Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Ady Endre:

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Halvány őszi rózsa.........

De szomorú, ha nyár után

sárga levél zizeg a fán.

A fülemben az őszi szél

édes emlékekről mesél.

Kis szobámban minden olyan kihalt, üres,

találok bent egy bús szívet.

Felnyitom a vén zongorát,

eljátszom a szívem dalát.

Halvány őszi rózsa,

mondd el, hogy imádom őt!

Halvány őszi rózsa,

mért nem jön sosem felém?

Mondd el, hogy rab vagyok,

azt is, hogy meghalok,

ha mást szeret.

Halvány őszi rózsa,

gyógyítsd meg a szívemet!

Mondd el, hogy rab vagyok,

azt is, hogy meghalok,

ha mást szeret.

Halvány őszi rózsa,

gyógyítsd meg a szívemet!

Majd, ha újra eljön a nyár,

a boldogság reám talál.

Visszahozza egy perc alatt

mindazt, ami úgy elszaladt.

Virág nyílik kis szobámnak az ablakán,

eljön hozzám az én babám.

Virág lesz majd a fájdalom,

virág lesz majd a buzgalom.

Halvány őszi rózsa,...

...gyógyítsd meg a szívemet!

Gyógyítsd meg a szívemet!

(Ilniczky László)

Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,

Mint esküvő előtt elhagyott ara.

Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,

Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,

Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.

Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,

Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Falu Tamás

Somogyi Zsolt : HOGYHA ÚGY ÉRZED...

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje..

Kovács István: Ládák és polcok...

Egy nagy ládában

cipeljük magunkkal a múltat.

Kidobni őket nem lehet,

életünk részei voltak.

Az emlékeket szelektálni

lehet, de feledni nem,

mert ott hátul a kis polcon,

minden- minden ott pihen.

A jelenünk?

Az egy kisebb láda.

Teteje soha nincs zárva,

Rendezkedünk mindig benne,

bár szinte hiába.

Mert a mát holnap át tesszük,

a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?

Egy kicsinyke doboz,

inkább csak egy zárt boríték.

Tervek vannak benne,

vágyak és titkok,

ezért ők a holnapok.

Reggelente,

ahogy nyílnak a borítékok,

lassan fogynak a holnapok,

rájövünk, már mi is múlt vagyunk.

És ha az utolsó láda is bezárul,

talán emlékei leszünk valakinek,

a polcon, ott, leghátul!

Pál Anna Claudia: Megtanultam..

Megtanultam, hogy aki nem keres, annak nem hiányzom...

De az ember mégis remél, mert az igazság fáj nagyon.

Megtanultam, hogy ki elenged, igazán sohasem szeretett,

Mert akinek igazán számítok, szorítja mind két kezemet.

Megtanultam, hogy akiért küzdenem kell, kár minden lépés

Mert ha fontos lennék, nem kellene, így minden csak tévedés.

Tanulhattam volna a könnyekből, de az ember míg él,

Sohasem képes elengedni az álmait, s örökké csak remél..

ŐSZI CSENGŐ

Babits Mihály verse

A drótcsengő a parkban megszólal

lágyan, halkan,

mert rázza az őszi szél;

zöld fönn a kapubálvány, de sárgul,

hulldogálván fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe

oly szomorún zenél be

s a szívnek bánata kél.

Fenn zöld a kapu rácsa,

de zörg az év harácsa a földön:

őszi levél.

S a csengő csengve

mindég mert rázza durva vendég,

hívatlan északi szél,

bejő a zárt kapun át,

s hordozva hosszú gúnyát söpörget,

sárga levél.

Rudyard Kipling: Ha....

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol - s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és - ami több - ember leszel, fiam.

Aranyosi Ervin: Úgy kellene a szeretet

Úgy kellene a szeretet,

mint utolsó darab kenyér,

mit odalöknek teneked:

– Nesze koldus, ma még egyél!

De hová lettek álmaink,

az igazak, a közösek,

mit megálmodtak nagyjaink,

kik nem voltak még gőgösek?

Hát csak a küzdelem marad?

A “bízva bízz” frázis csupán?

A világ nélkülünk halad,

s mi bámuljuk csak ostobán?

Úgy kellene a szeretet,

mint utolsó kenyérdarab,

mely csillapítja éhedet,

s az illúzió fennmarad.

Hogy élünk még a mában itt,

hogy van miért és van kiért,

s van még ki jóérzést tanít,

egy eljövendő holnapért.

De jaj, ha elvész az a hit,

ha bennünk szakad az a szó,

mit nem merünk kimondani,

mert lázadozni nem való!

Úgy kellene a szeretet,

a pénz, a vagyon mit sem ér!

Jó lakatni a lelkeket,

ha van még szóból gyúrt kenyér!

Őszi chanson (1864)

Chanson d' automne (1864)

Ősz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon,

s ont monoton

bút konokon

és fájón.

S én csüggeteg,

halvány beteg,

míg éjfél

kong, csak sirok,

s elém a sok

tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,

ősz! hullni már,

eresszél!

Mint holt avart,

mit felkavart

a rossz szél...

(Ford.:Tóth Árpád)

Les sanglots longs

Des violons

De l' automne,

Blessent mon coeur

D' une langueur

Monotone.

Tout suffocant

Et bleme, quand

Sonne l' heure,

Je me souviens

Des jours anciens

Et je pleure;

Et je m' en vais

Au vent mauvais

Qui m' emporte

Deça, dela,

Pareil a la

Feuille morte.

Zelk Zoltán : Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske.

– Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

– Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Aranyosi Ervin: SZERETET

Van egy érzés a világon,

– úgy hívják, hogy SZERETET.

Ami nélkül boldogulni,

szépen élni nem lehet.

Nem számít a mennyisége,

– pénzben nem is mérhető,

s bárhol élnél a világban,

mindenhol elérhető.

Lovas Éva: Néhány szál virág a lelkednek......

Néhány szál virág a lelkednek,

Hogy szépség járja át,

Mert a virágok mosolya,

Beragyogja lelked falát.

Olyan tiszták a virágok,

S mind oly fájdalmasan szép,

Mint nyári égbolt zenitjén

Az azúrszínű ég.

A fáradt test csak földi árnyék,

S néha, ha a fény teheti,

Az égről ereszkedik hozzád,

Hogy körbefonják szívedet

A szeretet fénysugár-erei.

Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

A múlttal nem szabad törődnöd,

S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

Mint hogyha újjászülten élnél.

Mit akar? - kérd meg minden naptól.

És minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,

Más tetteit tudd megbecsülni;

Főként ne gyűlölj egy embert se,

S a többit hagyd az Úristenre!

Johann Wolfgang von Goethe

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:

Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik

És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,

Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon

S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,

De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:

Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Sík Sándor: Októberi rózsák

Piroslanak az októberi rózsák,

Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,

A szökőkút csorog, akár a jóság.

Benne is, bennem is, félénk dallamok

Borzolgatják a lomha őszi prózát.

Elálldogálok egy árvácska-ágynál.

Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?

Mi az a dallam, ami benned vájkál?

Messze van, messze van, minden messze van,

Az is ami volt, az is amit várnál.

Nézel az égre? Az a piros felleg

Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!

Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.

Békesség, békesség, békés öregek

Bölcsek mosolya, immáron az illet.

Pereg a levél és pereg az óra.

Jön a november, a dér meg a bóra.

Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.

Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,

Neked is fúvatnak takarodóra.

Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!

Érett sziromnak lelengeni édes.

De míg bennem a dal fecskéje fészkes,

Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát

Idesimítom ajkam melegéhez.

Aranyosi Ervin - Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

Orbán Balázs: Adj egy percet…

Adj egy percet a csendnek,

Végre üvölthessen benned,

Tanítsa jó modorral,

Hogy kell embernek lenned!

Adj egy percet a csendnek

S ne másnak: az embernek

Ősi szálait fondd újra

Kemény szövetté: a lelket!

Adj egy percet a csendnek

És hallgasd, hogyan serceg

Benned hangja, fájón

A tűnődő őrületnek…

Aranyosi Ervin:

Meleg otthon

Kibéleltük szeretettel,

s benne olyan jól vagyunk!

Jöhet a tél, jöhet a fagy,

mi egymástól olvadunk.

Lehet zord a külvilágunk,

ha megóv egy kis család,

akkor nem kell a csillogás,

vagy fényűző kacsaláb!

Sok kastély kong ürességtől,

hiányzik a szeretet,

nincs mosoly és nincs ölelés,

ami adjon meleget.

A szeretet, mint a kályha,

szív mélyéből melegít,

így hát könnyebb átvészelni

a világ zord teleit.

Összebújva és szeretve,

átmelegszik a szívünk,

a szeretet erejében

talán épp ezért hiszünk!

Aranyosi Ervin - Huncutkodtam

Huncutságot követtem el,

de maradjon ez titok!

Ne tudjátok, hogy én voltam!

Befordulva szundítok.

Távirányítót lenyúltam,

eldugtam az egeret…

Ne tudjatok tévét nézni,

inkább velem legyetek!

Egér nélkül a gép sem megy,

adok majd jobb ötletet:

Játsszunk „Ki nevet a végén”-t,

vagy olvassunk könyveket!

Viccelődjünk, nevetgéljünk,

s játszunk inkább boltosat,

eladó egy görgős egér,

nem is kérek túl sokat!

Távirányítót is kaphatsz,

ölelésért megkapod!

Csak a figyelmedet kértem,

s huncutságom – lám – hatott!

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora

Már teljes lendülettel festeget.

Ecsetjét arany-tengerekbe mártva

Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!

Milyen könnyed és mily könyörtelen:

Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,

Irtóztató és hízelgő a hangja:

Meghalsz, - de utoljára szép leszel

Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,

Immár tudom, hogy nem maradnak itt,

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -

Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;

Fagyos viharként száguld mindenik,

Mögöttük sír a kertek pusztulása,

S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...

A vihar szárnyán mindez elrepül,

Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:

Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,

Én felettem is végigzúg a szél,

Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje

Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,

Nem hall ajkamról senki sem panaszt,

De most szívemnek még egy vágya volna.

S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten

Az összes szelek, mind, egyszerre át,

Ne várjon rájok elfásulva lelkem,

Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;

Mind külön fájjon, sajogjon nekem,

És mindegyiket nagyon megsirassam

És minden könnyem egy-egy dal legyen.

Aranyosi Ervin: Merengés az őszben

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

amíg mosolyogni még ereje marad.

Gyakran, szégyenlősen felhők mögé bújik,

s tán ott is maradna a zord télen túlig.

Mikor látjuk arcát, szívünk átmelegszik,

s akkor ébredünk rá, hogy mennyire tetszik,

ha éltető fényét szórja a világra,

mikor levelet fest bokorra, faágra.

A szeretet fénye árad ránk felőle,

s jobb, ha a szívünkbe elteszünk belőle,

hiszen a jeges szív könnyebben felenged,

ha a napsugárral másik szív melenget.

Szél jön, s erőszakkal tépkedi a fákat,

jeges kezeivel simít minden ágat,

didergő levelek bele is pirulnak,

ahogy hideg kezek a testükhöz nyúlnak.

Megborzong némelyik, de mind útra készül,

általuk a vén ősz színarannyá szépül.

Levelek felszállnak, pillangókká vállnak,

majd a szél dalára, körben táncot járnak.

Gyönyörködünk benne, az ember csak ámul,

csodás színkavalkád, ami elénk tárul.

De nem haldoklás ez, csak az élet része,

s tavasszal megújul a világ egésze.

Addig, itt az idő, lelkünknek pihenni,

kicsit begubózni, pillangóvá lenni,

mire jön a tavasz a csodás kikelet,

Újra táncra keljek, szeretettel veled.

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

s érezteti velünk, hogy az idő szalad.

Ám itt van az idő, le kell hogy lassuljunk,

hogy jövőt teremtő merengésbe hulljunk.

De jó lenne...

Juhász Magda

De jó lenne jónak lenni,

mindig, mindig csak szeretni,

lelkem szállna, mint a lepke,

olyan könnyű, lenge lenne.

De jó lenne jónak lenni,

csak a szépet észrevenni,

nem félni, és nem remegni,

mindig, mindig csak szeretni.

De jó lenne jónak lenni,

a nagy Istent megkeresni,

a lábához kuporodni,

és az Igét befogadni.

De jó lenne... de nem lehet.

Farkasok közt nem élhet meg,

aki bárány, aki balga,

megrohanja azt a falka.

Megrohanják, leteperik,

mert a jót itt nem szeretik.

Lelkünk fáradt, szívünk remeg,

nincs közöttünk aki szeret?

Gyilkosságok, fegyver, átok

miért sújtja a világot?

Hisz` szeretni könnyebb lenne,

lelkünk szállna, mint a lepke.

De jó lenne jónak lenni,

egymás kezét megkeresni,

és a gonoszt mindörökre

eltemetni, elfeledni.

De jó lenne jónak lenni...

Roža Jakovljević festménye

Balla D. Károly : Őszi tor

E tompa őszben minden felragyoghat

és lábra kaphat bármi indulat,

a gyönge szél a jussodból kiforgat,

eső rak rád kis álnok kínokat.

E szürke ősznek minden zuga színes,

hiába száll az arcokra korom,

s habár a kincs a sorban állóké lesz,

neked is jut majd konc e bősz toron.

E csöndes ősznek minden sarka hangos,

a serlegekből felbugyog a gyász –

és zúgnak mind a félrevert harangok,

kezdődik már a víg halotti tánc.

Hiába mondanád, hogy mindez morbid.

Nem hallja meg, ki telt torokból ordít.

Eljött az ősz, mint minden évben,

s hogy miért kedves énnekem?

Talán, mert folyton megcsodálom,

színessé teszi életem..

Kimegyek hát egy árnyas parkba,

s körül hordom tekintetem.

Figyelem múló szép varázsát,

hogy mit mutat megint nekem.

Levelek szállnak ágról-ágra,

kergeti őket lenge szél.

Elmúlást hozva a világra,

egy újabb tavaszról mesél.

Hallgatja Napunk fenn az égen,

aranyló fénye megkopott.

Nem ragyog úgy, mint nem oly régen,

fényéből tán a Hold lopott.

Nézem a fák színes ruháit,

mind-mind bohócnak öltözött.

Érzem bohémmá őszült lelkük

mesevilágba költözött.

Talán a Föld most halni készül?

Vagy csak álmodni megpihen?

Megállna örök körforgása?

- Az nem lehet, én nem hiszem!

Mégis leveti rőt ruháját,

eldobja mind a színeket,

pucér fákat már nem takarja,

s a gúnyos szél megint nevet!

Nézem a megalázott fákat,

hisz nem csak levelük veszett,

hitük sincs már, s tán tőlem várnak,

új tavaszra ígéretet.

Ne sírjatok, nincs minden veszve,

épp csak a szél megágyazott,

álom borul a nagy világra,

s ne félj te fa, nem vagy halott!

Csupán csak megpihenni kéne,

tavaszra erőt gyűjteni,

álmodni boldog, szebb világot,

amit új év tölt majd teli.

Nem múlik el soha az élet,

egy nap majd újjá születik.

Legyetek büszkék a jövőre,

ti lesztek majd a szüleik.

Az elmúlás csak pillanatnyi,

halált új születés követ.

Nehezen megy, ki menni készül,

s örül, ha újra eljöhet.

Kísérjen halkan öröm-óda,

zenéljen hozzá kósza szél.

Álmod erőd majd visszaadja,

hogy újra élő, s szép legyél!

Aranyosi Ervin -Eljött az ősz

Reményik Sándor: Lámpagyújtogató

Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem:

"Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?"

"Lámpagyújtogató"-feleltem én.

A gyermek együgyű feleletén

Nevettek akkor szülők, ismerősök.

Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom.

Nekem a csendes ember imponált,

Ki ballagott a bús utcák során,

S amerre ment,

Világosság támadt a nyomdokán.

Csak felnyújtott egy lángvégű botot,-

Egy lobbanás- s az ember főlehajtva

Az esti csendben tovább baktatott.

Csak ment tovább a sötétség fele.

Ámde mögötte diadallal égtek

A lámpák, miket meggyújtott keze.

Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem:

"Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?"

Azóta sokat vívtam, verekedtem,

Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül-lámpagyújtogató lettem.

TÁNCZOS KATALIN : SZÍVEM UJJONGÁSA

(hajléktalan költő)

Fejem jótevőm keblére lehajtom,

Hogy halljam e szívtenger moraját.

Gyönyörbe merengek az ős csoda parton:

Hol az Isteni szó szelíd emberi jajba

Lágyan suhan át.

Szívem liliom kelyhét sosem rágja

Szomjas szívű vágy, bíborajkú szipoly.

Nem kínoz a vénség tűzdala, vádja.

Dalolásom nem veszi vércsesikoly.

Nyisd meg Jótevőm mélyét keblednek,

Érezze szívem hangod gyönyörét,

Mit mézel a földön sajgó lelkemnek,

Isten szerelemtől telt szívű ég.

Már hallom léptei kopogását.

Belőle zenél nekem a szeretet,

Isteni dal! Sosem hallja a mását,

Kinek útja önzéseken át vezetett.

Hallom: e dalban mint zokog Ádám,

Mint zeng bele Isten égi vigaszt;

Hogy hördül bűn gyönyörében a sátán,

Pokoli himnusza jajra riaszt.

Hallom egy vad orgiadal

Mint veri fel szelíd éjszaka csendjét;

Kén-fáklya mezőben üszök ravatal:

Jajgat a vér, a fájdalom, a veszteség,

Nincs mentség!

Hallok halk epedést, sóhajba fúló

Prófétakiáltást, sok jajt,

A messiási jövő sosem múló Lelki uralmát,

amely e büszke világot

Szelíd Isten igába kényszeríti majd.

Egyszer csak halkul a múlt, jövő szava szólal,

Hitvallók hite, lágy liliomdal,

Mennyre mosolygó vértanú-sóhaj

Borul e szívre szelíd hatalommal.

Hallom Jótevőm szíve verését,

Nincsen erőm elvenni fejem,

Nem csalogathat semmi dicsőség,

Sem tudomány, sem szűz szerelem,

Ha ez Isteni szív szelíd gyönyörét

Örökre-örökre dalolja nekem.