Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

József Attila

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán. Rám csapott,

amiből eszméletem, nyelvem

származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet

férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva

mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,

mely, hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék:

föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében

mit bánja sok törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig

emeltek tönköt, gabonát,

csákányosokkal puszta tért nyit,

szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,

hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve,

magával kötve mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,

acsargó habon tovatűnt,

emlékezően és okádva,

mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól

s társa, ki tudta, ily bolondtól

pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva,

s mint szorongó kivándorlókra,

ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre,

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre

engedik meggyűlni a bajt

s mért nem a munkás védelmére

gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről

álmodik, nem tud kartelekről.

S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:

kuncog a krajcár: ennyiért

dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad -

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve

láncon - nekem ezt nem szabad!

Költő vagyok - szólj ügyészedre,

ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,

adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Hadd írjat szépet, jót - nekem

add meg boldogabb énekem!

József Attila

ALTATÓ

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

velealszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka.

Aludj el szépen, kis Balázs.

Reményik Sándor

Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,

S szívembe egyszer az a béke szállna,

Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -

Előbb elzárnám a láda fiába.

Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,

Trónolnék vele a világ felett.

Nagy-óvatosan körültapogatnám:

Hogy hát igazán, igazán nem álom?

Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:

Testvér, testvérem, rokonom, barátom,

Itt, itt a béke, itt van aranytálon!

Itt, itt van mindennek a megoldása,

Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:

Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

1925

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Radnóti Miklós:

Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Somogyi Zsolt : HOGYHA ÚGY ÉRZED...

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje...

Egy koldus az utcán.....

Egy koldus az utcán a kezemhez ért,

reszkető kezével valamit kért.

Láttam, hogy elhagyott, boldogtalan,

nem volt egy fillérem, szégyelltem magam.

Csak álltam, és néztem a könnyes szemét,

megfogtam remegő, öreg kezét:

"Bácsikám, én is majd ide jutok,

szívemben én is egy koldus vagyok.

Nemrég még együtt jártunk holdas éjszakán.

Megcsókolt, hogyha fázott, didergett a szám.

Egyetlen csókomért most jönne el,

azután elmehet akárkivel.

A szerelmünk záloga volt ez a gyűrű.

Nézze meg, bácsikám, milyen gyönyörű!

Ez engem többé már nem boldogít,

odaadom magának, vegyen valamit."

Ez a dal legyen tanulság néked,

elvesztheted egyszer te is a szíved.

Mindenki lehet álomtalan,

gazdag vagy szegény, boldogtalan.

Egy koldus az utcán a kezemhez ért,...

...odaadom magának, vegyen valamit...

(Bánk Géza)

Rezgésből, árnyból és színekből

ujból és ujból megteremtlek.

Tóth Árpád: Egy lány a villamosban

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett

Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,

Ki révedezve sejti már a rejtett

Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,

Maga körül minden zajt elfelejtett,

Lesiklott róla Gond, Tér és Idő

Körötte durva, lármás utasok

Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

Néztem hevült arcocskáját merengve:

Ki tudja, milyen sötét hivatal

Felé viszi szegény leányt a zengve

Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?

De addig még övé a betűk lelke,

A kopott regény minden szava dal:

Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,

S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;

Ó, mert lehet akármi ponyva bár,

Letörli egy sorsocska árva könnyét,

S a vad világ többé nem oly sivár:

Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd

Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már –

Egy rossz író is így érhet föl tisztelt

Rendű és rangú harminchat minisztert!

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,

Politikák, jelszavak és hadak!

Csak a tollakat ne fogja meg átok,

Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!

Isten szívét nem bizta, csak tirátok,

S míg ég és föld bús rommá omlanak,

Hű könyveinkben daloljon a lélek

Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,

melyet vinni már alig-alig győz.

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.

AZ ÉN MIATYÁNKOM” – EGY HAJLÉKTALAN GYÖNYÖRŰ FOHÁSZA

( Az én Miatyánkom című verset sokan tévedésből Papp Lajos szívsebész nevéhez kötik, pedig valójában Tánczos Katalin hajléktalan gyönyörű fohásza, 1999-ben Dr. Eőry Ajándok jegyezte le. Kevesen tudják, hogy a szerző tavaly tavasszal elhunyt, gyászmisés búcsúztatását Pál Feri atya tartotta.)

Tánczos Katalin: Az én Miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe.

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, -reményteljesen,

S fohászkodj: Miatyánk, Ki vagy a mennyekben!

Mikor a magányod ijesztően rádszakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a “Rossz”,- erre van Istene!

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, -és hittel rebegd,

Uram! Szenteltessék meg a Te neved!

Mikor mindenfelől forrong a “nagyvilág”,

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó, “Lélek”,ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézzfel a magasba, -hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!

Mikor belédsajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne…!

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, -Hajtsd meg homlokod,

S mond: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Mikor a “kisember” fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a “gazdagság” milliót költ, hogy éljen,

S millió szegény a “nincstől” hal éhen,

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, -tedd össze két kezedet,

S kérd: Uram! –Add meg a napi kenyerünket!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül,- sőt – ellen támadsz,

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy – tagadd meg “Őt”!…

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram!- Segíts! –S bocsásd meg vétkeimet!

Mikor hittél abban,hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak,…!

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!- Megbocsátok az ellenem vétőknek…

Mikor a “nagyhatalmak”, a békét tárgyalják,

Mikor a béke sehol!- Csak egymást gyilkolják!…

Mikor a népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: Miért tűröd ezt?

Istenem Miatyánk

Ó, “Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba,- s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a “Rossz”, támad, tombol!

Uram! Ments meg a kísértéstől!

Ments meg a gonosztól! AMEN

UTÓHANG

S akkor szólt a Mester, kemény szeliden,

Távozz Sátán, szűnj vihar! Béke, csend legyen!

Miért féltek ti, kicsinyhitűek?…

Bízzatok! Hiszen én megígértem nektek,

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!…

Hűséges kis nyájam, én pásztorod vagyok, S

a végső időkig, – veletek maradok!!!

Zelk Zoltán: Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartalak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:

ha futni vágysz, én futni hagylak.

S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:

emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…

bennem, köröttem rezgő részek.

De ha úgy akarom, belőlük.

felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,

az utcát is a béna fákkal.

S a napszakot… Így kaplak vissza

tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –

Megtanulta szemem az ívet,

amit karod hasít a légben,

ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját

has és comb közt, a test árkában,

amikor nyújtózkodva, lassan

felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,

elloptam, íme, minden titkod.

Tudom félő, lágy harapásod

s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek

gőzét. Síró, kis lihegésed.

Megtanultalak én örökre,

nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,

mint az isten, aki teremtett.

Rezgésből, árnyból és színekből

ujból és ujból megteremtlek.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,

melyet vinni már alig-alig győz.

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven símogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

Nosztalgia

Csak egyetlen órát vihessek

magammal a kacagó nyárból

oda, hol téli ködök lesnek

s már lopakodnak fáig fától.

Csupán egy maradék sugarat

a lezúduló verőfényből,

s maroknyi kékséget, ha szabad,

hogy őrizgessem védőn-féltőn,

bűvölő, mámoros dallamot,

rigónótát diófa lombján,

a tegnap sebtében otthagyott

virágillatot mind elhoznám.

De jaj, szétfoszlik, hiába vártam,

akár hunyorgó fény a fákon,

és elsüllyed alkony-homályban

a szívzsondító nyárvilágom.

(Zelenka Brigitta)

Aranyosi Ervin: Bárányok hallgatnak

Bárányok hallgatnak,

némán bólogatnak,

a vezérkos nyomán

szép sorban haladnak.

Nem is gondolkodnak,

csak mennek utána:

– Mert, ha gondolkodnék,

a főnök utálna!

Mert, ha gondolkodnék

egyedül maradnék,

járatlan utakon,

másfelé haladnék,

biztos, farkasoknak

martaléka lennék,

ismeretlen réten,

rossz füvet legelnék.

Megyek a nyáj után,

leszart füvet eszek,

de ha bevállalom,

hát jó birka leszek!

Mert jónak lenni jó!

Veregesd meg vállam,

legyél te is birka

és gyere utánam.

Igaz, így birkaként

unalmas az élet,

viszont nem halok meg,

ameddig csak élek!

Bárányok hallgatnak,

némán bólogatnak,

a vezérkos nyomán

szép sorban haladnak.....

/Papp Ádám: Néha (Az élet komédiája)/

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

mert úgy érzem

megfájdítja az élet a szívem.

Nincs ezzel baj,

lesznek még jobb napok,

s aztán majd csak lazán

odavetem, hogy: - Jó napot!

Néha minden egyszerű, édes,

néha olyan bonyolult,

mint amikor nem tudom,

hogy mit akar bennem az út.

Inkább ráhagyom,

nem gabalyodok bele.

Nem hagyom kuszaságát magamon,

csak megyek csendben vele.

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

néha úgy érzem már meghalhatok,

néha azt, hogy keveset éltem.

Jön, ami jön, vagy éppen

megy, ami megy, akár por a szélben.

Csak dúdolok, tudod, csak játszom,

Nem veszem komolyan, aztán mégis,

mert komédia az egész világ

én pedig jónak, vagy rossznak látszom.

VÁRNAI ZSENI: Éveim

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, - én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek...

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt – tán mindörökre!

Várnai Zseni: Szolgálj szívem

Csak kitartás! - biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam, eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott elgyötört...

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy- völgye lágyan kisimul,

csak este ha ágyba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,

holnap sikerül megint biztosan,

a félúton, szívem jaj meg ne állj

kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki oda jut,

a csillagok közt csillagként ragyog...

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...

Most meg- megállok s felfohászkodom;

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...

Csak kis kitartás, meg egy erős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan...

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel

Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,

Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül

A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszölős verandán

Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,

Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani

Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is

S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!

Nincs már a földön semmi, amit várnék.

Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,

Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,

Amit félbe sem hagytam, idelenn...

Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,

Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,

Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,

S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött

Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?

Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,

Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok,

Legyen meg a Te szent Akaratod!

Sík Sándor

H.Gábor Erzsébet

Hogyha majd eljössz

Ha egyszer erre jársz, kopogj be bátran,

elszálltak éveim - oly sokat vártam,

de remélem mégis, egyszer még eljössz.

Nincs meg már az a ház, tudod, ott szemközt,

sok minden változott. Más lettem én is -

rám lelhetsz újra még, azt hiszem mégis,

mert néked az vagyok, mint aki voltam;

az a kis szőke lány, törékeny, szótlan.

Bár már az emlékem elsárgult fénykép,

remélem, őrzöd még, remélem, él még,

mert biz én őrizek minden szép percet,

fiókom mélyén a szerelmes versed,

s szívembe zárva a gyönyörű tavaszt!

Időnként szemembe könnyeket fakaszt,

s feltör az érzés, és máglyaként lobog,

megéget, részegít, mint a vén borok.

De szép volt! S mégiscsak vége lett egyszer -

Istenem, mily sokat kibír az ember,

azt hiszi, nincs tovább, azt hiszi, vége,

de begyógyul minden, s eljön a béke.

Hiába szorított fájdalmak hurka,

túléltem mindet én, újra, meg újra.

Aztán az Isten, már több próbát nem tett,

s gyógyítva sebeim mit sorsom ejtett,

imákra tanított, s nélküled élni;

felállni, harcolni - hozsánna néki!

Béke van bennem. Ha erre jársz, bátran

kopogj be hozzám, mert mindig is vágytam

arra, hogy egyszer majd elmondjam néked;

köszönök mindent, és azt a sok szépet

amit te adtál, a szívembe rejtem.

Általuk erősebb, gazdagabb lettem.

Hogyha majd eljössz, s a vén szemem látod,

keresd meg benne a megfakult álmod -

ne szólj, csak merülj el ugyanúgy benne,

mintha még ragyogna, minthogyha lenne.

József Attila

ALTATÓ

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

velealszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka.

Aludj el szépen, kis Balázs.

Ady Endre

A föl-földobott kő

A Hortobágy poétája

Az alvó csók-palota

Karácsony

Kocsi-út az éjszakában

Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

Örizem a szemed

Sem utódja, sem boldog őse...

József Attila:

Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is -

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

Reviczky Gyula - Őszi rózsa

Őszi rózsa, őszi rózsa!

Vetkezik a rét, a róna.

S neked most van születésed.

Szomorúság látni téged.

.

Őszi rózsa, őszi rózsa!

Nem lesz eztán pásztoróra.

Haldoklik a fény, a lepke.

Ködben, árnyban ki szeretne!

.

Őszi rózsa, őszi rózsa!

Hajlik az év hervadóra.

Te is elhullsz, de a nélkül

Hogy részed lett vón' a fénybül.

TÁNCZOS KATALIN (hajléktalan) SZÍVEM UJJONGÁSA

Fejem jótevőm keblére lehajtom,

Hogy halljam e szívtenger moraját.

Gyönyörbe merengek az ős csoda parton:

Hol az Isteni szó szelíd emberi jajba

Lágyan suhan át.

Szívem liliom kelyhét sosem rágja

Szomjas szívű vágy, bíborajkú szipoly.

Nem kínoz a vénség tűzdala, vádja.

Dalolásom nem veszi vércsesikoly.

Nyisd meg Jótevőm mélyét keblednek,

Érezze szívem hangod gyönyörét,

Mit mézel a földön sajgó lelkemnek,

Isten szerelemtől telt szívű ég.

Már hallom léptei kopogását.

Belőle zenél nekem a szeretet,

Isteni dal! Sosem hallja a mását,

Kinek útja önzéseken át vezetett.

Hallom: e dalban mint zokog Ádám,

Mint zeng bele Isten égi vigaszt;

Hogy hördül bűn gyönyörében a sátán,

Pokoli himnusza jajra riaszt.

Hallom egy vad orgiadal

Mint veri fel szelíd éjszaka csendjét;

Kén-fáklya mezőben üszök ravatal:

Jajgat a vér, a fájdalom, a veszteség,

Nincs mentség!

Hallok halk epedést, sóhajba fúló

Prófétakiáltást, sok jajt,

A messiási jövő sosem múló Lelki uralmát, amely e büszke világot

Szelíd Isten igába kényszeríti majd.

Egyszer csak halkul a múlt, jövő szava szólal,

Hitvallók hite, lágy liliomdal,

Mennyre mosolygó vértanú-sóhaj

Borul e szívre szelíd hatalommal.

Hallom Jótevőm szíve verését,

Nincsen erőm elvenni fejem,

Nem csalogathat semmi dicsőség,

Sem tudomány, sem szűz szerelem,

Ha ez Isteni szív szelíd gyönyörét

Örökre-örökre dalolja nekem.

TÁNCZOS KATALIN (hajléktalan költő): IRGALOM

A padon elgyötörten üldögélek,

Nyújtom felétek sovány két kezem.

Irgalom, irgalom, adjatok világot.

Mert szegény vagyok, nem érnek a fények.

Kételkedem magamban, bennetek kételkedem,

Nézek, de mégsem látok.

A szeretetlenség vert szívemre csend bilincset

Kiáltanék, de nincs ma hangom

Szótlan jajom nem jár szívetekben,

Hogy szánalomból adjatok cseppnyi kincset

Szegény magamnak, bár a kezem kitartom:

Fogadjatok be engem!

A szeretetlennek ki hallja szörnyű szóját.

Viharnak vadult szelek, ha róják

A mélyeket? Vagy álmok szelíd dalát,

Ha csendesül a jajj? Vagy az égi kérlelést?

A megnemértés halálos szúja rág.

És vert szívemen, megláttam

A halálos sátáni rést.

Fényt szememnek, szavakat ajkamnak.

Süket fülemnek hangot adjatok!

A koldus áldás kegyelme rajtatok.

És, ha nem adsz, meztelenre fosztva

Nyújtom feléd kincses világ, a két kezem:

Add nekem rongyodat, hisz ősi végzetem,

Hogy rongyokat szőjek a Királypalástnak, Másnak.

Meggyesi Éva : Nem vagyok...

Nem vagyok szép. Már megfakult arcom.

Átsuhant rajta a rút idő.

hajam fehéren lebben a szélben,

de még karomban van erő.

Ugyanúgy vágyom friss levegőre,

mely arcomba fújja illatát,

gyöngébben látok, mégis feltűnik,

mennyire más lett a világ.

Ében színt fest az égre az éjjel,

bár tegnap fényesen sütött a hold,

most sötétlő szárnyát teríti széjjel

szinte siratva azt, ami volt.

Letűnt fényekre árnyat vetítve

messzire tűnik minden varázs,

de a szívemben ugyanúgy hallom

milyen hangos a dobogás.

Ugyanúgy vágyom, ahogyan régen

a szemekben bújó tiszta varázst,

amitől más lesz még szemeimben

ez a megromlott, gonosz világ.

Szép Ernö: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,

Én Istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,

Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,

A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,

Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,

El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,

Hogy olyan jó, mint a falat kenyér.

Hogy nem szokott senkit se bántani,

Lassú dallal szeretne szántani.

Édes Istenem, te tudod magad,

A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,

Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,

Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,

Te tudod a Tisza sárga vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen

Hempereg a csikó a füvesen.

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,

Édes szőlőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod Uram,

Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.

S hogy víg esztendőt várunk mindenért

S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

Óh, keljetek a magyart védeni

Ti Istennek lényes cselédei.

Uradnak mondd el, arany arcú Nap,

Hogy kedveled te délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,

Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:

Kis házak ablakába reszketeg.

Szerteszét este mennyi mécs ragyog

Könyörögjetek értünk, csillagok.