Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Zanner Anikó - A tél bosszúja

Hidegen muzsikál a viharos szél,

ridegen jelzi ittlétét a tél.

Eddig ravaszul meghúzta magát,

most vicsorítva érezteti fagyát.

Fehéren bókolt a hóvirág,

ibolya szerénykedett kéken,

kidugta fejecskéjét a nárcisz,

szirmot bontott a szép hunyor.

Mostanra mindegyik lekonyult.

Vihog a tél sunyin bazsalyogva,

szegényeket jól kigúnyolja.

- Azt hittétek, nagyon enyhe leszek?

- Meggondoltam: nem így teszek.

- Nem megyek el, még maradok,

amíg itt leszek, fagyoskodjatok.

De...

Minden élőlény várja, hogy elmenjen,

a természet mielőbb újjáéledjen.

Ébredjen minden bokor, fa és virág,

szórja a Nap melengető sugarát,

a tavasz hozza el csodás varázsát.

Kun Magdolna: Ha fáj a lelked

Ha összezúzta lelked az ember és a világ,

s úgy érzed, annyira fáj, hogy nem bírod tovább,

hát keress magadnak egy rejtett kis zugot,

olyan zugot, hol elfeledhetsz minden bánatot.

Mert lehet, hogy a világ, csaló, hazug álnok,

de a romlatlan természet nyugalommal áldott,

olyan mélynyugalmú felüdítő csenddel,

aminek a szomorúság ellentmondani nem mer.

A természetben megleled mindazt a sok szépet,

amiben talán még sohasem volt részed,

azt az önfeledt és szabad, boldog szárnyalást,

amit akkor érzel, ha szíveden mosoly suhan át.

Aranyosi Ervin: Mire vágyom?

Én békére vágyom,

szerte a világon

és legyen valóság,

megvalósult álom!

Szeretetre vágyom,

néhány kedves szóra,

mosolynap ragyogjon

minden földlakóra!

Igazságra vágyom,

nyílt őszinteségre,

a hazugság szennye,

oldódjon fel végre!

Emberségre vágyom,

gyógyító esélyre,

minden gonoszságot

temessünk el mélyre!

És társakra vágyom,

igaz emberekre,

hogy a történetünk

válhasson kerekre!

Kézfogásra vágyom,

egy szívdobbanásra,

földi mennyországra,

s nem is vágyom másra!

Somogyi Zsolt : Hogyha úgy érzed........

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Sohonyai Attila - Napról napra

…nem tudom milyen örökké szeretni.

Milyen, ha lehozzák a csillagokat.

Miként lehet valakivel megöregedni,

s szép szavakban esküdni, a valójában

bebizonyíthatatlant...

De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből,

milyen előbb takarni be téged, mint magam,

hogy reggel neked kedvedért kávét főzök,

s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.

Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz,

és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy,

amikor a hibáinkat megnevetjük,

…amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”.

…nem tudom milyen örökké szeretni.

Milyen, ha lehozzák a csillagokat.

Én azt tudom, hogy te vagy az a valami,

ami miatt akarom, hogy a mát kövesse,

mindig egy holnap.

Dóró Sándor: Minden csoda

"Mennyi mindent nem értékelünk amíg természetes,

nem látjuk az apró csodákat,

mikor a sors megálljt parancsol,

figyelünk mindenre, látjuk nyújtózni a fákat.

Észrevesszük, hogy milyen áldás, mikor a Nap ragyog,

emberek sétálnak a járdán,

átjár a nyugalom, te pedig hagyod.

Ami rossznak tűnik elsőre,

mögénézve csak felismerést hoz eléd,

hagy időt, hogy felismerd az okokat,

az élet egy új lehetőséget lehel beléd.

Ne rohanj mindig, nem muszáj jelet kapni,

anélkül is szeresd, hogy minden csoda,

vedd észre mennyire szerencsés vagy,

minden érted történik, mindennek megvan az oka. "

Csokonai verséből ez a sor :

Kedv, remények, Lillák, isten véletek

Benedek Elek

Tavaszi ének

Isten áldott napja csak elmosolyodik:

Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.

Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:

Hová lett Tél apó hófehér bundája.

Mi ez? Valóság-e? Vagy tán csalfa álom?

Imé, már bogárka mászik a fűszálon.

Tegnap még szendergett a Föld kebelében,

Ma már sütkérezik a Nap melegében,

Virágrügyek a fán már nem álmodoznak,

Áldott nap csókjára mind kibomladoznak.

Látom már, tudom már: két-három nap múlva

Valamennyi fa lesz virágba borulva.

Híre sincs, nyoma sincs a nagy csendességnek.

Pacsirta nótája száll a magas égnek.

Versenyt énekelnek a dalos madarak.

Ez a legszebb verseny. Nincs miatta harag.

Zümmög a méhecske. Futkároz a hangya.

Lót-fút, serénykedik. Nem hallik a hangja.

Szeretném hallani. Nem hallok semmit sem.

Ne búsulj, kis hangya! Hallja a jó Isten.

Megtelt a határ is szántóvető néppel,

Vidám arcú gazda eke után lépdel.

Szíve meg-megdobban édes boldogságtól,

S imát küld az égbe dalos pacsirtától.

Én is a kertemben elbűvölten járok,

Reám mosolyognak csudaszép virágok.

Hosszan nézem a fák szép virágos ágát,

S áldva magasztalom Isten nagy jóságát.

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet,

Kinek egy szavára a Föld felébredett.

Ki ha nem akarnád: madár nem dalolna.

Ez az egész világ olyan néma volna!

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet!

Te ébresztéd fel a szendergő rügyeket.

A Nap mosolygása a Te mosolygásod,

A mi szépet látok, a Te alkotásod.

Minden a Te műved: az Ég, a Föld, a Nap;

Hogy a merre nézek, virágok nyíltanak.

Te ékesítéd fel az egész világot.

Legyen a Te neved mindörökké áldott!

Szép Ernő: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,

Én Istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,

Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,

A magyarra nem haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,

Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,

El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,

Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,

Lassú dallal szeretnék szántani.

Édes Istenem, te tudod magad,

A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,

Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,

Te tudod, hogy beszél: édesanyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,

Te tudod a Tisza sárga vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen

Hempereg a csikó a füvesen.

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,

Édes szőlőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod Uram,

Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.

S hogy víg esztendőt várunk mindenért

S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

Óh, keljetek a magyart védeni

Ti Istennek lényes cselédei:

Uradnak mondd el, arany arcú Nap,

Hogy kedveled te délibábot.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,

Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:

Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog

Könyörögjetek értünk, csillagok.

Kristina Calu - Félig

Csak félig vagyok boldog

De ennek is örülök

A szomorúságtól

Már ennyivel elmenekülök

Csak félig járom az utamat

Bizonytalan a léptem

Nem tudom, így lesz–e rá esély

Hogy célomat elérjem

Csak félig mosolyog a szám

De micsoda mosoly az

Legzordabb perceimben

Lágyan ölelő vigasz

Csak félig élem az életet

Téli álomban ringva

Talán egy nap kiteljesedem

Talán ez van nekem megírva.

Kristina Calu - Holnap

Amikor úgy mosolyogsz, hogy belül sírsz

Cipeled a súlyt, mit már nem is bírsz

Amikor bánatot bánatra halmozol

S úgy érzed, sehova sem tartozol

Amikor sötét erdőben tévelyegsz

Amikor lélek nélkül émelyegsz

Amikor a kilátás kilátástalan

S minden kiáltásod haszontalan

Amikor szemed fölé ér a víz

S azt mondják, senkiben se bízz

Akkor hirtelen talajt ér a láb

Lök egyet rajtad, nem vagy többé báb

Elindulsz felfelé, ki az örvényből

Ki az erdő rémes útvesztőjéből

Még körülvesz a fénytelen nap

De előtted a távolban apró pont hívogat

Ne téveszd szem elől e parányi pontot

Ne érdekeljen, bárki, bármit mondott

Mostantól haladj lépésenként előre

Meglátod, csak jól jöhetsz ki belőle

Ha elfáradsz, pihenj meg nyugodtan

Vezető fényed nem mozdul el onnan

Újra lélegezve, tisztán gondolkodva

Megérkezel szép, új holnapodba

Aranyosi Ervin: Baráti csendben

Tudod, egy baráttal le tudsz csendben ülni,

képes vagy lelkében mélyen elmerülni.

Nincs szükség szavakra, nem muszáj beszélni,

lehet szeretettel szavak nélkül élni.

Mert nem minden barát képes a beszédre,

mégis hangolódhat szeretet zenédre.

Ha a szívetek is egy ritmusra dobban,

hidd, el a sok érzés nem marad titokban.

Mikor a másikban lelki társad látod,

boldog lesz a szíved, mert van egy barátod,

s öröm lesz számodra szép szemébe nézni,

közös emlékeket újra felidézni.

B. Radó Lili: A Nő dicsérete

Ragyogj!

Ragyogj, mert szeretetre születtél,

mert az élet hordozója lettél,

Ragyogj, mert érzelmek élnek benned,

értelmet adva az életednek.

Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed

szülője lehessen a reménynek.

Ragyogj, mert a közöny sivársága

nem vethet árnyat a napsugárra.

Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell!

Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,

Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!

Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb!

Aranyosi Ervin : Baráti csendben

Tudod, egy baráttal le tudsz csendben ülni,

képes vagy lelkében mélyen elmerülni.

Nincs szükség szavakra, nem muszáj beszélni,

lehet szeretettel szavak nélkül élni.

Mert nem minden barát képes a beszédre,

mégis hangolódhat szeretet zenédre.

Ha a szívetek is egy ritmusra dobban,

hidd, el a sok érzés nem marad titokban.

Mikor a másikban lelki társad látod,

boldog lesz a szíved, mert van egy barátod,

s öröm lesz számodra szép szemébe nézni,

közös emlékeket újra felidézni.

Aranyosi Ervin: Kinyílt a hóvirág Jöttem, hogy szólhassak:

– Itt a tavasz, látod?Én is találtam egynyíló hóvirágot.A hóvirág tudja,mikor kell kinyílni,mikor kell virulni,kikeletről írni.Ne nézd a hőmérőt,ne törődj a a széllel!Hagyd szíved megnyílni,azzal többet érsz el!Öltöztesd lelkedetszépen ünneplőbe,mert kinyílt a tavaszelső hirdetője…

Kristina Calu - Jin és Jang

Kinek édes az élet

Olykor annak is sós a könny

Ki mindig együtt érez

Annak fáj a közöny

Kinek mindene van

A sok is kevés

Kinek semmije sincs

A kevés is elég

Kinél tele a tányér

Sok a maradék

Ki folyton éhes

Ölne egy falatért

Ki családban élhet

Annak kéne a csend

Ki folyton magányos

Annál űr van odabent

Ki zabolátlan csikó

Neki semmi sem szent

Ki mögött sok év van már

Bölcsen elmereng

Szegény boldogon

Gazdag boldogtalanon

Idővel hadakozó ártatlanokon

Kik hajtják maguk előtt

Az élet kerekét

S nem mindig látják

A dolgok nem csak

Fehérek, feketék

Heltai Jenö: Kérdöív

Mikor elnémul megkínzott szived,

Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,

A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --

Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?

Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,

Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,

Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,

Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,

Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy

Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,

Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért

Keserves, édes, pici életért?

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek hát fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

" Kinyílott az idő , mint egy virág , barkázik , rügyezik a fűzfaág . Kék ég alatt kék füst tollászkodik , bontja szárnyát föl a sárga napig !"

Kányádi Sándor

"Néked int a hóvirág,

s barka bontja bársonyát.

Itt a tavasz: kikelet,

s a húsvét is közeleg."

(Devecsery László)

Zsili Sándor: Mondd, mi a szeretet?

Ha megkérdeznék tőled, mondd, szeretnek téged?

Tudnád-e a választ? Vagy lenne benned kétely?

Ha megkérdeznék tőled, mondd, mi a szeretet?

Mi lenne a válasz? Hogy mi az a szeretet?

Mi az a szeretet? Tán érzés, vagy hangulat?

Talán egy pillantás, mosoly, vagy szép szavak?

Vagy aggódó féltés, vagy önzetlen áldozat?

Vagy egy kis melegség, mely óvón befogad?

Szeretet a fény is, mely reggel simogat:

Sugaraival aranyozza be a napodat.

Melengeti a szívedet, lelkedet:

Pajkos derűvel kíséri az életed.

Szeretet a lég is, mely éltetőn körül vesz:

Felhőket cipelve itatja a földeket.

Sarjad a fű-fa, zsibong a természet:

Teli tüdővel dübörög az élet.

Szeretet a zene, mely mindenütt jelen van:

Szélnek zúgásában, a tenger morajlásban.

Madarak füttyében, gyermeknevetésben,

Ölelő kedvesed minden rezdülésében.

Szeretet a színek buja orgiája,

Szivárványt húzva az ég homlokára.

Be borit köröttünk mindent színes palástba,

A fény milliónyi változatába.

Szeretet az, ahogy az anya magzatát neveli,

Tudván a kínokról, mellyel majd megszüli.

Vágyakozva a fájdalmas pillanatra,

Mikor majd gyermekét világra hozza.

Szeretet az életnyi teher,

Amivel a szülő gyermeket nevel.

Átélve annak minden fájdalmát,

Szelíden viselve a hálátlanságát.

Szeretet az a féltés, mely belülről fakad,

Szinte fáj már, s a szív megszakad.

Oda adna mindent, hogy megóvhassa,

Azt kiért szorong, reszket aggodalma.

Szeretet az a tengernyi kitartás,

Ami együtt tart egy emberpárt.

Egymást támogatva, egymást megbecsülve,

Sírig tartó nehéz hűségben.

Szeretet az a munka, mely örömet okozva,

Tökéletességre törekedve alkot naponta.

Újra, és újra, kezdve elölről:

Nem mond le a napi sikerről.

Szeretet az a hit, mely a golgotára visz,

Hogy a keresztre önként feszülve,

Vérét hullassa, lelkünk megmentse,

Magát feláldozza, mert bennünk hisz!

Szeretet az a harmónia, mely az univerzumot összetartja:

A létezésnek keretet adva, biztosítja:

Hogy a mindenség, a legfőbb egység,

Önmagában Istent megmutathassa!

Szöllősi Bernadett: Március

Bőröndjével kezében a tél

dér lábakon az állomásra siet.

Épp begördül egy szerelvény –

felszáll rá és retúrt fizet.

Vonattal robog tova a hideg,

a langy meleg a kertek alatt érkezik.

Egy kis ibolya a levelek közt zizeg,

orgona színével egy tyúkhúrnak kérkedik.

Felhők lógnak le az égről,

úgy lesik, hogy közeleg a tavasz.

Egy öreg tölgy is emlékszik rá régről,

üdvözlésére a fák térdig hajlanak.

Meztelen talppal áll a réten a tavasz,

harmatot lehel a haragoszöld fűre.

S hogy meg ne hűljön, sálat varrat:

a nap sugarát, mint cérnát, befűzte egy tűbe.

Krókusz-színű kendő, szegélye jácint,

közepébe virág öltve, tulipán piros.

S hogy szép legyen, egy aranyeső ráhint

egy egész kosárnyi sárga szirmot.

Ébred minden a fagyos tél után,

az összes virág szirmot bontogat.

Az első nap sugara ad rám fényruhát,

míg a márciusi szél rázza a lombokat.

Dsida Jenő: Ki érti?

Szerettem volna adni,

de nem volt: mit.

Szerettem volna kapni,

de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,

de üres volt a tányér.

Szerettem volna menni

de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,

de a Halál kitért.

Szerettem volna élni,

de nem volt: miért.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Odafenn a jó Istennek van egy sárgult, kopott imakönyve.

Be van írva mindenkinek öröme, a bánata és könnye.

Az van abba beleírva, hogy még engem nem szeretett senki,

Megzaklatott beteg szívem, azért nem tud nyugodalmat lelni.

Nem is kérek, nem is várok az Istentől nagyobb boldogságot.

Nem is szedek, nem is tépek vadvirágot, nyíló ibolyákat.

Megüzenem az Istennek, elég volt a szenvedésből, könnyből,

Unom ezt a rongy életem, törölje ki nevemet a könyvből!

Ha majd egyszer megszűnik a beteg szívem minden dobbanása,

Temessenek oda engem, ahol sírom minden ember lássa!

Tegyetek egy fejfát elé, ne legyen rá más írva, csak ennyi:

Itt nyugszik egy ember, kinek nem jutott a boldogságból semmi!

(Fejős Jenő dalszövege)

Zelk Zoltán

Hóvirágok,ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,

aludtunk egy éven át.."

Így köszönnek a kibújó

hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,

jó reggelt, te szép világ!"

Bólogat a kék ibolya,

nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,

mikor hajt rügyet az ág?

Mikor lesz az ágon levél,

levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,

Örül, aki minket lát..."

Jő a tavasz, hirdetik a

Hóvirágok, ibolyák.

Tóth Árpád: GYOPÁR

GYOPÁR

Már jó utat bejártam,

Térdig kopott a lábam,

Hej, Élet, hallod-e?

Vadont jártam sokáig,

S nem rózsában bokáig,

Még nem sokallod-e?

Vad voltál, furcsa Élet,

Birokra kelni véled

Fog kellett és köröm,

Kis részem a kenyérből

Ritkán adtad tenyérből,

Kevés volt az öröm.

S ha volt is benne részem,

Vidáman és merészen

Nem kaptam semmi jón,

Én mindig úgy keringtem,

Mint bokszoló a ringben,

Örök-gyanakodón.

Bölcsebb lettem s erősebb,

De a szivem merő seb,

Csodákért vívni kár -

Már hetyke ölre véled

Nem szállok én ki, Élet,

Jobb, hagyjuk abba már!

Utadból félre vágtam,

Vén csend ormára hágtam;

Nap süt; pihenni jó;

Ragyog a szirt kopárja,

Enyém késő gyopárja,

A rezignáció.

Reviczky Gyula: Egyedül

Magány! Magány, téged szeretlek!

De csönded mégis fáj nekem,

Ha úgy magamban elmerengek,

S végig tekintek éltemen,

Egy szó, mint kő, szívemre nehezül:

Egyedül, egyedül!

Azt hallom a zajos teremben:

Ezek közt senki sem szeret!

S hallom: nem ért itt senki engem!

Ha emberek közé megyek,

Szívem e hangtól sohse menekül:

Egyedül, egyedül!

Ott fészkel állandón szívembe'

Rossz álmaival a bús magány,

S úgy megpanaszlok éjjelente

S kérdem: nincs hát sehol tanyám?

És könnyre könny lassan szemembe gyül:

Egyedül! Egyedül!

Némethné Mohácsi Bernadett: A szív szava!

Lelked nyomasztja a sok teher,

mit a sors keresztedre szegel,

csak könny... számkivetett érzés!

Lelkemnek kínzó... gyötrelmesen nehéz!

Mondd, hogy segítsek? Kifogytak a szavak,

dühöngő némaság, mit lelkem sírva ad,

őrjítő csend... lelket ordító fájdalom!

Szerető szívemmel enyhíteni nem tudom!

Mondd, hogy vegyem le a súlyos terheket,

hogy kötözzem be a vérző életet?

Ó barát, mondd, barát, hogy lehet?

Az ész tudja, segíteni nem lehet!

A szív szava az egyetlen, mi ilyenkor célba ér,

az élet rögös útján, Téged mindvégig elkísér,

erőt, kitartást és bátorságot ad,

mikor a reménység így kitaszíttat!

S lelkem, leküzdve a némaság hangját,

üvöltve árasztja a szeretet szavát,

lelkedben megcsillan a hit, az akarat,

mely utat törve, cipeli sorsodat.

Az élet bohóca

Nappal,

bohóc vagyok én is, mint annyian mások,

kacagok, nevetek, komédiázok,

lelkemből játszom el az élet muzsikát,

hogy boldognak lássam az emberek arcát.

Nappal,

bohóc vagyok én is, kit kerülnek az álmok,

kinek maszk alatti könnyét soha nem látjátok,

mert minden egyes cseppje láthatatlan lesz,

hogy a szív büszkesége ne csorbuljon meg.

De este,

este, mikor elcsendesül, s elalszik a világ,

leöltöm magamról az állbohóc ruhát,

és hangos zokogással töröm meg a csendet,

megtagadva magamtól minden mosolypercet.

Kun Magdolna

Kökény Éva : Nem akarok félni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

durva, békétlen világban élni,

előbb csak suttogok, majd kiáltok:

Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

éjjel-nappal folyton hátranézni,

megrettenni, ha süvít a szél

vagy ablakomhoz száraz ág ér.

Félelem nélkül szeretnék én élni,

mit mondok unokámnak, ha kérdi,

mit tettetek, hogy ide jutottunk?

nem akarok gyűlölködők közt élni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

fenyegetést, rémségeket nézni.

Gyűlölet, és zűrzavar helyett

szeressünk, ültessünk fát, virágot!

Emberek! Tegyük jobbá a világot!