Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Horváth M. Zsuzsanna: Csendpercek

Virág szirmait nem kötheted ághoz,

sorsuk a repülés, széllel most szálljon.

Gallyak közt ezüstös ökörnyál libben,

harmatcseppekkel hintázik frissen.

Korhadt ágak egymást némán karolják,

múlt emlékképeit csendesen dalolják.

Mohás avar alatt életre kel milliónyi élet,

éltető gyökér közt örök körforgás léte.

Bíborszínű hajnal palástja bársony,

álmot sző köré a csendfonál vágyón.

Lomb közé rejtve van, éveknek súlya,

kitaposott ösvény őseink útja.

Reviczky Gyula: Szép volt és ifjú, mint a hajnal

Szép volt és ifjú, mint a hajnal

S ábrándos, mint az alkonyat.

Egy angyaltól a magas égben

Nem különbözhetett sokat.

Mikor először jött utamba,

Világos kék ruhát viselt,

S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,

Szerelmes szívem dalra kelt.

Azóta nagysád lett belőle;

Hideg és büszke, mint szokás.

S a rege szól: Volt egyszer egy lány,

Ábrándos, szőke, kékruhás...

Ady Endre : AZ ÉLET

Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs.

Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

Megvehető akármi ritka kincs.

Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak

Kufár lélekkel hasznot, üzletet;

Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,

Eladó minden, hogyha van vevő:

Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

Rajongás, hit, eszmény és szerető.

Aki bolond, holmiját olcsón adja,

Az okos mindig többet nyer vele,

A jelszó: egymást túl kell licitálni,

Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya

S eladják mégis minden szent hevét.

Akad vevő rá, egymást licitálja,

Hogy a holmit atomként szedje szét.

Folyik a vásár harsogó zsivajban,

Az egyik kínál, másik meg veszen,

Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,

Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

Bolondok bizton, balgák szerfelett,

Eddig az ő példájukat követtem,

Ezután én is másképpen teszek,

Lelkem, szivem kitárom a piacra,

Túladok én is minden kincsemen...

De nincs erőm ily nyomorulttá válni,

Óh, nincs erőm, én édes Istenem!

Papp Ádám: Rozé-Blues

Egy kis mélabús gondolat után,

mialatt a rozémat kortyolom

rám pihen egy könnyed érzés,

ami csitítgat nyugtató hangon.

Még egy korty és a bánat,

– mi tegnap még fájón karolt –

feloldódik a lelkemen át,

s úgy él, mint, aki nem is volt.

Egy kis mélabús gondolat után,

mialatt a rozém is eltűnt, elhagyott,

csak nevetek az egészen, hiszen

úgy is egyszer megoldódik minden.

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig...

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál...

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden..

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

Benedek Elek - Szeresd a fát 🌳

Szeresd a fát, hisz ő is érez,

Szép gyöngén nyúlj a leveléhez;

Ágát ne törd, lombját ne tépjed,

Hagyd annak, ami: épnek, szépnek,

Ne bántsd a fát!

.

Ő is anya, minden levele

Egy-egy gyermek, gonddal nevelve;

És gyermek minden ágacskája,

Szeretettel tekints föl rája,

Szeresd a fát!

.

Édes gyümölcsét várva-várod,

S mégis letépnéd a virágot?

Szegény virág gyorsan elszárad,

S te bánkódol majd, késő bánat!

Ne bántsd a fát!

.

Megtépett fának nincs virága,

Mint a vak, úgy néz a világba.

Oly bús a fa, a tördelt, tépett,

Mint anyád, ha elvesztne téged,

Szeresd a fát!

.

Falombok közt viharba, vészbe,

Lám, meg se ring madárka fészke:

Fáradt ha vagy, leülsz alája,

S elszenderít madár danája,

Ne bántsd a fát!

.

Mind, akik fákat ültetének,

Sírjukra szálljon hálaének:

Ásóval is költők valának,

Szép, lombos fáról álmodának,

Szeresd a fát 🌳

Papp Ádám: A lelkem...

Valakinél ott hagytam a lelkem.

Érzem; hűen őrzi azt,

s - mint könnyű jóságot -

élteti szüntelen bennem.

Valakinél ott hagytam a lelkem,

kinek szavait dallam járja át.

Ki ismeri zenémnek titkait,

ki tudja, hogy bennem mi fáj.

Valakinél ott hagytam a lelkem.

Kusza vázlatból lett szürkeség

mit létem színei ragyognak be,

s öröm minden, ha a fényhez ér.

Valakinél ott hagytam a lelkem.

Fülemben él még a hangja,

szemeim előtt íves arca, s

érzem ajkamon, milyen a csókja.

Valakinél ott hagytam a lelkem.

Mosolyomat könnyekkel itatom,

csendben az ő nevét dúdolom,

s míg élek nem feledem azt,

kinél hagytam ott a lelkem.

Aranyosi Ervin: A szél, a fák, a levelek

Rángatja a szél a fákat,

reszketnek a levelek.

Egy kis megnyugvásra várnak.

Félve élni nem lehet!

Mondd, a szelet ki uralja,

ki ad erőt és jogot,

amikor még szellőcske volt,

vajon, kihez nyafogott?

Ki küldte, hogy rendet rakjon?

Szabad létű fák között,

hogy parancsot osztogasson?

Por gúnyába öltözött,

s megmarkolta békés fáknak,

imádkozó ágait,

s eltitkolta rossz urának,

a gonosz szándékait!

Vajon, emberi lény küldte,

meghasonlott és hamis?

Lehet, hogy az ördög szülte

és gonosz lett maga is?

Száraz ágak porrá törnek,

de az ifjú, fiatal,

zöld levelek tündökölnek,

mert még mind élni akar!

Lám, dacolnak ők a széllel,

még remélnek holnapot,

s nem bír a sok friss levéllel,

mikben az élet ragyog!

Száraz törzsek mind feladják,

de együtt a sok levél,

ágaikat megragadják,

mert a hit még mindben él!

Ha a zsoldos szél tovább fut,

róluk a por lepereg,

kinyújtózva sóhajtoznak

a túlélő levelek.

Külön-külön gyenge jószág,

együtt közös az erő,

a szél randalírozása,

csak együtt túlélhető!

Tudod miért jó a Nagyinál nyaralni?

Mert végre érzem, hogy gyerek vagyok!

Mert kint vagyok mindig a szabadban

és körül vesznek a kedves állatok.

Virágot látok, nagyra növő fákat,

és gólyafészket, gólyákkal teli,

és fecskét is, mely eresz alján fészkel,

s fiókáit röptében eteti.

Azért is jó a Nagyival nyaralni,

mert a kis boltba együtt mehetünk.

Én is teszek ezt-azt a kosaramba,

amit aztán majd meg is vehetünk.

Azért is jó a Nagyival nyaralni,

mert megtanulok sütni, főzni én.

Miközben Nagyi elmeséli azt is,

miért vannak foltok a kis őzikén.

Megtanulom a sok állatot etetni,

pipit, kacsát, és a nagy nyulat.

A nagypapám mindezt messziről nézi,

s a bajsza alatt, látom, jól mulat.

Megannyi élmény vesz itt körbe-körbe,

Lesz mit mesélni, ha véget ér a nyár.

Aztán megyek a “morcos” iskolába,

tudva, a Nagyi újra visszavár!

(Aranyosi Ervin: A nagyinál nyaralni)

Dsida Jenő

JÚLIUS

Itt künn járok a földeken,

kedves.

A kalászok megbókolnak előttem:

olyan hatalmas vagyok, olyan

bronzarany félisten, mikor rádgondolok.

Egyébként pedig költő, sétáló ember,

akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.

Tehénkék.

Pásztorok.

Nyári máglya. Búzamező.

Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.

Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös

nászindulóját!

Weöres Sándor: MOSOLY AZ ARCODON

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:

Szeretném látni a boldog szemeket,

Amelyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,

Amely mindig őszinte és békés.

Hallani, ahogy a jót dicséri szád,

S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,

Hogy hiteddel a rosszat leigázod.

Felülkerekedsz a súlyos bánaton,

Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,

Ha válaszút előtt botladozol.

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.

S ehhez legyen az a hely a templomod,

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,

A fénysugár lelkedig hatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,

A bánatodban is szívesen osztoznék.

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, akár a könnyeid árán is,

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,

De a követ neked kell a földről felemelned!

Dr. Szádeczky-Kardoss György: Nincs időd!

Szoktál-e néha meg-megállni,

és néhány percre megcsodálni

a zöld mezőt, a sok virágot,

az ezerszínű, szép világot,

a dús erdőt, a zúgó fákat,

a csillagfényes éjszakákat,

a völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

sajgó sebekre enyhet adni,

hulló könnyeket törölni,

más boldogságán is örülni,

hallgatni azt, kinek ajka

bánatra nyílik és panaszra,

vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,

készülni kell a számadásra,

mérlegre tenni egész élted.

Tettél-e jót, láttál-e szépet?

És nincs más vágyad csupán ennyi.

Nem rohanni, csak ember lenni,

hiszen látod már a temetőt!

De most már késő!...... Nincs időd!

Móricz Zsigmond: Iciri-piciri

Ajaj, hol volt

Hol nem...

Volt egyszer egy

Iciri

Piciri

Házacska;

Ott lakott egy iciri

Piciri kis macska.

Volt annak két iciri

Piciri kis ökre,

Rákaptak egy iciri

Piciri kis tökre.

Csizmát huz az iciri

Piciri kis macska,

Hová lett az iciri

Piciri barmocska:

Bejárja az iciri

Piciri kis erdőt

S nem leli az iciri

Piciri tekergőt.

Bejárja az iciri

Piciri kaszálót,

S nem látja az iciri

Piciri kószálót.

Rátalál egy iciri

Piciri kis tökre,

Bánatában iciri

Picirit meglökte.

Felfordult az iciri

Piciri tököcske,

Benne a két iciri

Piciri ökröcske.

Megörült két iciri

Piciri ökrének:

Vége van az iciri

Piciri mesének!

MÁRAI SÁNDOR:

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

(Márai Sándor: Füves könyv – Önmagamról)

Aranyosi Ervin: Kávéval ébredve

Jó reggelt, jó reggelt,

ébresztgetni jöttem!

Kávém illatától

az álom elröppen.

Új erőre kapunk,

kell a mai naphoz!

Íze illeszkedik

a szép pillanathoz.

Ülj le, ne rohanj még!

Engedd ezt most hatni!

Hagyd a lágy ébresztőt

benned eláradni!

Élvezd ki a percet,

öltsd fel mosolyodat,

ez is tegye szebbé

kezdődő napodat.

Talán világodból

többet veszel észre…

Teremts mindig időt

a felébredésre!

Reményi Sándor : A gondolat szabad ....

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,

De felhők felett, de vizek alatt

Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom

Vagy börtönöm pokolmély vártorony,

Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:

Repülni! Dús képzeletem, ne félj,

Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,

Az Isteneknek lángitalt kínálj!

Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

Repülj, semmi se szegje kedvedet,

Repülj, szakítsd magadra az eget,

Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat

És népesíts be új világokat,

Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,

Köd oszlopába, áldozat füstjébe,

Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot

S nyomodba kémek serge meddőn hágott,

Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,

Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,

S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,

Szabad, mint a morajló tengerár,

S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,

És bíróul fölötted ki sem ül,

Csak aki lát – az Isten egyedül.

Aranyosi Ervin: Maradj lélekben kisgyerek!

Maradj lelkedben kisgyerek,

ne akarj többnek látszani!

Ha léted célját ismered,

merj felnőttként is játszani!

Fantázia és képzelet,

ez kell, hogy korod elfelejtsd!

Az élet történjék veled!

Vidám lelked hát el ne rejtsd.

Játszd hát végig az életet,

s ne bánj meg egyetlen napot!

Idős korod is szebb lehet,

ajándékul majd ezt kapod.

Ragadjon el a képzelet,

engedd szárnyalni lelkedet!

Nem érhet véget életed,

amíg álmaid élteted.

Belülről vidítson derű,

s ne bánd, mások mit mondanak!

Az élet olyan egyszerű,

ne uralhasson zord agyad!

Szabadítsd fel szép szívedet,

tedd mindig, ami jól esik,

s ha lesz, ki mégis kinevet,

tudd, hogy a lélek nemesít.

Tudod, a kor csak állapot,

te rajtad múlik mit teszel!

Ne ápolj hát bús bánatot!

Légy vidám, s gazdag is leszel!

Maradj lelkedben kisgyerek!

Érezd mindig jobban magad!

Élvezd ki minden percedet,

legyél általuk gazdagabb!

Kun Magdolna: Csak a mának élj

"Ne tervezd a jövőt, sem a holnapot,

ma élj meg minden szép pillanatot,

ma legyél vidám, ma legyél boldog,

ma vess le válladról minden földi gondot,

mert a holnapban nem bízhatunk meg,

hisz elég egy perc, és befejezett lesz

mindaz mit álmodtunk, mit tervbe vétettünk,

mert hittük, elég idővel rendelkezhetünk.

Életünk hosszát nem mi szabjuk meg,

s nem mi állítjuk meg az időkereket,

mert az időkerék forgását ott állítják meg,

ahol ajándékba kaptuk ezt a földi életet."

Karinthy Frigyes: ELŐSZÓ

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Mikor nem lát senki / Kun Magdolna

Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.

Siratom az ifjúságom, régi életem,

s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,

mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.

A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.

Így minden kapott percet élhetővé tettem,

mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,

megfizethetetlen értéket jelent.

Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,

mindazon időre mit egykoron megéltünk,

s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,

tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.

Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,

és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,

hiszen minden egyes múló napban lehet valami,

ami így idősen is képes célokat adni.

Péteri Judit: Csillagos Szent Iván éj

Kétségbe ejtő, halhatatlan remény,

maradj még enyém, és hozz

szebb tavaszt!

Ez éjszaka, ha itt maradsz,

együtt álmodunk valóságot -

mi sivár ott, itt majd új életre kél,

színesebb, ízesebb holnapot remél...

És kap.

Szent Iván, halld imám, s

varázsolj a halványuló parázsból

lángoló szerelmet.

Dermedő lehelet, kiszáradt szavak,

két csillogó szempár közt leomló falak

mögött sem vár csoda már,

de tisztább a láthatár. Az alkony

bíborral festi meg,

hogy voltak bús éjjelek, vigyázó angyalok,

s még mindig itt vagyok...

Én - és a Csillagok.

Aranyosi Ervin: Fényből születtem a Földre

Fényből születtem a Földre,

Napom gyermeke vagyok,

nem egy percre, mindörökre,

fénye a lelkemből ragyog!

Az sem baj, ha eltakarják,

önző, sötét fellegek,

hisz fényemet, a világból

eltüntetni nem lehet!

Fényből születtem a Földre,

s ez a fény, a szeretet,

ezért nem kell eljátszanom

semmiféle szerepet!

Nem kell mássá alakulnom,

elég, ha kiragyogok,

s körülöttem érzik, látják,

a Nap gyermeke vagyok!

Fényből születtem a Földre,

ezt a fényt adom tovább,

hálatelten, szeretettel

élem ezt a szép csodát.

Ha az emberek megértik,

csupán csak ragyogni kell,

szeretetünk ragyogtatva,

egymás szívét érni el!

Fényből születtem a Földre,

az árnyék nem létezik,

csak a tudatlanság bántó,

mitől a szív éhezik.

Tanítalak tündökölni,

használni a fényedet,

ez Nap adta isten-áldás,

mely maga a szeretet!

Fényből születtünk a Földre,

mind Nap-gyermekek vagyunk,

egymás létét beragyogjuk,

s közben szép nyomot hagyunk!

A szeretet fénycsóvái

szebb világot mutatnak,

légy része a tanulásnak,

bejárandó utadnak.

Ha majd elkezdünk ragyogni,

tiszta fénnyel, ahogy kell,

szeretett lesz a világunk,

a mennyország így jön el!

Sosem kellett haldokolni,

fény emeli lelkedet,

eltűnik az árny, az átok,

s győzni fog a szeretet!

Fényből születtünk a Földre,

tükrözni a másikét,

tüzet gyújtani szívekbe,

visszaadni a hitét.

Külön-külön pislákol csak,

ahogyan a gyertyaláng,

együtt fényünk erősebb lesz,

létre hozva a csodánk!

Fényből születtem a Földre,

fényből születtél te is,

kezdj el végre kiragyogni,

ha már lelked végre hisz!

Ragyogjuk be a világot,

szeretetet szórva szét,

ébresszük az alvó lelket,

s legyen létünk végre szép!

Fényből születtünk a Földre,

s értelmet fényben lelünk,

ha világunk fénybe fordul,

gazdag lesz a lét velünk!

Ki kell lépnünk hát a fényre,

s a rossz álom véget ér,

szeretettől átitatva,

érezd, lelkünk végre él!

Mennyi az élet?

Tudod mennyi az élet,

talán csak egy pillanat?

Szinte észre sem veszed,

tested ott fekszik a fák alatt.

Mennyi elszalasztott idő,

eltékozolt percek sora,

rohanó pénzhajhászás,

megélt csodák eltűnő kora.

Csak lassíts egy kicsit,

kérdezd meg, hogy vagyok,

én is ezt teszem veled,

benned ezzel nyomot hagyok.

Próbáld ki, mondj igazat,

ne csapd be önmagad, se másokat,

így ember lehetsz mindig,

nem pedig egy sokadik áldozat.

...

Dóró Sándor

Móricz Zsigmond - Légy jó mindhalálig

Ma még fiatal vagy s minden szépnek látszik .

Hulló könnyed is szivárvánnyá válik .

De ahogy az évek gyorsan tova szállnak ,

Úgy gyűlnek szívedben a gondok és az árnyak .

Rövid ez az élet , mégis sok a könnye ,

Mikor Te sírsz , mások könnyét törlöd le !

.

Mert ahogy Te szeretsz , úgy szeretnek mások

Úgy lesz ellenséged , úgy lesz jó barátod ,

És ha minden álmod valóssággá válik ,

Akkor se feledd :

"LÉGY JÓ MINDHALÁLIG !"

A MERENGŐHÖZ - Vörösmarty Mihály

Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Kaffka Margit: Csend

Én nem tudok

A csendről, melybe száz forró titok

És jövendő viharok lelke ébred;

Hol nászát üli száz rejtett ígéret.

A csendről, melyre mennydörgés felel,

Idegzett húr most, oh most pattan el,

Vagy fölzengi a nagy harmóniát,

Az életet, az üdvöt, a halált,

Mindegy! Valami jönni, jönni fog!

– Ily csendről nem tudok.

De ismerem

Hol bús töprengés ág-boga terem,

A csonka mult idétlen hordozóját,

Sok, sok magános, lomha alkonyórát,

Melyből a szótalan, közömbös árnyak

Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,

S a szívnek várni, – várni nincs joga, –

Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,

Míg percre perc születni kénytelen,

– E csöndet ismerem.

- Nyári napforduló!

Áprily Lajos: Június 21

1.

Az esztendő ma átbillent az ormán,

lejtője várja: nyári s őszi rét,

és lenn az őszi táj alatt, mogorván

komor vidék: a téli vaksötét.

2.

De láttad-é, ha fogy homálya,

s újból emelkedőre hág?

Március és május csodája

s csodákon túl új csúcsa várja,

s tágul élet, tágul világ.

Június 21. a nyári napforduló, az északi féltekén a csillagászati nyár kezdete. Az év leghosszabb napja. A föld bősége, szépsége, ereje teljében van. A nyári napforduló szinte az összes kultúrában a Nap, és ennél fogva a fény diadalának ünnepe volt.

Halk zene szól az éjszakában......

Halk zene szól az éjszakában

Érezned kell, hogy rád találtam

S, így lesz miénk a boldogság

Ne gondolj arra, ami fáj

Ne nézd többé a múltam

Megtévedt szív is szerethet

De nézz könnyes szemembe

Olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek

A szívem háborgó tenger

S a szememből könnyek peregnek

Mert én téged szeretlek

Hagyd a múltat én sem kérdezem

Örülj, hogy itt vagy velem ne kérdezd miért könnyezem

Igazi nagy szerelem mily bennem ég

Szorítsd meg most a kezem boldogság maradj velem

Az ajkad úgy keresem mely lázban ég

Ne nézd többé a múltam

Megtévedt szív is szerethet

De nézz könnyes szemembe

Olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek

A szívem háborgó tenger

S a szememből könnyek peregnek

Mert én téged szeretlek

Hagyd a múltat én sem kérdezem

Örülj, hogy itt vagy velem ne kérdezd miért könnyezem

Igazi nagy szerelem mily bennem ég

Szorítsd meg most a kezem boldogság maradj velem

Az ajkad úgy keresem mely lázban ég

Ne nézd többé a múltam

Megtévedt szív is szerethet

De nézz könnyes szemembe

Olvasd ki, hogy mily forrón szeretlek

A szívem háborgó tenger

S a szememből könnyek peregnek

Mert én téged szeretlek

Hagyd a múltat én sem kérdezem

Hagyd a múltat hisz én sem kérdezem

(Dobor József, Kóródi Iván)