Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

József Attila

Amit szívedbe rejtesz

Amit szívedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek --

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szívedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szívedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

Egy élet változóban

Álmok útján eltévedtem,

Ellened mégse vétettem.

Néha csak eltűnök,

Keresel, de végleg megszűnök.

Megváltozott minden s mindenki,

Nem lesz ugyanolyan már semmi.

Amit elvett a sors, vissza nem adja.

Nem vigyáztam eléggé, más is akarja.

Egy idegennek szóló vallomás,

Miért nincs több állomás?!

Kevés volt a vele töltött idő,

kimondani az érzéseket, soha nem illő.

Hazudhatsz magadnak s másoknak.

De a te lelked kerget mindig a távolba.

Bábként rángatnak egy madzagon.

Még megteheted, változtass magadon!

Oláh Alexandra

Harcos Katalin 2010-09-13 17:19

TALÁN…

Susogó csendű selymes sötétben

valami feldereng a messzeségben.

Talán csak szemed szépségét látom…

ragyogó fénye süt át a homályon.

Talán reményem ragyog fel szépen

álmom bódító kék tengerében.

Talán csak álmom andalít újra…

szeretsz talán már fölém borulva.

Talán kényeztetsz szerelmes szókkal

incselkedőkkel, kedves-bohókkal,

talán csókolsz majd, perzselő csókkal,

s talán felszakad bennem egy sóhaj.

Talán megosztom veled világom

amit könnyebbé tehet az álom.

Talán velem vagy ezen az éjen

susogó csendű, selymes sötétben…

Reviczky Gyula :

Jó lelkek...

Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Éltük, szerény, csöndes, magános,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek cégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hűhót kerülnek.

Nem lökdösődnek lármás utakon.

Lelkük zománcát féltve őrzik.

Amerre járnak, csend van s nyugalom.

A sors csapási, szenvedések

Között értékük legszebben ragyog.

A rózsa is, ha eltiporják:

Akkor terjeszt legédesebb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!

Vigasztalásul vallom és hiszem.

Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,

És nem irigyli sorsuk senki sem.

A lényeg

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,

a vallomásban az,

ami kimondhatatlan,

csókban a búcsúzás

vagy nyíló szerelem,

egyetlen csillagban a végtelen.

Levélhullásban erdők bánata,

bújócskás völgy ölében a haza,

vetésben remény, moccanás a magban,

kottasorokban rabul ejtett dallam,

két összekulcsolt kézben az ima,

remekművekben a harmónia,

részekben álma az egésznek,

és mindenben a lényeg,

a rejtőzködő, ami sosem látszik,

de a lélekhez szelídült anyagban

tündöklőn ott sugárzik.

Fésüs Éva

Talált Kincs

Jártam az erdőt,

csak úgy, magam,

könnyű bolyongás

vitt céltalan.

Egy kis virág nyílt

az útfélen,

mint csillag,égett

mint drága szem.

Már nyúltam érte,

de suttogott:

ha leszakítasz

elhervadok!

Erre tövestől

kivettem őt,

virulj a kertben,

házam előtt.

Ott jól beástam

gyökereit,

egész bokor már

és úgy virít!

/Johann Wolfgang Goethe/

Pilinszky: Stigma

Testvértelen szád meztelen

remegni kezd és tiszta

fénnyel ragyog fel melleden

az ismeretlen stigma,

bordáid közt a drága jel,

mely örök sebet éget

és többé sose tűnik el,

csak mélyebb lesz a mély seb.

Csak mélyül és be nem heged,

örök halállal árnyal,

s te fölállsz: növő szél vezet

a megnyílt éjszakában.

Átlépve házad küszöbét

útnak eredsz a csöndbe,

nem tudva merre és miért,

hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

Csak mész. Köröskörűl hegyek

roppant magánya, itt-ott

kivert tanyák és félszerek

gazdátlan foltja villog,

és küldenek, hogy vándorolj,

bár buknál végre holtan

a puszta földre, ajkadon

kibékülő mosollyal.

De ekkor szűk ösvényre érsz

és hirtelen megállasz,

mögötted hosszú csönd van és

némán előtted áll az,

kiért elhagytad mindened,

száműzetésbe mentél,

mert sorsodat ki fejtse meg,

ki az, ha ő se testvér?

Megállsz előtte, meztelen

sebed kitárva, melyet

a messzeségből melleden

nehéz hatalma ejtett.

És vársz, mint fáradt katonák,

hisz nincs már senkid itten.

Ő visszanéz az esten át,

csak néz, és meg sem ismer.

Reményik Sándor: A döntő pillanat

Tízéves voltam. Vacsora után

Kisurrantam a hintahelyre még.

Ezer szemével, tündöklő szemével

Engem nézett az augusztusi ég.

Mert tudta jól: eljött a pillanat,

Hogy én is ráemelem szememet,

S az első látás megpecsételi

A rólam megírt költő-végzetet.

Megragadtam a hinta kötelét,

Lendültem a mosolygó ég alatt...

Egyszer csak fölvetettem szememet,

S szemem, mint a halotté, fennakadt,

Megtört a hinta lendülete is.

A csendben, messze, harsogott a gát,

Elénekelte az én életem

Egyetlen, örök szerelmi dalát.

Ó, szép volt akkor farkasszemet nézni

Ezer szemmel egy régi éjszakán,

Azóta mindig ezer szembe nézek,

És fennakadok millió csudán.

Ezer szemével, tündöklő szemével

Akkor megáldott, - s megrontott az ég:

Egy szempárba egészen elmerülni

Azért nem tudtam eddig soha még.

Piciny fiamnak

Piciny fiamnak kék szeme van,

A másiknak sötét, bogár;

Ez játszi, vidám, mint a tavasz,

Az szenvedélyes, mint a nyár.

Emebben annyi szelídség van,

Amabban annyi dac, szeszély;

Ez engedelmes, mint az angyal,

Amaz parancsol, s mit se fél.

Ez szép, mert arca szende, bájos,

S mint galamb tolla, oly fehér;

Az, mert szemében annyi tűz van,

Arcában annyi ész, erély.

És nem tudom, hogy melyik drágább,

Hogy melyik kedvesebb nekem,

Csak azt tudom, hogy mind a kettőt

Oly végtelenül szeretem!

Bálintffy Etelka

Égi manna

LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Legyen meg a Te akaratod!

Én csendben maradok,

Úgy legyen minden ahogy akarod!

A szó bennem,az ige a számban,

A szándék a tettben,

Az álmom,a vágyam,

A tiéd legyen,

A Te akaratod,

Úgy legyen minden,ahogy akarod!

Ha lángol a lelkem,

Te légy a tűz,

Te ébressz bennem vágyat,mi űz

Mi hajt a szép,nagy tettek elé.

Vagy álljak a csendben,

Mint arcodnak mása,

Mint tiszta víz tükre,

Mint felszálló pára,

Mint felhő az égen,

Úgy úsznak benned,

Mint eső a földben

Úgy legyünk eggyek!

Add meg,ha kéred szívemből e szókat,

adjál meg mindent:szépeket és jókat!

Adjál meg mindent,ami kell nekem.

De ne én tudjam,hogy az mi legyen!

És vegyél el mindent:

mi ócska lánc és börtön,

Vedd el hát tőlem,

Ha ragaszkodva őrzöm,

Ha nem tudom,nem látom,

Ha tiéd minden kincsem,

Hogy ajándékod minden,

Mert Tőled van ó Isten.

És végy el tőlem mindent,

Önzésem és vágyam,

És mindent,mit nem Véled egyesülve vágytam!

Minden itt bennem és körülöttem állva

Akaratod szerint úgy legyen megáldva,

Ahogy Te akaratod

Én azt kérem csak Tőled,

Hogy legyen meg a Te akaratod!

Legyen meg a Te akaratod,

Én benned maradok,

Úgy legyen minden,ahogy akarod!

Fülöp Zoltán

Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.

Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,

S ím kész ajándékra a virágcsokor.

Kérlek, bármerre is sodor az élet,

Ajándékom vidd magaddal,

Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.

Csokrodban első virágszál a szeretet,

Azért oly fontos, mert Istentől ered.

Emberi sorsok összeötvözője.

Ha elveken nyugszik, nem múlandó,

Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,

Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,

Bármi is menjen végbe a szívedben.

Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,

S vihar ne zúgjon el családod felett,

Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

Csokrod harmadik virága a hűség,

Amit megkíván tőled a föld s az ég.

Hű légy Istenhez és szent elveihez,

Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,

Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,

S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,

Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,

Ha bosszúság fellege el nem fedi,

S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,

Meghódítja még az ellenségedet is,

Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.

Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom

A házban és minden csak terád várjon,

Míg az idegek összetörnek fájón.

A szorgalom az, ha végzed a munkád,

Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.

Virágcsokromat átnyújtom neked,

S kívánom, a jó Isten legyen veled!

Illatozz otthon, vagy a zord idegenben

Mindig derülten, mindig kedvesebben,

Míg eljön Urunk, s bú válik örömre

S virágcsokrába beköt majd örökre...

(Ismeretlen)

Johann Wolfgang Goethe - Könnyek vigasza

Mért vagy oly szomorú, mikor

itt mindenki nevet ?

Valld csak be: sirtál, biztosan;

mutatja a szemed.

S ha sírtam is, elbújva - az

nekem volt fájdalom;

s oly édesen szakad a könny:

könnyít a kínomon.

Barátok vidám köre hív,

ne vesd meg a szivét,

s ha vesztettél, közöld velünk,

mi az a veszteség.

Ti mulattok, s nem sejtitek,

engem, szegényt, mi bánt.

Nem veszteséget siratok,

csak egy, csak egy - hiányt.

Akkor meg rázd föl magadat !

Fiatal vagy. A te

korodnak van még mersze és

küzdeni ereje.

Azt megszerezni nem tudom,

ahhoz kevés vagyok.

Úgy ragyog, és oly messze, mint

fönt az a csillag ott.

Csillagra nem vágyunk. Ha szép,

hát örülünk neki,

s a derűs éjben jólesik

rá föltekinteni.

Tekintek én rá, napra-nap

s ez minden gyönyöröm;

de éjeim hadd sírjam át,

míg jólesik a könny.

KÁNYÁDI SÁNDOR A fák és a vének

1

Megvénültek, akár az őszi fák,

s nincs egy levélnyi remény

a tavaszra.

Indulnának, de az őszi fény

padon marasztja.

2

Irigy sóhajjal néznek

a sétáló után a fák,

pedig azok csak csoszognak szegények;

hány tavaszt adnának érte, ha legalább

bár egyet léphetnének.

3

Lefelé néz a fa,

s alóla egy öreg

föl a fára.

És milyen egyformán remeg

a kéz a térden

s a lehajló fa lombtalan ága.

4

- Könnyű neki - mondja a vénember -,

sohasem fáradt,

nincsen szüksége botra.

- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,

botja is van, ha meg elfárad,

leül egy padra.

1964

Farkas Éva: Lepke

Nyitott tenyeremre,

Rászállott egy lepke.

Szárnyait próbálja:

Repülhet-e messze?

Kertem virágai

Tarkán illatoznak.

Nem gondolnak arra,

Jön-e vihar holnap?

Ujjaim behajtom

Belül van a lepke,

Érzem, ahogy teste

Vergődik kezembe.

Ha tudná, nem bántom,

Talán nem is félne,

Boldogan maradna

Kezem melegébe.

Kinyújtom ujjaim,

Nézem, ahogy elszáll,

Virágszirmok között,

Új otthonra talál.

Bár tudnék repülni,

Úgy, mint ez a lepke,

Örömmel megbújnék

Védő tenyeredbe.

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb

A legnagyobb művészet tudod e mi?

Derűs szívvel megöregedni.

Tenni akarnál, s tétlen maradni.

Igazad van mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett

csendben hordozni a keresztet.

Irigység nélkül nézni másra,

Ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segítettél régen,

bevallani alázattal, szépen,

hogy arra most már nincs erőd,

Nem vagy olyan mint azelőtt.

Ady Endre:

Sorsunk

Van az életben egy -egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül,száll,magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy -egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött -sok keserű álmunk,

Nincs egy szem,amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk,mindörökre ez,

Szívünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész,vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk,égünk,lelkesedve,vágyva,

Nincs egy reményünk,mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAMI

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt ficserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelõre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bõrét nem félti,

és a szellõ is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen õszül.

Utolsó percek...

Még utoljára feléd lépek,

S szívem örökké őrzi majd

Ezt a képet.

Még utoljára szemedbe nézek,

S bennem a pillanat

Örökké újjá éled.

Még utoljára hozzád szólnék,

De, hogy nem válaszolsz,

Attól félek.

Még utoljára várlak téged,

Aztán elfogadlak örök emléknek.

Még utoljára rólad írok,

Te nem látod,

De a lelkem mélyén

Most is sírok.

/ismeretlen/

Várnai Zseni:

Egy női szív kering a Föld körül.

E pillanatban fönt az égi térben,

hol női szív nem dobbant soha még!

E pillanatban fönn a magas égen

új korszakunk fényes csillaga ég!

Egy hang csendült az örök éjszakában,

hol női hang nem zengett még soha...

Egyedül fönt a jeges némaságban

szólni vágyott az egek vándora.

Egy női hang szólott az emberekhez,

és köszöntötte földi társait:

-Világ népe,ím teljesült az álom,

a lélek kitárta széles szárnyait!

A földi és az égi tér határán

férfi és nő Egy cél felé röpül:

BÉKÉT! BÉKÉT!

Haljátok földi népek!-

Fehér galamb kering a föld körül!

Várnai Zseni:

Szegény anyókák

Én mindig szánva néztem őket,

szegény meghajlott öreg nőket,

amint tipegve mennek, mennek,

s szinte irgalmas esdekelnek.

Anyámat látom bennük, mintha

ő suhanna a múltból vissza,

ő is ilyen volt, ilyen félve

várt az útszélen átkelésre.

Mert sok a vész a forgatagban,

hol annyi nép zsong szakadatlan,

és mennyi autó! Jaj, de szörnyű!

Átjutni köztük nem oly könnyű!

Mily feladat, mily óriási

a villamosra föl-leszállni,

s ha állni kell, anyóka szédül,

körötte mennyi ifjú nép ül.

Csak szeme kér, nem mer szegényke

rászólni lányra vagy legényre.

Egyik olvas, másik kibámul,

de egy sem állna fel magátul.

Anyó, mintha üvegből volna,

átnéznek rajta, sok a dolga

mindenkinek, nem ér rá senki,

ilyen kis pontot észrevenni.

Ám ha akad megértő lélek,

szegényke máris újjáéled,

hervadt képe kivirul, mintha

fonnyadt fűszál harmatot inna.

- Be jó is ülni! - Csupa hála,

csak a leszállás gondja bántja:

lesz-e, aki majd kezét nyújtja?

Öreg szemét a könny befutja.

Mert oly magas a lépcső, - reszket,

hogy a kalauz máris csenget,

s mint vén madár a száraz ágon,

úgy néz körül e nagy világon.

Ó, az öregség baj, betegség!

Gyógyírja csak egy kis melegség.

Szegény anyó is erre vágyik,

míg eljut a végállomásig!