Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Csorba Piroska: A gyermekkor verse.

Mikor, "kacsalábon” jár a két cipőd,

Mikor méretlen és örök az időd;

Mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell,

Mikor az asztalt alig éred el;

Mikor a játékból soha nem elég,

Mikor a képzelet világot tár eléd;

Mikor a homokból lisztet szitálsz,

S a sárból édes csokitortát csinálsz;

Mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba,

Mint vörös szőnyegre a mesék királya;

Mikor látod még az angyalt karácsonykor,

És látod a nyuszit kinézni a Holdból;

Mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe,

És drágább neked, mintha arany lenne;

Mikor a sötét szobában még rémek lapulnak,

Mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;

Mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad,

Mikor fakockákból építed a házad;

Mikor megeteted gondosan a babát,

És sztetoszkóppal hallgatod – hasát ;

Mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz,

Ha az udvarra egyedül kimész;

Mikor homokból tornyos várat emelsz,

Mikor a kérdésre kérdéssel felelsz;

Mikor – ha mást sírni látsz – sírva fakadsz,

Mikor még biztosan tudod, mit akarsz;

Mikor anyu ölében nyom az álom el,

És édesen alszol, mint lábasban a tej;

Mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén,

S a cigarettáról azt hiszed: kis kémény;

Mikor még mindenből minden lehet,

S hatalmas sátornak látod az eget;

Mikor a mennydörgéstől megriadsz,

S dobogó szívvel anyuhoz szaladsz;

Mikor a mesékből soha nem elég,

És kérve kéred, hogy mondják újra még;

Mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak,

És azt hiszed: a szél csinál frizurát a fáknak;

Mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet

Megsiratod, és kis sírba temeted;

Mikor megmásznivaló minden magaslat,

És kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak;

Mikor számolod, hogy hányat kell aludni,

Míg a születésnapodig el fogsz jutni;

Mikor a papírcsónak tengerjáró hajó,

És a kabátzsebedben lakik egy manó;

Mikor egy nap százszor kérdezed: miért,

És senki-senki sem szid meg ezért;

Mikor minden cicáról azt hiszed, leány,

És a kutya? – Az fiú mindahány!

Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét;

S boldogan pipiskedsz: igaz kicsit bő még;

Mikor lopva belesel a tükör mögé,

Tán ott van valaki – az arcod az övé;

Mikor bújócskát játszva azt hiszed:

Senki nem lát, ha behunyod szemed;

Mikor a betűk még érthetetlen ábrák,

És a könyvekben csupa csoda vár rád;

Mikor összerajzolod a hófehér falat,

És sehogysem érted, miért nem szabad;

Mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak,

És titkokat súgsz este a babádnak;

Mikor a fürdőkád neked a tenger,

S te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;

Mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs,

Mikor még nem tudod: a képzelet a kincs;

A gyermekkor múlik, mint a nyár,

Mire rájössz, hogy volt – már tovaszáll;

De ha a szívedben helyet adsz neki,

Onnan a felnőttkor ki nem űzheti.

Virágos ág...

Várnai Zseni

Virágos ág az az asszony élete,

tavasszal könnyű szirmokkal tele,

s mikor lehullnak róla díszei,

virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,

pillék és méhek zsongják őt körül,

szellő ringatja, eső öntözi,

s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,

csupasz testét vad esők verdesik,

reszket, amikor tépázza a szél,

de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,

s belepi őt e puha takaró,

már újra szép, és arról álmodik,

hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,

ezernyi szép, feslő virága van,

ő bennük éli újra tavaszát,

s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,

a mag, ha pattan, az is újra ő,

kikél a földből, húzza őt a fény,

újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,

olyan öreg, száraz és korhadó...

ifjú fákban tovább él lényege...

gyümölcsös ág az asszony élete...

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

(Ady Endre)

TUDNI KELL SZÉPEN IDŐSÖDNI

Soha ne add fel!

Ha nem megy valami így, hát majd megy úgy. Ha nem megy ma, hát majd megy holnap.

Ha már nem tudsz magasra ugrani, nem baj. Mondd azt, hopp, és lépj fel a járdára.

Az ember apránként hal meg. Amivel felhagysz, azzal egy darabot odavetettél magadból az enyészetnek.

Soha ne felejts el nevetni!

A nevetés a legjobb megelőzés minden betegség ellen (kivéve a köhögést).

Ne felejts el nevetni - önmagadon.

Az ember néha ügyetlen, és hülyeségeket csinál. Kész egyszemélyes kabaré. Ingyen röhöghetsz magadon.

Soha ne fényezd magad!

Főként a rokonaid, a szomszédaid és az ismerőseid előtt.

Bennük már úgyis él egy kép rólad, és ezt megváltoztatni nincs időd.

Meg aztán minek?

Soha ne mondj le semmiről!

Engedd át magad az örömöknek. Ha kívánsz valamit, szerezd meg.

Pénzbe kerül? Na és? Spóroltál eleget életedben, a vágyad meg már úgysem egy luxusjacht. Azt a fél kiló epret vagy azt az üveg jó bort tedd magadévá lelkiismeret furdalás nélkül!

Soha ne hagy magad fosztogatni!

Gyermekeid, unokáid, rokonaid nélküled is meg fognak élni. Az ő igényeik miatt ne mondj le a magadéról.

Küzdjenek ők is, ahogyan te tetted hajdan.

Soha semmihez nem vagy öreg!

Ne szégyelld, ha szerelmes lettél valakibe, ha most ismerkedsz a számítógéppel, ha megveszel egy szokatlan fazonú ruhát. Azért persze viselkedj a korodnak megfelelően, mert ha nagyon viháncolsz, a társadalom kivet magából. A társadalom ugyanis öregebb és házsártosabb, mint te vagy.

Soha ne csak a holnapra tervezz!

Legyenek hosszú távú terveid. Ez nem pénzkérdés.

Írd meg az emlékirataidat (vagy mondd hangrögzítőre), és ne törődj vele, ha az első mondataid ügyetlenek, mert a történeted kihozza belőled a teljesítményt.

Nyaralj ott, ahol élsz. Vagyonokat fizetnek emberek azért, hogy a turista szemével nézzék a városodat. Nézd meg te is, neked ez szinte ingyen van.

Használd ki a lehetőségeidet, és vonatozz egyet évente. Ne feledd, mindig találhatsz új dolgokat.

Ha ateista vagy, hallgass meg egy misét, ha keresztény vagy, menj el egy zsinagógába, ha pedig zsidó vagy, hát nézz körül a Bazilikában.

Soha ne gondold, hogy az élet igazságtalan!

Ne hidd, hogy neked több járt volna, ám ha mégis, akkor ma már nem mindegy? Ezt dobta ki a gép. Vond meg a vállad és szedd össze a szép perceket, a lélekemelő pillanatokat, és emlékezz azokra, akiket szerettél. Szeresd az életet, mert csak így távozhatsz nyugodt méltósággal egyszer, a remélhetőleg távoli jövőben.

Aztán újjászületünk!

Remélhetőleg nem hangyának, mert az strapás. Én a lajhárt preferálom :D

Nemes N Ágnes

Branyiczky Rita: Csendet akarok

Zúg, zakatol, mormog, csörög, csenget.

Gépek között áhítom a csendet,

ám hiába, nincs helye e vágynak.

A masinák percre le nem állnak.

Mikrosütő üzeni, ehetek.

A szendvicsek finomak, melegek,

s amíg rágok, rádió beszélget –

arról, milyen hangosak a népek.

Kaputelefon. Közelg a posta.

Küldemény érkezett, Jóska hozta.

Átveszem, köszönöm, a zár kattan.

A listámon pedig újabb hang van.

Telefon rikolt, ugrom ijedten.

Téves hívás, és épp csak letettem,

fax érkezik lassan, vontatottan –

űrbéli nyelven motyog titokban.

Sistereg a tartály, angol módra.

Utántölt, hogy lehúzhassuk újra,

vízóra nyekereg, fűtés sziszeg –

szava felmelegít, nincs már hideg.

Utcazaj társul a dalhoz halkan,

az ablak velem van, társ a bajban –

tompít a hörgő motorok hangján,

éles kürtön, jajgató szirénán.

Számítógép szól, jelzi, hogy végzett.

A kiszabott feladattal kész lett,

s most pittyegve várja, hogy mit teszek.

Lekapcsolom, és világgá megyek.

Csodák csodája

Várnai Zseni

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

Szuhanics Albert : Februári télbúcsúztató

Ez a hónap búcsúzik a téltől,

februárban nyúlnak a napok,

csökkennek az éjjeli fagyok,

s nem kérünk a bús északi szélből!

A hófüggöny-varázs elmúlóban,

a fehér táj emlék lesz csupán,

hogy mi vár ránk február után?

Tavaszi nap s földillat valóban...

Mert az idő kereke meg nem áll,

kizöldül az eke-szántott határ,

virágoknak felvirrad a napjuk.

Szemünk csillog a zöld, üde honra,

felmászunk egy szellő-járta dombra,

s víg arcunkat cirógatni hagyjuk.

Aranyosi Ervin

Tavaszról álmodom

Tavaszról álmodom, zöld bársonyú rétről,

virágszirmot bontó, langyos napsütésről.

Rügyekkel díszített, ébredező fákról,

szerelemtől hangos sok-sok kismadárról.

Tavaszról álmodom, csobogó patakról,

vígan fickándozó, apró kis halakról.

Egy rám váró szívről, míg az erdőt járom,

aki én reám vár, talán megtalálom.

Tavaszról álmodom, hisz most kihűlt minden,

sötét felhők szállnak, fent az égi szinten,

a Nap is bujdokol, szégyell előjönni,

gyenge most a fénye, nem tud tündökölni.

Tavaszról álmodom, s hiszem hamar eljő,

a hótól megtisztul a sok sötét felhő,

s remélem a tavaszt nem hiába várom,

eljön, amikor kell, ha véget ér az álmom…

Kökény Éva : Nem akarok félni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

durva, békétlen világban élni,

előbb csak suttogok, majd kiáltok:

Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

éjjel-nappal folyton hátranézni,

megrettenni, ha süvít a szél

vagy ablakomhoz száraz ág ér.

Félelem nélkül szeretnék én élni,

mit mondok unokámnak, ha kérdi,

mit tettetek, hogy ide jutottunk?

nem akarok gyűlölködők közt élni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

fenyegetést, rémségeket nézni.

Gyűlölet, és zűrzavar helyett

szeressünk, ültessünk fát, virágot!

Emberek! Tegyük jobbá a világot!

Várnai Zseni: Katonafiamnak

Én magzatom, szép katonafiam,

Szíve vérével ír neked anyád,

Mióta a császár kenyerét eszed,

Vörösbe fordult itthon a világ!

Most készülünk a döntő, nagy csatára,

S ti lesztek ellenünk majd a sereg,

Ha ráuszítnak önnön véreidre,

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,

Már lesi az ásós, kapás hadat,

Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,

Várja az erőt, mely életet ad,

Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,

S nem ringatnak majd kalászt a szelek,

A termő föld lesz a mi lázadásunk:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban

Én sírok, ki méhemben hordtalak,

Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,

Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,

Hús a húsomból, vér a véremből,

Hogy emelhetnél te akkor kezet,

Ha én zokogom, sikoltom feléd:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,

A reménységünk, mindenünk: az élet!

Te döntöd el most a mi nagy sorunk,

A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.

Borítson el a forradalmi mámor,

Ha hömpölyög a lázadó sereg,

Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán,

S a kevély hajót már tépi, dobálja,

Mi lesz, ha ős medréből kitör,

Ha úrrá lesz a tenger akarása,

Mi lesz, ha minden katonafiú

Szülőanyjától kap egy levelet,

Mely lázít, gyújt, vérbeborít:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

Utolsó szerelem

: Fjodor Ivanovics Tyutcsev

Ó, ha eljön öregkorunk,

Szerelmünk mélyebb s babonásabb...

Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,

Végső szerelmünk fénye, áradj!

Az ég felére árny tapad,

Csupán Nyugat felé dereng az égbolt, -

Maradj, maradj még, esti nap,

Ne múljon el minden, mi szép volt!

Bár vérünk lanyhul szüntelen,

A szívünk éppen úgy szeret még...

Ó te, utolsó szerelem,

Te mámor és reménytelenség!

Kun Magdolna: Merjél boldog lenni

Ha túlságosan fáradt vagy és nem érdekel semmi,

öleld meg az unokád, s merjél boldog lenni,

mert minden egyes boldog perc mit vele töltesz el,

virágot hajt sírodon, ha már nem leszel.

Ám amíg a két karod ölelésre képes,

feledd el a porszemet, mit a halál szele ébreszt,

és úgy gondolj majd minden istenáldott percre,

mintha unokád ölelése az élet maga lenne.

Juhász Gyula : Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem

És gyöngyvirágok szagát érezem.

Az esti égen violás a szín

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad

S elönti mind az ócska gátakat!

Szabó Lőrinc:

Tavasz

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Radnóti Miklós

ZSIVAJGÓ PÁLMAFÁN

Zsivajgó pálmafán

ülnék legszívesebben,

didergő földi testben

kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében

ülhetnék fenn a fán

és éles hangjuk fényes

záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk

és vélük zengenék,

csodálkoznék vidáman,

hogy orruk és faruk

egyforma kék.

És óriás nap égne

a megszállt fák felett,

s szégyenleném magam

az emberfaj helyett;

a majmok értenének,

bennük még ép az elme, -

s talán ha köztük élnék,

nekem is megadatnék

a jó halál kegyelme.

1944. április 5.

Petőfi Sándor:

PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT

Pacsírtaszót hallok megint!

Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik

A harci zaj után e dal,

Mikéntha bérci hűs patak füröszt

Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,

Eszembe hozzák e dalok,

Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,

Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a

Költészet és a szerelem,

Az a sok jó, mit e két istennő

Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a

Két rózsafa ismét virít

Dalodra, és lehajtja mámoros

Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim

Oly kedvesek, oly édesek...

Terólad álmodom, hív angyalom,

Kit olyan híven szeretek.

Ki lelkem üdvessége vagy,

Kit istentől azért nyerék,

Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,

De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid

Kikeltik a virágokat;

Szivem mily puszta volt és benne már

Milyen sok szép virág fakad.

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés... tavasz!

Tavaszvárás

Juhász Gyula

A déli szélben lehunyom szemem

És gyöngyvirágok szagát érezem.

Az esti égen violás a szín

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad

S elönti mind az ócska gátakat!

Móra Ferenc - Fecskehívogató

Villásfarkú fecskemadár,

jaj de régen várunk!

Kis ibolya, szép hóvirág,

kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék

zúgva-döngve szállnak.

Cifra lepkék, kék legyecskék

ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa

nyitogatja kelyhét;

itt a tavasz, lessük, várjuk

a csicsergő fecskét.

Kun Magdolna: Ülj mellém kedves

Ülj mellém kedves, súgd meg, hogy mi bánt.

Mondd el nekem, miért sírnak a téli éjszakák.

Mitől válik kérgessé az egykor sima lélek,

S mitől lesznek torz tükrök a csillogó emlékek.

Ölelj át kedvesem, ne kérdezz most semmit,

Könnyeidből ne pazarolj sohasem rám ennyit.

Próbáljunk meg úgy élni, hogy ne fájjon a jelen,

Ha már múltunk árnyékai túl mély, sötét verem.

Ülj mellém kedvesem, s ne vádoljuk egymást,

Nézzük fenn a csillagokat, míg a szemünk ellát,

Mert azokban van megírva szerelmünk és sorsunk,

s oda fogunk jutni, ha egyszer szárnyat bontunk.

Álmainkban együtt vagyunk minden gondolatban,

Nincs közöttünk távolság, szóban, versben, dalban.

Érezni tudlak szívem ritmusával, zárt határok nélkül,

Mert az álomtól nem kell félni, csak az ébredéstől.

Gyönyörű az élet!

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.

Vannak percei, mit nem kéne megélnem.

Én tehetek róla?

Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem,

ezt szívemből hiszem!

Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,

pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.

Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,

néha elfeledném az összes valóságot!

Sokszor volt fájó, csúfos az egész,

de talán most a rossz a múlt ködébe vész.

Most talán már jó lesz, minden pillanat,

valóra válhat egy meseszép gondolat.

Így kell már lennie!

Elég volt a rosszból, a félelmekkel teli, pokoli napokból!

Nem vagyok öreg még, annyi minden várhat,

meg kellene érnem a rám váró csodákat!

Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni

boldogan, vidáman szépeket megérni!"

(Ismeretlen szerző)

Vörösmarty Mihály

Névnapra

Ugy áldjon meg isten neved napján,

Hogy beérhesd vele minden órán.

Legyen élted mint a virágos fa:

Remény s öröm virágozzék rajta.

Mely sok szívnek keserű gyötrelem,

Legyen neked édes a szerelem.

Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,

Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.

Bánat ha ér, legyen az rövid éj,

S utána hosszú boldog nap a kéj.

S bárhova visz tőlünk a szerencse,

Lépésidet emlékünk kövesse.

S rokon érzet tartson köztünk hidat:

Te se felejtsd távol barátidat.

JUHÁSZ GYULA: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven símogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Szuhanics Albert

Valentin és a hóvirág

Lassan elmúlik a tél,

földünk új tavaszt remél.

Alszik a rügy óvatag,

hóvirág kél hó alatt.

A barka még kicsit vár,

éjjel fagyos a határ.

Ám a februári nap,

tündér-ujja simogat.

Megvillan a bokrokon,

látogat, mint jó rokon.

Jegenyefán integet,

hozván fényes híreket.

Tavaszias szél dalol,

Valentin vár valahol.

Oly üde most a világ,

mint a nyíló hóvirág!

Fénnyé vált a szeretet.

ha Bálint nap közeleg.

Szép szívünkben fénylenek

az örökkön kék egek...

Kun Magdolna: Útra készen...

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár,

útra kerekedik minden gólyapár,

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,

miközben piros csőrükre könnyeik hullnak.

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.

Tudom egyszer én is messze költözöm,

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,

de majd magammal viszem azt az emlékképet,

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.

Dr. Papp Lajos szívsebész verse: AZ ÉN MIATYÁNKOM

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe.

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, -reményteljesen,

S fohászkodj: Miatyánk, Ki vagy a mennyekben!

Mikor a magányod ijesztően rádszakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "Rossz",- erre van Istene!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, -és hittel rebegd,

Uram! Szenteltessék meg a Te neved!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó, "Lélek",ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, -hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!

Mikor belédsajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól eggyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne...!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, -Hajtsd meg homlokod,

S mond: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdagság" milliót költ, hogy éljen,

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, -tedd össze két kezedet,

S kérd: Uram! -Add meg a napi kenyerünket!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül,- sőt - ellen támadsz,

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "Őt"!...

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram!- Segíts! -S bocsásd meg vétkeimet!

Mikor hittél abban,hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak,...!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!- Megbocsátok az ellenem vétőknek...

Mikor a "nagyhatalmak", a békét tárgyalják,

Mikor a BÉKE sehol!- Csak egymást gyilkolják!...

Mikor a népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: Miért tűröd ezt?

Istenem MIATYÁNK!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba,- s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "Rossz", támad, tombol!

Uram! Ments meg a kísértéstől!

Ments meg a gonosztól!!! ÁMEN

UTÓHANG:

S akkor szólt a Mester, kemény szeliden,

Távozz Sátán, SZŰNJ vihar! Béke, csend legyen!

Miért féltek ti, kicsinyhitűek?...

Bízzatok! Hiszen én megígértem nektek,

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!...

Hűséges kis nyájam, én pásztorod vagyok,

S a végső időkig, - veletek maradok!!! ÁMEN

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Nyiraty Gábor: Ál/arc

Van, hogy leveszem az álarcomat,

És megmutatom valódi arcomat,

szívemet, a százszor összeragasztottat.

Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják,

Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák,

Mégis van, hogy néha hibázom,

És amikor nem kell, akkor is kitárom.

Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet,

Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével,

S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe.

Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel,

Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel,

De soha nem adtam fel, sose tettem,

És szívem darabjait egyesével,

Újra és újra összeszedtem.

Egyre ritkábban veszem le álarcomat,

Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat.

Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket,

Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.