ennyire rohansz

hogy elérj valahová,

elveszíted az utazás örömét.

Ha egész napodat lihegve

rohanod át, a kapott ajándékot

mintha sosem nyitnád ki . . .

de az út porába dobod.

Az élet nem versenyfutás.

Fogd kezedbe inkább lassan.

És hallgasd muzsikáját.

Ady Endre:

Hervadáskor

Hervadáskor, pusztuláskor,

Novemberi dérhulláskor

Tinálatok, lent a kertben

Ránk hullott a falevél.

Az öreg fa hervadt lombja

Mintha nékünk szólott volna,

Mintha minket intett volna:

Vigyázzatok, jön a tél!

Hervadáskor, pusztuláskor,

Novemberi dérhulláskor

Visszasír a lelkem hozzád,

Szép szerelmem, kedvesem.

Mintha ott a kertben lennék...

Száll a levél, száll az emlék,

Szálló levél, szálló emlék

Körülrepdes csendesen...

Hervadáskor, pusztuláskor,

Novemberi dérhulláskor,

Tinálatok, lent a kertben

Most is hull a falevél.

Most is hervadt a fa lombja,

De most mintha sírva szólna:

Ugye, ugye nem hittétek,

Rövid a nyár, itt a tél...

Kristina Calu - Döntés

Menjek vagy maradjak?

Nehéz eldöntenem

Ha indulnék

Belém mar a félelem

Arra gondolok

Mi áll majd utamba

Mik várnak rám

Ha leszek majd magamba

Jobb-e odakint

Teljesen egyedül

Efféle kérdések

Mardosnak legbelül

Lépek az ajtóhoz

Ujjaim kilincsen

Csomagom kezemben

Bár ne lennék erőtlen

Csapdában rekedt

Bennem a döntés

Bomlik fel bennem

Száz meg száz öltés

Leválnak mind régi sebekről

S akkor már tudom

Régóta vagyok egyedül

Ajtón belül, hol kettő egy pár

Rám ezer és egy éve

Semmi nem vár

Jobb lesz hát odakint

Magamban lennem

Meggyőzöm szívemet

Ideje mennem

Kezem a kilincsen

Lábam a küszöbön

Kulcsomat itt hagyom

Ennyi volt, köszönöm.

Kosztolányi Dezső :Mostan színes tintákról álmodom.

Mostan színes tintákról álmodom

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,

s egy kacskaringós, kedves madarat.

És akarok még sok más színű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer,

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikító.

És kellene szomorú-viola

és tégla barna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján.

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

És akkor írnék, mindig-mindig írnék.

Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

# Pósa Lajos - Halottak napja után

Csöndes megint a temető,

Lobogó mécs kialudt,

Őszi szellő szaggatja a

Sirokon a koszorut.

.

Kik tegnap itt bánatosan

Borultak a keresztre:

Élnek tovább, mint azelőtt,

A holtakat feledve.

.

Könnyes szemek, fájó szivek

Ma már megint mosolygnak -

S a föld alatt szép csöndesen

Alusznak a halottak.

**Jobbné Nyilas Ildikó - Mindenszentek napján**

Temető csendjében némán ballagok,

körülvesznek reszkető, halk sóhajok.

Minden oly békés, oly meghitt,

áldott lelkek térnek nyugovóra itt.

.

Mécsesek, koszorúk, amerre szem ellát,

ilyenkor ünnepeljük Mindenszentek napját.

A sírok körül szótlan emberek,

elmélázva állnak, szemükből könny pereg.

.

Hideg az este, a föld is fagyos már,

lelkünket mégis melegség járja át.

Gyertyák fénye világít mindenütt,

s mi elhunyt szeretteinkre emlékezünk.

.

Mondd, Uram, ugye a lélek örökkön él?

Hadd maradjon meg szívünkben a remény,

hogy ki a Földről eltávozik,

az nem hal meg, csak test nélkül létezik.

.

Ugye, onnan fentről ők látnak bennünket?

Vajon érzik a szeretetünket?

Meghallják a csendben értük mondott imát?

Ugye, tényleg létezik Mennyország?

.

Ha máshol nem is, akkor a szívekben,

mert örökké él az, kit nem felejtenek el.

S ha olykor kínzó fájdalom is az élet nélkülük,

hisszük, hogy egyszer még együtt leszünk velük.

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Aranyosi Ervin : Őszi fák

Lám, a megfáradt fák

levelüket ejtik,

a nyár üde zöldjét

végképp elfelejtik.

Harmatcsepp a könnyük,

hajnalban zokognak,

meghajolnak szélnek,

múló évszakoknak.

Színes levelekkel

takarják a földet,

színpompás varázzsal

búcsúzkodnak tőled.

Ha lehull a levél,

álom száll a fákra,

színes avarszőnyeg

terül a világra…

***Konsztantyin Szimonov - VÁRJ REÁM***

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

*(Lányi Sarolta fordítása)*

József Attila: Anyám

A bögrét két kezébe fogta,

úgy estefelé egy vasárnap

csöndesen elmosolyodott

s ült egy kicsit a félhomályban – –

Kis lábaskában hazahozta

kegyelmeséktől vacsoráját,

lefeküdtünk és eltűnődtem,

hogy ők egész fazékkal esznek – –

Anyám volt, apró, korán meghalt,

mert a mosónők korán halnak,

a cipeléstől reszket lábuk

és fejük fáj a vasalástól – –

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!

Idegnyugtató felhőjáték

a gőz s levegőváltozásul

a mosónőnek ott a padlás – –

Látom, megáll a vasalóval.

Törékeny termetét a tőke

megtörte, mindig keskenyebb lett –

gondoljátok meg, proletárok – –

A mosástól kicsit meggörnyedt,

én nem tudtam, hogy ifjú asszony,

álmában tiszta kötényt hordott,

a postás olyankor köszönt néki – –

Demeter Attila: Téged kereslek

Téged kereslek minden dalban,

lágyan hullámzó nagy sóhajban,

megváltást hozó napsütésben,

esőben, szivárványfényben.

Téged kereslek fűben, fában,

az édesanyák mosolyában

Téged — a gyilkos szenvedélyben,

titkos, kéjjel telt ölelésben.

Téged kereslek minden Mában,

izzó, fájdalmas ragyogásban,

minden árnyékban, minden kékben,

forrásban, hegyi tó vizében.

Téged kereslek minden lázban,

életben, szívdobbanásban,

szavakban, mondatban és képen,

Téged — a kora ébredésben,

Csendben vagy könyörtelen zajban —

Téged kereslek — önmagamban.

Wass Albert: Mident újra kezdünk

Nem vetted észre? Naponta mindent újra kezdünk. Újra mosdunk, újra borotválkozunk, újra fésülködünk, újra öltözünk. Ujra megfőzzük az ételünket. Újra elmegyünk ide vagy oda. Újra dolgozunk, újra vesződünk, újra bosszankodunk, újra örvendünk, újra hazatérünk, újra lefekszünk. És ez így megy folyton, folyton.

Nem is lehet másként. A nap reggel újra felkel és este újra lemegy. Újra jön a szél, újra szállanak a felhők, újra esik az eső, újra kiderül az ég. Újra, mindig újra. A természet örök rendje ez és mi kötve vagyunk a természethez, mint a növények, vagy mint az állatok.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Minden vagyonodat elvesztetted. A virágok is elvesztették színpompás ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt. Azért ne hidd, hogy most már többé sohasem fognak virágozni.

Életed, megszokott munkád kerete szertehullott. Itt állasz puszta kézzel, egyetlen szál ruhával és nem tudod, mihez kezdhetnél, mert ilyesmi még nem történt Veled.

Nézd a költöző madarakat. Fáradt csapatokban most térnek meg tengeren túlról. Semmijük sincs, igazán semmijük. Csak az a két kis fáradt szárnyuk. Szinte ájultan hullanak alá pihenni a bokrok közé.

De holnap reggel, ha felkélsz a nappal és kijössz ide, hogy megkeressed őket: vidám füttyüket messziről hallhatod már. Fürgén szökdelnek az ágak között, hernyót keresnek és száraz mohát a fészekrakáshoz. Figyelheted, milyen vidáman hordozzák csőrükben a vékony gallyakat s fonnak belőle nótaszó mellett új otthont fiaiknak.

Amiért ember vagy, azért tanulhatsz még sokat a madaraktól.

Az ősz vándorútja / Mentovics Éva

Árnyas erdők ösvényein

látták jönni már az őszt.

Fény cikázott, levél perdült

fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben

vándorolt, míg este lett,

aranyszínt szórt völgyre, dombra,

halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,

diót vert a határba’,

hol az almát, körtét, szilvát

teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett

sok-sok ízes gyümölcsöt,

s izgatottan leste-várta;

sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit

rázogatta, borzolta,

somot, bicskét, kökényt

érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel

erdőt, mezőt úgy takart,

hogy a dermedt, fagyos tájon

biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén

nem nőtt vaskos, nagy bunda,

elbújna a cudar téltől,

s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hócsipkéjét

borította a tájra,

tarka gúnyás őszünknek csak

rőt subáját találta.

" Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót. "

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad..."

Reményik Sándor költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja 1941. október 24-én hunyt el.

A gyönyörű sorokat az Akarom című verséből kölcsönöztem..

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

A szép őszi estében valami

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó,fáradt föld felett

a kék ég,s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás,s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya,búcsúfénye -

az,amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében ( ford: Szabó Lőrinc)

Mese az elveszett wifiről

Vendégségbe jött ma hozzánk

egy városi kisgyerek.

Táblagépét szorongatva

- Nincsen wifi? - pityereg.

- Gyere velem édes lelkem!

Kézen fogom s vezetem.

Egy életem, egy halálom,

én a wifit meglelem.

Kezét nyújtja, mosoly ragyog

- Vajon hová bújhatott?

Huncut wifit a nyúlólban,

bizony mondom elkapod.

Közben Buksi is előjön

üdvözli a vendéget.

Farkcsóválva vakkant kettőt,

bárányunk is felbéget.

Táblagépét nyújtja felém

- Ugye kicsit megfogod?

Biz a kezem elengedte,

Buksi után úgy futott.

Kertvégéig meg sem álltak

a kiskapu nyitva áll.

Rózsaszínű kis nyusziorr,

a rácson át kandikál.

Csöpp kis keze óvatosan,

simogatni megtanul.

Selyemszőrű pici nyuszi,

az ölében meglapul.

Hangos szóval szól a kakas

- tyúkudvarban ő a sztár -

- Kukuríkú itt a wifi!

A gyereknek nem kell már.

Boldogságtól kipirulva

a kisnyulat letette.

Tojást szedni, de jó móka

így a wifit feledte.

Darát szór a csibék elé

a kotlóssal beszélget.

Friss vizet ad a báránynak,

nem kell már az Internet.

Konyhakertet is bejárja

répát szed a nyulaknak.

A megmosott csemegéből

velük együtt ropogtat.

Táblagépe árván marad

de a gyerek nem szánja.

Simogatni jobb a nyuszit

és a tablet sem bánja.

/Deák Mária verse/

Széles Kinga: Zavarban

Rögös útján eltévedve

Megbotlott a gondolat,

Elfeledte minden lépte,

Honnan indult, s merre tart.

Add a karod, kedves múltam,

Vezess haza úgy, mint rég,

Mindig beléd kapaszkodtam,

Legyél most is segítség.

Rögös útján eltévedve

Megbotlott a gondolat,

De már tudja minden lépte,

Honnan indult, s merre tart...

(Forrás: poet.hu)

,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,

ŐSZI SÉTA

SZILÁGYI DOMOKOS

Gyulai Pál: Őszi délután

Oh mi kedves őszi napfény!

Jőj a kertbe, jőj velem

Kies ősszel, délutánként

A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,

Bús és mégis oly szelíd,

Nézd a napfény ragyogását,

Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,

Mégis benne mennyi zöld;

Nyílik még egy-két virága,

S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,

Mégis cseng-bong még a lég;

Meglebbenti a köd fátylát,

Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,

Mégis itt-ott mennyi báj!

Álmodozik a természet,

S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,

Hadd mélázzunk egy kicsit,

Ahol vígan szedtük hajdan

A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,

Itt van őszünk nem soká,

Bár nem érzi boldogságunk,

Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,

Loppal lépve, csendesen;

Már fehérlik egy-egy fürtem,

Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz

A virányon enyhe zöld,

Meg-megcsendül egy édes nesz,

Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,

S a hervadó levelen

Ott ragyog meleg sugárunk,

Örök fényed, szerelem!

1865.

Eduard Asadov-

Kedvesség

Ha a barátod egy szóbeli vitában

megbánt téged,

keserű, de ne légy szomorú,

mert megbocsátasz neki.

Az életben bármi megtörténhet,

És ha erős a barátságod,

Egy ostoba apróság miatt

nem hagyod, hogy a semmiért megszakadjon.

Ha veszekedsz szeretetteddel,

És forró a vágyódás iránta,

Ez sem bánat,

Ne rohanj, ne menj tönkre.

Ne te legyél az oka annak a

veszekedésnek és kemény szavaknak:

Emelkedj a veszekedés fölé, légy ember!

Ez még mindig a szerelmed!

De egy dologban ne vonulj vissza,

Ne törj meg, ne légy gyenge,

Csak ne bocsáss meg aljasságot

És ne bocsáss meg árulást

Senkinek: se szerettednek, se barátnak!