Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aranyos!!

De ,a többi vers is !!!!

ELMENT. . .

De egész lényem tudja, érzi:

nem válunk el mi sohasem.

Életem életed kíséri,

minden utad keresztezem.

Ösvényed lettem és a házad,

mindenütt én töltelek el:

lelkemtől túlcsordulva másnak

nem jut már benned semmi hely.

Nézz ezer szembe: benne látod

az én örök szemeimet.

Nélkülem üres a világod:

én vagyok az Egyetlenegy.

Bárki nő szól hozzád, a hang csak

hangomat idézi neked.

Kerted lombjával simogatlak,

s mint fenti, éjféli szemek,

nézlek, ha, késve, hazaérsz, és

emlékeiddé változom:

szobádban cigarettafüstté,

csillagfénnyé az ablakon.

Ezer kilométerről elérlek,

szívem a szívedhez kötöm.

Szellőként az ablakba csallak.

Kicsuksz? Viharként betöröm:

az bátran a házadba röppen,

mindennapod forgószele;

papírjaid összekuszálom,

s tán az életed is vele.

Ne merj feledni sohasem!

ismeretlen

A kulcs

A kulccsal csak baj van.

Soha nem találom.

Kerestem nadrágban,

Néztem a kabátom.

A táskámban sincsen.

Átkozott vagy tollas,

Ha megtalállak is,

Más zárba való vagy!

Kötöttem rá mindent!

Plüssmacit, lópatát,

Induláskor mégis

Búvik a nyavalyás!

Kulcscsomó! Hol vagy ma?

Gyere, nem bántalak.

- Úgy meg taposlak,

Egy recéd sem marad! -

Volt már ráolvasás,

Megátkoztam százszor,

De ő csak vidáman

Velem bújócskázott.

Megvagy! Elcsíptelek,

De nem mondok csúnyát.

Az nevessen aki,

Nem kereste kulcsát!

Szuhanics Albert: Naplemente

Az ég halk zsoltárt énekel,

mély altató zenét.

A nap oly vörös, álmatag,

már lehajtja fejét.

Fénye vígan táncra kél,

még áthidal felénk.

Tüzes híd remegve hív,

s már rajta lépkedénk.

Gondolatban átmegyünk,

fényhídján a napnak.

S véle együtt nyugszunk le

mélyén hűs haboknak.

Álmodván, az ő álmait,

milyen lesz holnapunk?

Kihunyó fénye vánkosán

nagy álmodók vagyunk.

Sötét a táj, sötét az ég,

ragyog a holdsugár.

Ezüstös fénye megtalál,

s az arcunkon szitál.

Lebben a szél, fodroz a víz,

vadvirág illatozz!

Aludj, pihenj fáradt napunk,

szép álmot harmatozz!

Álmodj fényes szelekről te,

álmodj kék eget!

Kék egeden játszadozó

fehér felleget.

Álmodj dolgos emberekről,

kalászok kazalban.

S a te fényed ott ragyogjon

az arató dalban!

A sugarad mindent éltet,

növényt, s állatot.

És a világ boldogsága

ha álmod álmodod.

"...A gyermek szeme tükröt keresett:

a gyermek rám mosolygott s arcát, a kedveset

tükröztem mint kék tó a teli holdat

s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.

Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,

sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:

a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolynak,

én azért élek, hogy visszamosolyogjak, virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,

farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,

szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,

rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,

visszamosolyogjak az Istenre."

(Mécs László: A gyermek játszani akart-részlet)

Aranyosi Ervin

Kívánok teljes életet

Kívánok neked napsütést,

hogy elfeledd a szürkeséget,

s esőt, hogy jobban megbecsüld

a napot, ami téged éltet.

Kívánok sok-sok boldogságot,

mely gazdagítja szellemed,

és fájdalmat, hogy értékelhesd,

ha apróbb öröm jut neked.

Kívánok olyan gazdagságot,

mi teljesíti vágyaid,

és veszteséget, hogy megbecsülhesd,

amikor van már valamid.

Kívánom azt, tanulj meg élni,

s taníts meg erre másokat,

úgy hagyj nyomot a föld porában,

hogy valóra váltasz álmokat.

S mikor utad végére értél,

jól esik majd, hidd el nekem,

már elmondhatod önmagadról,

hogy: – Teljes volt az életem…

....névnapra szeretettel

Ellen Nitt

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tengerfenék

derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha

csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melyből ott

gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva előre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

s a kék vizeken tündökölt a hold,

tündér leány állott a tenger partján,

s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől

orkán hadával érkezett a tél,

a tündér sírt és fényes könnyeit

zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,

és fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből

lettek a fényes igazgyöngy szemek…

A gyöngyhalász néha megtalálja

a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

és verseim az igazgyöngyszemek…

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

s azóta néha gyöngyszemet lelek.

Wass Albert: Miért

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni

minden viharvert, árva tölgy előtt,

mért kell nekem az őszi csendre vágyni,

ha minden csalfa álmom összedőlt,

mért kell nekem a dombokat bejárni

s bújkálni mint az üldözött gonosz,

mért kell nekem a hegytetőre állni

mikor az orkán fákat ostoroz.

Mért kell nekem elvágyni messze, messze,

bűvös csókkal ha jő az alkonyat,

mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,

búcsú-szavaktól fátylas hangodat,

és mért kell minden szép emléket

fájó betűkkel a szívembe írni,

mért kell olyan nagyon szeretni téged,

csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Mért kell mindig magamban vándorolni,

s imákat mondani valakiért…

s mért kell csak mindig rólad álmodozni,

ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?

Lét-harc

666bomba - 2010. szeptember 2. 20:48 -

Mondd, ha sáros lesz a tested,

és a földi mezed elszakad,

Mondd, ha el kell úgy is esned,

és sebednek nyoma is marad...

Mondd, ha megsérülsz nap mint nap,

és értéked talán nem leled,

Mondd, ha a bánat kézbe kap,

vagy ellenség végez veled...

Mondd, ha a föld pora rád hull,

és mocskosnak érzed te magad,

Mondd, ha a lelked is sajdul,

és már mindenki csak megtagad...

Mondd, mindez változtat talán

azon, léted mit jelent nekem?

Mondd, más látszik szobám falán,

ha lehunyom este a szemem?

Vagy ne is mondd ki,

ne zavarjon a szó,

a szeretetsugár bennem Nap,

s nem a Hold, mi folyton változó...

Farkas Boglárka

Nincs használati utasítás

Nem is volt. Elveszett!

Ki-ki úgy éli életét, ahogy tudja

Meri, amerre a szív vezet.

A Te szíved a bánat kertjében bolyong

A fájdalom lelkedet járja át

Könnyed tisztít, de nem gyógyít

Ellene nem nyerhetsz csatát

Tépd ki szívedből a mérgező tövist

Hagyd, hogy véred hulljon vele

Megoldást hoz fájdalmadra az idő jótékony keze.

Nincs használati utasítás

Nem is volt. Elveszett!

Sorsod, hogy megtaláld újra, s ÉLD az ÉLETET.

SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

- megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

Szabó L

♥

VIHAR UTÁN

Hatalmas vihar dúl nyári alkonyon,

csillogó könnycseppek folynak az arcomon.

Futok, rohanok, bele az esőbe,

mindegy, hogy merre, szükségem van csendre,

mert nem hagynak nyugodni kusza gondolatok,

mért nem lehettünk mi együtt boldogok.

Talán a sors az, mi nem enged szeretni,

de a szívem nem hagy téged feledni.

Kifelé a világnak folyton csak tagadom,

elfeledtem, nem jelent semmit az ami volt.

Lelkem hideg, szívem jéggé fagyott,

történjék bármi, még magamnak is tagadok.

Elmúlik a vihar és újra felkel a nap,

melegítő sugarai simogatják arcomat.

S a vihar utáni őrjítő csendben

a jéghegyek olvadni kezdenek szívemben.

Rájövök lassan, nincs értelme tagadni,

hisz nélküled én már úgyse tudok élni.

A ragyogó nap fényében felemelem karom

s hangosan kiáltom: hiányzol Édesem, mert szeretlek nagyon!

Egy koldus az utcán a kezemhez ért,

A könnyező szemével valamit kért.

Láttam, hogy csalódott, boldogtalan,

Nem volt egy fillérem, szégyelltem magam.

Csak álltam és néztem a könnyes szemét,

És megfogtam remegő öreg kezét:

Bácsikám, én is majd ide jutok,

Szívemben én is egy koldus vagyok.

Nemrég még együtt jártunk holdas éjszakán.

Megcsókolt, hogyha didergett, fázott a szám.

Egyetlen csókomért jönne csak el,

Aztán már elmehet akárkivel.

A szerelmünk záloga volt ez a gyűrű,

Úgy ragyog, mint csillag és oly gyönyörű!

Ez engem többé már nem boldogít,

Odaadom magának, vegyen valamit".

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,

Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Őri István: Döbbenés

Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!

Én rád hajolnék mint a nád

A tó vízére csendesen.

Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,

Csak küldjél bármilyen jelet!

Elég egy apró mozdulat,

S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!

A porba rajzolom magam,

Amerre jársz, amerre lépsz.

- Ha nem akarsz is hozzám érsz!

(Gámentzy Eduárd)

Fekete István: Múlik a nyár

Bíborbükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyban tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,

melyet vinni már alig-alig győz.

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.