Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Feinek György: Csak addig menj haza...
Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,
Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,
Amíg nem kopognak üresen a léptek...
Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,
Amíg neked suttognak a hazai szelek.
Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,
Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!
Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -
Vállára borulhatsz az édesanyádnak!
Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!
Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!
S ha majd az a ház már nem vár haza téged,
Mikor üresen kopognak a léptek,
Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,
Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...
Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,
Amíg nem kopognak üresen a léptek,
Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !
Szöllősi Bernadett: Március
Bőröndjével kezében a tél
dér lábakon az állomásra siet.
Épp begördül egy szerelvény –
felszáll rá és retúrt fizet.
Vonattal robog tova a hideg,
a langy meleg a kertek alatt érkezik.
Egy kis ibolya a levelek közt zizeg,
orgona színével egy tyúkhúrnak kérkedik.
Felhők lógnak le az égről,
úgy lesik, hogy közeleg a tavasz.
Egy öreg tölgy is emlékszik rá régről,
üdvözlésére a fák térdig hajlanak.
Meztelen talppal áll a réten a tavasz,
harmatot lehel a haragoszöld fűre.
S hogy meg ne hűljön, sálat varrat:
a nap sugarát, mint cérnát, befűzte egy tűbe.
Krókusz-színű kendő, szegélye jácint,
közepébe virág öltve, tulipán piros.
S hogy szép legyen, egy aranyeső ráhint
egy egész kosárnyi sárga szirmot.
Ébred minden a fagyos tél után,
az összes virág szirmot bontogat.
Az első nap sugara ad rám fényruhát,
míg a márciusi szél rázza a lombokat.
József Attila: TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
Aranyosi Ervin: Március
Üdv Március, öltsd csak fel új ruhádat!
Ragyogó Nap járja be kék eged!
Öntözd a földet, éleszd fel a fákat!
Legyen gazdagabb most a lét veled!
Bújjanak földből szégyenlős virágok,
tárják ki szirmuk, színesedjenek!
Méhzümmögéssel teljenek meg álmok!
Mert megújulni, lám, megint lehet!
Áradjon szét a Földünkön az élet,
ragyogjon ránk, vidáman szép Napunk!
Az életünk gazdagodjon tevéled,
s örülhessünk, hogy mozgásban vagyunk!
A körforgás hát végre útnak indul,
lehet szeretni, s örülni veled.
Hadd léphessen az ember gondjain túl,
hadd érintse lelkét meg a kikelet!
Szuhanics Albert : Februári télbúcsúztató
Ez a hónap búcsúzik a téltől,
februárban nyúlnak a napok,
csökkennek az éjjeli fagyok,
s nem kérünk a bús északi szélből!
A hófüggöny-varázs elmúlóban,
a fehér táj emlék lesz csupán,
hogy mi vár ránk február után?
Tavaszi nap s földillat valóban...
Mert az idő kereke meg nem áll,
kizöldül az eke-szántott határ,
virágoknak felvirrad a napjuk.
Szemünk csillog a zöld, üde honra,
felmászunk egy szellő-járta dombra,
s víg arcunkat cirógatni hagyjuk.
Papp Ádám: Nincs haragom
Megmosolygom már azt,
aki bánt, s aki valaha bántott,
hisz nem élhetjük meg sosem
ugyanúgy a világot.
Bármennyire szeretnénk,
van, kiben a jóság csak néhai vendég,
de van még, akiben - míg él -
szüntelen marad ez a szándék.
Nem könnyű mindig jónak lenni,
s nem várhatunk folyton ölelést,
de a jóság igazát adva
kivehetjük a másik kezéből a kést.
Én már nem törődöm azzal,
ki rám ront, ha épp azt akarja,
hisz lepereg minden, mert
az ilyet már a szívem se hallja.
Elkerülöm a rút tetteket,
s az emberi csaholást.
Csak a jóság java érdekel,
s hogy ne bántsak soha mást.
Nincs haragom, de ha lenne,
már rég elfelejteném.
Az van, ami könnyed, ami szép,
s amit magamban mindig szeretnék.
Kun Magdolna: Mikor nem lát senki....
Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.
Siratom az ifjúságom, régi életem,
s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,
mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.
A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.
Így minden kapott percet élhetővé tettem,
mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,
megfizethetetlen értéket jelent.
Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,
mindazon időre mit egykoron megéltünk,
s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,
tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.
Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,
és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,
hiszen minden egyes múló napban lehet valami,
ami így idősen is képes célokat adni.
Várnai Zseni: Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
.
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Zanner Anikó: Ameddig lehet
Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,
úgy érzem, hogy lassan elmerülök.
Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;
Istenem! Miért történik ez velem?
Cserben hagy a jó. Mért oly szívtelen?
De...
Ameddig csak lehet, remélek,
bár számos esetben kétkedek.
Nem tudom, mi lesz a sorsom;
jó vagy rossz lesz a holnapom.
Aztán megszólal a biztató énem:
soha ne veszítsem el reményem!
Csak akarjam, és mellettem marad,
mint hegyet ölelő sziklafalak.
Amikor lent vagyok a mélyponton,
az éltet sokszor a fájó napokon,
ha velem van a remény, az irgalom,
akkor talán jobb lesz a holnapom.
Kökény Éva : Nem akarok félni!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
durva, békétlen világban élni,
előbb csak suttogok, majd kiáltok:
Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
éjjel-nappal folyton hátranézni,
megrettenni, ha süvít a szél
vagy ablakomhoz száraz ág ér.
Félelem nélkül szeretnék én élni,
mit mondok unokámnak, ha kérdi,
mit tettetek, hogy ide jutottunk?
nem akarok gyűlölködők közt élni!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
fenyegetést, rémségeket nézni.
Gyűlölet, és zűrzavar helyett
szeressünk, ültessünk fát, virágot!
Emberek! Tegyük jobbá a világot!
Szuhanics Albert – Ne félj…
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény…
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
Pósa Lajos - Az öreg asszony
Vasárnapi harangszó megkondúl,
Hivogatva száll ki a toronybúl.
Öreg asszony ballag a kis kertbe,
Mosolyognak a virágok szerte.
Nem kell neki a liliom, rózsa,
Violával, azzal sem áll szóba.
Tulipánra, jácintra se hallgat,
Öreg asszony fodormentát szaggat.
Beteszi az imádságos könyvbe,
Egyet sóhajt...majd kicsordúl könnye.
Szól a harang, a templomba ballag,
Hol a hit él s ragyog, mint a csillag.
Kinyitja az imádságos könyvet,
Imádkozik...fájó szíve könnyebb.
Az egekbe szálló imádsággal
Fodormenta illata is szárnyal.
Endrődi Sándor: Tavasz felé
Tavasz s tél küzdenek egymással,
Harcol a fagy és napsugár
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vígan fütyörész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
A nedves, földszagú barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább, a lejtős erdőszélen
Lapdáznak immár a fiúk;
Cikázva gabajodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz -
Mily könnyű fiatalnak lenni
S öregnek lenni mily nehéz!
Amott a szürke dombok alján
Egy ifjú pár jön boldogan,
Ahogy az útra fellebegnek,
Elnézem őket hosszasan.
Lelkem a messze multba röppen,
S szemem lassanként könnybe vész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
Kun Magdolna: Ahogy idősödöm
Ahogy idősödöm, egyre jobban érzem,
becsülni kell minden napot, mely adódik még nékem,
becsülni és megköszönni a magasságos égnek,
hogy nem hagyott el erőm, s hogy van még bennem élet.
Mert amíg van erő bennem, tán remélhetem azt,
hogy része lehet életemnek a következő nap,
és az azt követő újabb nap, melyben ismét meglelem,
azon apró csodákat, mikért érdemes élnem.
Sok évtized elszaladt már, s az időm egyre fogy,
mert úgy születtünk, hogy nem lehetünk halhatatlanok,
hiszen mindenkinek ki van szabva másodpercre tán,
hogy mikor fénylik fel előtte egy másik útirány.
Tóth Árpád: GYOPÁR
GYOPÁR
Már jó utat bejártam,
Térdig kopott a lábam,
Hej, Élet, hallod-e?
Vadont jártam sokáig,
S nem rózsában bokáig,
Még nem sokallod-e?
Vad voltál, furcsa Élet,
Birokra kelni véled
Fog kellett és köröm,
Kis részem a kenyérből
Ritkán adtad tenyérből,
Kevés volt az öröm.
S ha volt is benne részem,
Vidáman és merészen
Nem kaptam semmi jón,
Én mindig úgy keringtem,
Mint bokszoló a ringben,
Örök-gyanakodón.
Bölcsebb lettem s erősebb,
De a szivem merő seb,
Csodákért vívni kár -
Már hetyke ölre véled
Nem szállok én ki, Élet,
Jobb, hagyjuk abba már!
Utadból félre vágtam,
Vén csend ormára hágtam;
Nap süt; pihenni jó;
Ragyog a szirt kopárja,
Enyém késő gyopárja,
A rezignáció.
Kun Magdolna: Fáradt dobbanás
Mint ki haldokolni készül, úgy lüktet szívem,
mintha meg-megállna benne a fáradó ütem,
mely oly sok éven át, tartotta magát,
s őrizte ritmusának nesztelen zaját.
Mi lesz velünk szívem, ha nem dobogsz tovább,
ha mindketten feladjuk az élni akarást,
és csendben állva várjuk, hogy az őszi szél
átlibbentsen minket az időkerekén.
Miért van szívem, hogy minden érzésünk,
akkor teljesül ki, mikor elmegyünk,
és akkor értékelik ön-mivoltunkat,
mikor temetői csend vigyázza örök álmunkat.
Miért sírunk szívem, miért könnyezünk,
régi, boldog érzést miért temetünk,
hisz oly sok idő telt el, míg megtanultuk azt,
hogy az élet csak egy röpke, múló pillanat.
Várnai Zseni - NÉMA BÁNAT
Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj:én ki nem mondom,
csitítom magam,hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánatott
bent a szívben önmagának!
Kinek beszéljek, tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös, szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes: a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!
Ha olykor érzem:tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek...
kinek zokogjam, tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!
És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom, miért is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat
e sorsot, amely csupa bánat..
Csak nézek, nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve...
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt, mi történt itten?
Nem tudja más csak, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!
Csitulj szívem, ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen...
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben...önmagának.
Máté Rózsika: Köszönöm
Köszönöm Istenem, az esőt és a napot,
S hogy Te egyformán szereted a szegényt és a vakot.
Köszönöm az utat, amit Veled együtt járok,
S a mindennapi csodát, amit veled megtalálok.
Köszönöm Istenem szívednek a kulcsát,
S hogy Veled megmászhatom a világ összes csúcsát.
Köszönöm életem minden egyes percét,
S hogy Te elhordozod szívem minden terhét.
Köszönöm a sok jót, amit Tőled kapok,
S hogyha Veled járok, eltűnnek a bajok.
Köszönöm családom minden egyes tagját,
S hogy te szenvedőnek meghallgatod hangját.
Köszönöm az ágyam, melyre fáradt fejem hajtom,
S ha Hozzád szól az imám, Te meghallgatod hangom.
Köszönöm, hogy asztalunkon minden nap van étel,
S hogy felsegíted azt az embert, ki Elötted térdel.
Köszönöm Istenem otthonomat, házam,
S hogy nem kellett sohasem az utcán éjszakáznom.
Köszönöm örömöm, s a mindennapi gondom,
Tudom, ha velem vagy, bármi jön, megoldom.
Köszönöm Istenem, hogy általad létezek,
S hogy Te megbocsátasz nekem, bár oly sokszor vétkezek.
Köszönöm, hogy így szeretsz, s nem engedsz el soha,
Életemben Te vagy a legeslegszebb CSODA.
Sárhelyi Erika - Félúton
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Aranyosi Ervin: A barátság
Barátod az, ki akkor jön, ha kell.
Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.
Aki előtt nincsenek titkaid,
s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.
Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.
Akinek fontos egy barát “jaj” szava.
Akivel gyorsan rohan az idő,
de ha hiányzik, holnap újra jő’.
Aki meghallgat, s komolyan veszi,
és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.
Aki megérti minden gondodat,
ki szót sem vár, elég a gondolat.
Ki megért téged és ő is érthető,
ha együtt vagytok megáll az idő.
Bármit is mond, csak igazat beszél,
s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.
Barátod, egyben lelki rokonod,
s a legjobb benne, hogy te választhatod.
Egy szinten rezeg időtlen lelketek,
egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.
Barátod az, ki melletted marad,
ki elviseli a rigolyáidat.
Tettéért hálát tőled sose vár,
ki nélkül élni unalmas és sivár…
Aranyosi Ervin: Védtelen a férfi
Az asszony szava szent és érthetetlen!
Magyarázatra sem lelsz a szép szemekben!
Azért mégis próbálsz a kedvében járni,
s látva igyekvésed, nem fog megutálni!
Ám, tudod, a lelkét nagyon kell szeretned,
„csak” annyi a dolgod: boldoggá kell tenned!
Persze, a hogyanja, sehol nincs megírva,
s ha rosszul csinálod, azt jelzi is, sírva!
Ám, vigyázz, ha csend van, s befogja a száját,
akkor vihar készül, félredobja báját!
Olyan veszedelem ez férfiembernek,
mellyel szembeszállni királyok sem mertek.
Volt ugyan egy király, mely sikert aratott,
pallossal, kötéllel tett szájra lakatot.
Az arák fejvesztve menekültek tőle,
s nem valószínű, hogy tanultak belőle.
Ám, a modern korban nincsen erre módunk,
ha nagyon felbosszant, mi csak morgolódunk!
Egy kis szerelemért mikre vagyunk képes…
De a megértésük, mégsem lehetséges.
A tudomány sajnos, nem fejtette még meg,
védtelen a férfi, ez benne a lényeg!
Sokkal tovább élnek, hát az agglegények,
ám, hosszabbnak érzik létüket a férjek!
( Aranyosi Ervin © 2024-02-20. )
Kányádi Sándor: Zsörtölődő
Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Vörösmarty Mihály
NÉVNAPRA
Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.
1842. június
Anna Eszter: Igaz barátokról
Istenem! Azt hiszem meg lettem áldva!
Azért, mert adtál nekem igaz barátokat.
Akik szeretnek, és akiket viszont szeretek,
Akik csak, adnak, és vissza sosem kérnek.
Egy igaz barát nem önző, csak önmagadért szeret.
Azért van, hogy ott legyen melletted.
A családon kívül, Ő az igaz családtag
Mert mindent megtesz érted – miattad.
Egy igaz barát mindig meghallgat,
Ha tud, ha nem tanácsot ad. J
Megvigasztal, jó kedvre derít,
Akkor is, ha a bánat szétfeszít.
Egy igaz barát nem kérkedik, nem követel,
Csak ad vissza semmit sem kér.
Ha nem kérded, bánatát visszafolytja.
Akkor is, ha a szívét nagyobb bánat marja.
Egy igaz barát lélekben, mindig veled van.
Akkor is, ha felnövünk, és idő egymásra aligha marad.
Testvéred Ő, ha nem is vér a vérből,
De érzed, a lelked egyik párja Ő.
Azt hiszem, én vagyok a legszerencsésebb a világon.
Mert nekem van igaz barátom.
Aki nem kérkedik, csak egyszerűen szeret.
Aki elfogad így, ahogy vagyok,
És lélekben itt van mindig mellettem.
Várnai Zseni
Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!
Dante: Oly furcsák vagyunk mi emberek
Olyan furcsák vagyunk mi emberek:
lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Egymásról azt hisszük, boldog talán,
S írígykedünk egy-egy boldog szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták, szabadok.
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Különösen vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk.
Dévényi Erika: Nem tudom Neked adni a Napot...
Nem tudom Neked adni a Napot
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.
Nem tudom a Napot Neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a Tiéd.
Nem tudom a Napot adni Neked,
De adom a szeretetem,
Ha fontos Neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.
A Napot Neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak Neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.
Áprily Lajos : Mennék eléd
Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Aranyosi Ervin: Örök szerelem
Nem érdekel minket,
hogy milyen a világ,
ha nem halunk bele,
nem tud hatni miránk!
Mikor megtaláljuk,
hogy mi a fontosabb,
akkor a szívünk már
nem fáj olyan sokat.
Ha van kit szeressünk,
más nem is érdekel,
csak együtt lehessünk,
s a szív-szívre felel.
Minden szebbnek látszik,
ha párom átölel,
lelkében, a lelkem,
szép megnyugvásra lel.
Sokkal szebbnek látszik
egymástól a világ,
kevesebb a bánat,
szívet bántó szilánk!
Közös álmainkért
élünk, vagyunk, teszünk,
tanulunk egymástól,
teljesebbé leszünk.
Ami egyikünkből
valahol hiányzik,
azt hozzáteheti
könnyedén a másik.
Így lesz a két félből,
egy teljesen egész,
hétköznapok gondja
többé fel nem emészt!
Ha kell, elbújunk
egy érző ölelésben,
válaszokra lelünk
a párunk szívében.
Így lesz a világ is
szerethető, kerek.
Boldog a mi szívünk,
hisz örökké szeret!
(Aranyosi Ervin © 2024-02-16.)
Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó
Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.
“Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.
Virágszagú szellők vígan fújdogálnak,,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:
Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.
Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.
Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.
Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.
Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni.”
Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.