Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Gyulai Pál

Szeretnélek még egyszer látni

Szeretnélek még egyszer újra látni

A kertben, ott a fák alatt,

Hallgatni édes csevegésed,

Mint gyermek, úgy örülni véled,

Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni

Homályos őszi délután,

Kandallódnál a karosszéken,

Ha mintegy elringatva, ébren

Alszol, s álmodva nézesz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,

Midőn úgy várod jöttömet,

Megismersz immár a távolból,

S bár ajkad olyan hidegen szól,

Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni,

Szép csöndes nyári estvélen,

Holdfénynél az akácok árnyán,

Midőn fejed keblemre hajtván,

Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni,

A vén udvarház csarnokán,

S ha elhangzott az isten-hozzád,

Még visszanézni utolszor rád

S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,

Meggyógyítna egy pillanat.

Mit szenvedtem, feledni tudnám,

S még egyszer örömest feldúlnám

Éretted ifjúságomat!

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel

Sok minden megy el,

De a szív, a koldus,

Tovább énekel.

Mi remény volt régen,

Emlék ma csupán,

De legalább sírhatsz

Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,

Mint az, ami él,

Romok is ragyognak

Hűs hold fényinél!

Ady Mariska: Hadd menjek a nyárral...

Ha menni kell, Uram, hadd menjek a nyárral,

fehér homlokomon fehér violákkal.

Arany sugarakkal selyem szemfedőmön,

kék búzavirágos, pillangós mezőkön.

Fecskecsicsergéssel...pacsirta dalával...

Fehérruhás lányok tündöklő hadával:

felhőtlen égbolt baldachinja alatt -

(mint egy királylány, ha esküvőre halad).

Mert - mint tudod, Uram - tél volt, mikor jöttem,

havas táj...kopasz fák busongtak köröttem.

S azóta is mindig jég-mezőkön jártam.

Utolsó utamra hadd menjek hát nyárban.

Jankovich Ferenc: Az egyszeri-kétszeri fánk

Fánkot sütött nagyanyánk... Volt öröm!

Egy üst zsír feketéllett a tüzön.

De amikor kezdett duzzadni a fánk,

Nagyanyó kiált: „Elfogyott a fánk!”

Se fánk – se fánk...

Szaladtam én a szerbe szívesen,

de ott sem volt biz egy sziporka sem...

Holott kezdett már esteledni ránk.

Ott a sok fánk, és nem volt semmi fánk!

Se fánk – se fánk...

Mit csináljunk? Gyomrunk is korgott,

Csak szipogattuk a finom szagot.

Nyálunk kicsordult, fényesült a szánk:

csak hűlt a fánk, és parázslott a fánk...

Se fánk – se fánk...

„Átfutok a szomszédba!” – mondtam én...

„Jaj, úgy röstellem” – húzódott szegény,

és nagyokat zötyögött nagyanyánk:

„Itt egy garmada fánk, és semmi fánk...”

Se fánk – se fánk...

Hát akkor mi legyen a vacsoránk?

Zsíros kenyérhez volt sónk, paprikánk.

Nem oly finom volt, mint valami fánk,

de került másnap jó akáca fánk,

S irral-pirral mégis kisült

az egyszeri-kétszeri fánk.

Juhász Magda - De jó lenne...

De jó lenne jónak lenni,

mindig, mindig csak szeretni,

lelkem szállna, mint a lepke,

olyan könnyű, lenge lenne.

.

De jó lenne jónak lenni,

csak a szépet észrevenni,

nem félni, és nem remegni,

mindig, mindig csak szeretni.

.

De jó lenne jónak lenni,

a nagy Istent megkeresni,

a lábához kuporodni,

és az Igét befogadni.

.

De jó lenne... de nem lehet.

Farkasok közt nem élhet meg,

aki bárány, aki balga,

megrohanja azt a falka.

.

Megrohanják, leteperik,

mert a jót itt nem szeretik.

Lelkünk fáradt, szívünk remeg,

nincs közöttünk aki szeret?

.

Gyilkosságok, fegyver, átok

miért sújtja a világot?

Hisz` szeretni könnyebb lenne,

lelkünk szállna, mint a lepke.

.

De jó lenne jónak lenni,

egymás kezét megkeresni,

és a gonoszt mindörökre

eltemetni, elfeledni.

.

De jó lenne jónak lenni...

Kun Magdolna : Ne szégyelld

Ne szégyelld, ha lelked gyengédebb, mint másé,

ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,

mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,

ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.

Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,

s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,

hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,

kik megtanultak valaha emberként szeretni.

Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,

mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,

s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,

hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.

Aranyosi Ervin: Táncolj velem

Egy közös tánc az élet,

figyeld a dallamát!

A szép szívedhez érek,

egy érzést adva át.

Élvezd ki minden percét,

s érezd szíved ragyog!

Érezd azt, hogy milyen szép,

mikor veled vagyok!

Táncoljuk ezt a táncot,

légy Te az örömöm!

Napunk ettől lesz áldott,

hálásan köszönöm!

Feinek György: Csak addig menj haza

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK!

Kökény Éva:Karnevál

Velencei karneválon

elveszett a kedvesem!

Elragadta arany-herceg

és azóta ál-arcok közt

keresem de nem lelem.

Velencei maszkabálon

elveszett a kedvesem!

Lagúnák vizén ringó

gondolák mélyén

keresem, de nem lelem.

Karneváli kavalkádban

nem lelem a kedvesem!

Festett bohócarcok

mosoly-maszkok közt

keresem, de nem lelem.

Karnevál Hercege, kérlek!

add vissza szelíd szemű

szép mosolyú kedvesem!

nevető álarca mögött

titkok bánata bujkál –

Herceg! Add vissza őt nekem!

Ady Endre

SZELÍD,ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,

Nyugodalmas, nagy éjt

A te vén gyermekednek,

Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,

Keserves dáridók

Muzsikája kerüljön,

Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,

Nyomorék szivemet

Az ébrenlét lidérce,

Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,

Álmodjak kacagón

S boldoguljak álmomban,

Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,

Valami dicső nagyot

Álmodva hadd képzeljek,

Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,

Régi, iskolás gyerek

Istenes áhitattal,

Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,

A barna alkony leszáll,

Régi imám az ajkam

Szaporázza az ajkam: "Adj

csöndes éjt szüleimnek, adj csön-

des éjt mindeneknek. Istenem,

én járva-kelve, fölvirradva

és lefekve, imádlak, mint

édes Atyám. Jó Atyám, vi-

selj gondot rám, ámen."

Aranyosi Ervin - Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

Nagy Ilona: Régi seb...

Azt kérded vajon fáj e még?

Ugyan, ez csak egy régi seb,

behegedt rajta minden rég,

már az emlék sem tépi meg.

Na jó, olykor még felhasad

néhány szilánk a sok közül,

tüskésen szúr vagy lanyhatag,

nem érdekes; már régi űr

melyet már nem is foltozok,

hisz csak egy ember tépte seb…

Azt kérded vajon fáj e most?

Dehogy! Csak néha felreped.

Árvai Attila: Támaszom

Légy majd a támaszom, ha egyszer megöregszem

Ha nehéz lesz a járás, s ráncos lesz két kezem

Légy akkor is támasz, ha egyszer nem emlékszem

Hogy reggel, vagy épp este, néked mit meséltem

Légy majd a támaszom, ha egy nap öreg leszek

Légy akkor is velem, mert nélküled elveszek

Légy az igaz barát, még ha vén is leszek

Kérlek, fogd a kezem, hisz akkor is szeretlek

Légy majd a támaszom, ha hajam őszre fordul

Akkor is légy majd az, ha könnyem is kicsordul

Az idő lassan eljár, sajnos felettem is

De támaszom, csak Te légy, e borús időben is

Légy kérlek támaszom, minden körülményben

Akkor is légy velem, ha majd megéhezem

Légy akkor is velem, ha egyszer majd haldoklom

E kivált nehéz napon, ne kelljen csalódnom

Légy az én támaszom, mikor szólítalak

Ha az idő tépázta, barázdált arcomat

Megsimítod néha, mikor megihlettél

Súgd fülembe olykor, csak engem szerettél...

Légy az én támaszom, a Teremtőre kérlek

És ha majd betartod, csak is úgy ígérd meg

Majd egy nap meghalok, és felcsendül a zsoltár

Istennek azt vallom, hogy támaszom Te voltál...

Mácsik Liza: Múlik az idő

Mintha tegnap lett volna, mikor

Ajkadra kiült az a bizonyos vigyor.

De lám, múlik már az idő,

Az éle sodrása boldogságot vivő.

Egyik pillanat még kettőnk perce,

A másik pedig már egy fontos lecke.

Szempillantásnyi idő alatt változik minden,

S az élet mérlege hatalmasat billen.

Múlik az idő, s vele az önfeledt pillanatok,

De nem gond, jönnek még szép időszakok.

Múlik az idő, s az élet órája ketyeg,

A homokórában lévő homok lefelé pereg.

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Csoóri Sándor: Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Meggyesi Éva - Az én időm

Az én időmben nem volt sok minden,

zsír meg kenyér volt csak az asztalon,

nem volt mindennap megterítve,

csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,

csak szabadban töltött nappalok,

s szalmavárakat építettünk,

amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk

a félig levágott torzsokon,

egészen addig, amíg a tarló

perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,

vidám, jókedvű kacajok,

gyöngyöző hangja messze szállott

átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!

Az volt a legszebb korszakom,

ott, az aranyló búzatáblák

között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.

A tarló hangja most oly üres,

nem hallik többé gyermekdallam,

csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül

a dallam, mi akkor elveszett,

hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,

de olyan jó, mikor feldereng.

Kányádi Sándor: Február

Reggel

.

Reggel

az ember

ki se lát,

annyi, de annyi

jégvirág

nyílott az éjjel

az ablakon.

És szánkáz a szél

az utakon.

.

Délfelé

Ereszt

az eresz:

csöpp-csöpp-csurr!

Izzad a hó és

kásásul.

Fázik a hóember,

didereg.

Kacagnak rajta

a verebek.

.

Estefelé

Bújnak a cserepek

alá a verebek:

csip-csirip.

Hideg van, hideg

a mindenit!

Az ablak üvege

citeráz, szaporáz.

Az ajtón ijedt kis

szelecske kotorász.

Brummog az erdő is,

dörmögő hanglemez.

Morog a medve.

Ébredez.

Február Kökény Éva

Már tavaszillat

volt a levegőben,

s kíváncsi fejét

kidugta a hóvirág,

de nézd!

Újból rohamra

indul a tél:

rázza ablakom,

kopog, zenél –

s kint az utcán

újból tépi a ruhám,

az arcomba

megint zord

havat hord

a metsző hideg szél.

Petőfi Sándor: A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját.

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. -

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

Arany János: LETÉSZEM A LANTOT

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ.

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, művészi gonddal

Függött a lantos ujjain; -

Láng gyult a láng gerjelminél

S eggyé fonódott minden ága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körűl a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorujába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz aki osszon... Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kisértet,

Jár még föl a halál után...?

Hímzett, virágos szemfedél...?

Szó, mely kiált a pusztaságba...?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

Oly korban élünk.......

Oly korban élünk most ezen a földön,

ahol az ember már úgy elaljasult,

hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért

az elesettet, bár tudja: könnye hull.

Képes tőle az utolsó fillért is

kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,

s arcának egyetlen izma sem rándul,

ha az éhező tőle enni kér.

Oly korban élünk most ezen a földön,

hol a munkásnak nem jár tisztelet,

addig kell csak, míg bagóért gürcöl,

s ha már legyöngül, nem kell senkinek.

Oly korban élünk most ezen a földön,

hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,

ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,

őt is lenézik, bármilyen nemes.

Hiába okos, és hiába szorgos,

ebben az országban sehol sincs helye,

bármily hitvány is, csak azt méltatják,

kinek bankóktól duzzad a zsebe.

Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,

mily borzalmakat szül a gyűlölet,

hiszen valóság show-tól agy mosottan

butulnak sorra már az emberek.

Főző műsorra, tehetségshow-ra

mindig van néző, s telik sms,

de ha beteget, nincstelent látnak,

félrefordulnak már az emberek.

Oly korban élünk most ezen a földön,

hogy visszasírjuk a régi szép időt,

s kétségbeesve a messiást várjuk,

hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.

Oly korban élünk most ezen a földön,

hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,

s ki elborult aggyal gyilkolni képes,

büntetés helyett luxust érdemel.

Oly korban élünk most ezen a földön,

hogy össze kell fogni, amíg még lehet,

s jobbá tenni e gonosz világot,

hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Rónay György: Feketerigó

Odafenn a fenyőfa hegyén,

mindig a legtetején

fütyül a feketerigó,

fütyüli, hogy élni jó.

.

Már szinte az alkonyi égen,

fekete pont a bársony kékben:

mintha egy kotta fekete feje

hirtelen énekelni kezdene.

.

Vagy mintha a Tavasz keze írna

víg verset az égi papírra;

tintája az öröm, a remény:

mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

.

Azután nem bírja tovább

a tulajdon gondolatát:

kis szíve boldog bódulatát,

s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

.

Lecsöppen a csepp örömében,

s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,

mindig, mindig a legtetejében:

csepp öröm a világ tengerében,

.

amitől az egész Föld fényes,

amitől a világ színe szép lesz,

s az áttetsző alkonyi oldott

kékben a világ szíve boldog.

.

És habkönnyű lesz, aki hallja.

Visszhangzanak a szívek a dalra.

Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!

Taníts meg örülni, feketerigó!

Zelenka Brigitta: Valamit írni kéne

"Valamit írni kéne mégis

míg eloszlik ez a szürkeség,

széthullt gyöngyöket megkeresni,

köd mögött a csillagot lesni

mint hitőrző, büszke jegenyék,

hamufelhők rongyos fodrában

felfedezni örömvillanást,

bujkáló emlékek vigaszán

szállani, mint az a régi szán,

s belélegezni mesék illatát.

Valamit írni kéne tán, vagy

fénynek tartani a poharat,

s az átszűrődő tisztulásban

megérintsen a titok lágyan,

hogy sötéten győz a virradat.

Valamit írni kéne addig,

míg megszólalnak a madarak..."

Sajnos nem ismerem a verset és a Google is csak rész-találatokat ad ki.

Viszont neked mielőbbi megnyugvást kívánok! 💖

Keresek egy verset,aminek az első sotaiígy kezdődik:::

Ott vagyok a mosolygó nap sugarától harmatos réten, ott vagyok az őszben,

Mikor a bőgő szarvasbikák násza megdobogtatja a vadász szívét,minden érzés ott van velem és felettem,mindennek teremtője AZ,ISTEN..

Lehet van még tovább is, a de a fiam aki öngyilkos lett, ezt a verset tette be utoljára a fb oldalára.

Szeretném tudni a vers teljes egészét, hogy talán valamit megtudunk belőle miért tette. Hivatásos vadász volt és a saját fegyverével végtett magával.45 éves volt. Semmit nem tudunk miért, hogyan tette.Aki tudhatta volna a családja nem nyilatkozik, csak hazudozik. (felesége.) neki tudni kellett az előzményeket, a rezzenéseket, a viselkedés megváltozását. st. 3 kiskorú gyermek maradt utána.

Puskásné, egy soha meg nem nyugvó édesanya.aki a bánatát nem tudja feldolgozni. Már lassan fél éve.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

Katona Bálint:

HA ELMÉSZ...

Ha elmész, kialszik a fény,

összeomlik a vár, széthull a remény.

Ha elmész, meghalnak az álmok,

minden szerelmes szó hazug lesz és álnok.

Nézz hát a fénybe, énekelj békét,

vétkezz velem, s ne féld a végét.

Álmodj bátran jövőt, álmodj szerelmet,

higgy a szívednek, higgy a szemednek.

Ha elmész, rúttá lesz a világ,

hervadjon el akkor minden színes virág.

Ha elmész, meghalnak az álmok,

minden szerelmes szó hazug lesz és álnok.

Ha elmész, én is veled megyek,

hogy a végtelenben ott lehessek veled...

Ady Endre: Akarok

Akarok ! Egy kemény rövidke szó

ebben benne van az egész életem !

E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,

e szó miatt még sokat könnyezem.

De történjék bármi,

ha az egész világ fog ellenállni,

vagy ha egyedül is maradok

mindent legyőzve mégis AKAROK !

Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:

havas a hegyek teteje,

sehol egy árva virág –

zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,

csoda történik a hegyen:

kibújik a hóvirág,

s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:

itt a tavasz nemsokára,

kizöldülnek mind a fák –

Isten hozott, hóvirág!