Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

REMÉNYIK SÁNDOR : Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:

Valaki jönne és karon fogna szépen, szelíden –

Nem is karon, csak kézen fogna, mint árva gyermeket a másik

És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,

Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra

Aki jönne mellettem fő lehajtva egy órácskát hallgatagon

S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,

De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:

Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Aranyosi Ervin - Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

Aranyosi Ervin: Szívedhez szóltam

Szívedhez szóltam,

a lelkedhez értem,

élhető, boldogabb

jövőt reméltem.

Varázsló lettem,

jövőbe látó,

emberi hibákat,

mind megbocsájtó.

Szívedhez szóltam,

a lelkedhez értem,

világot váltottam,

szebbre cseréltem.

Teremtésemhez

használtam vágyam,

rendet teremtve

egy őrült világban!

Szívedhez szóltam,

szívemhez szóltál,

egy szebb világban

jó társam voltál,

együtt teremtünk

mesés világot,

amilyet lelkünk

csak álmunkban látott!

Szívedhez szóltam,

s nem maradt szótlan,

érzéseidre

én válaszoltam!

Varázslók lettünk és

tisztán szerettünk,

ahogy a Nap,

tisztán ragyog felettünk!

Szívedhez szólók,

szívemhez szólsz ma,

bárcsak a világunk

is válaszolna,

s mindenki tudná,

a szeretet éltet,

elűznénk messze

a kínzó sötétet!

Szívedhez szólók,

légy örök társam,

tegyük a dolgunk

egy zúgó világban,

tegyük a dolgunk

boldogan, szépen,

lehessen részünk

a Föld örömében!

Szívedhez szóltam

s nem maradt szótlan!

A szíved szavára

én válaszoltam!

Lelkedhez értem,

s te lelkemhez értél,

jó, hogy az utamon

végig elkísértél!

(Aranyosi Ervin © 2023-11-05.)

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,

vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,

hideg és kőkemény, mint késben a szándék,

legforróbb szavad is megdermedt ajándék .

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,

s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,

szívós és kitartó, akár földben a mag,

gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,

mint éjben a neszek, mint ringató mesék,

végtelen és áldott, mint templomok csendje,

mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,

mikor az égre az első fény fellobog,

s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,

hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Aranyosi Ervin: Esőben fázva

Esőben fáznak a lombok, a fák,

esőben fürdik az egész világ,

esőtől nedves a föld és az ég,

őszi ború száll csöndben fölénk!

Őszi borúban a szív szomorú,

esőben ázik a völgykoszorú,

nedves a hegyhát, a földi avar,

sárguló ősz, lám a lombokba mar.

Borúsnak látom a szürke eget.

Napom is elbújt, már rám se nevet!

Magára húzott felhőtakarót,

köd fedi éppen a szépet, s a jót!

Esőben fázik az ember szíve,

két szemem bámul kihűlt semmibe,

mind, ami szép volt az emlék maradt,

most visszasírom az elmúlt nyarat!

Fázósan dobban meg bennem a szív,

melegre vágyva, most szeretni hív!

Vigaszra lelni, ez lenne a cél,

érezni lelkünket, még ma is él!

Esőben fáznak a lombok, a fák,

borúsan néz rám az egész világ!

Reményt kell gyújtanom, szép zene kell,

melyben a holnapom életre kel!

Kormányos Sándor: Hiány

Az érzésre feszült gondolatok

most pattanó húrrá pengenek

s egy szívdobbanásra ráölelve

mint vágy-verte dallam, zengenek.

Majd hosszú sóhajra hangolódva

elszállnak utánad messzire.

Én mindig tudtam: Hiányzol majd,

de sosem hittem, hogy ennyire…

# Pósa Lajos - Halottak napja után

Csöndes megint a temető,

Lobogó mécs kialudt,

Őszi szellő szaggatja a

Sirokon a koszorut.

Kik tegnap itt bánatosan

Borultak a keresztre:

Élnek tovább, mint azelőtt,

A holtakat feledve.

Könnyes szemek, fájó szivek

Ma már megint mosolygnak -

S a föld alatt szép csöndesen

Alusznak a halottak. 🏵️

Reményik Sándor : Mi mindíg búcsuzunk....

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsúzunk.

Babits Mihály: A vihar.... (részlet)

Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

.

Reményik Sándor:

ÖRÖK SZERELEM

.

Egy bükk és egy fenyő.

Úgy összeforrtak ők,

Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,

Egymást halálig híven szeretők.

.

A bükk a nő,

A fenyő tán a férfi.

Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,

Ölelő karjaival átaléri.

.

Úgy látszik, mintha reáomlana,

Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.

S övezi csendes napfény-glória

A vihar ellenébe szegülőket.

.

Így öregdtek meg:

Egy örök ölelésben.

Ölelkeznek a törzsek, koronák,

Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

.

Mikor kezdődött ez az ölelés?

Ez volt a növekedésük célja, iránya?

Egymáshoz simult itt már hajdanán

Két Isten ültette pici palánta?

.

S ahogy a törzsük hatalmasodott:

Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,

Törzsüket bronzzal ötvözte körül

A felkelő és lemenő nap.

.

E mozdulatlan, néma szerelem

A jót s a rosszat most is együtt állja.

S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:

Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak azok, akik élnek?

Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit véli megtalálni.

Közben annyin élnek magányosan, távol,

kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak a szívünkben élnek.

A hétköznapokba bőven beleférnek.

Miért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja apró mécsesünket?

Aki elment, jól van, csak egy más világon,

s nem tud örvendezni levágott virágon.

Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.

Ám ezt meg se látod - tudod – attól félek.

Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.

S jön halottak napja, mész a temetőbe,

bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle…

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,

amikor megáll csendben egy hullólevelű fa alatt,

és elrebeg egy imát.

Nem templomit...

nem olyat amit a világ hall és lát,

hanem fénylőt... amiben odaadta magát.

Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.

Nem is úgy szól az ima, hogy könyörögjön...

talán csak úgy... hogy valamit közöljön.

Csendben... csak magának, és csak neki...

annak aki meghalt...

de az emlék, még mindig élteti.

Léria Dipán: Egyszer

Vincze Erika : Magad vagy bennem....

Szívemben mindig ott élsz,

lelkemnek már része vagy.

Nem számit most a távolság,

Magad vagy bennem a gondolat.

Virág és gyertya kezemben,

bennem csak halk sóhajok,

egy-egy gyertyát gyújtok,

lángjába én is beleolvadok.

Melegség járja át a szívem,

érzem szinte közelségedet.

Lassan becsukom szemem,

oly jó hinni, itt vagy velem!

Sirodra teszem a virágot,

a szél zúgását hallgatom,

nyugodjon békében lelked,

örökké hiányozni fogsz!

EMLÉKEZEM.......

Mit mondhatnék nincs szavam,

elbúcsúzni nem tudtam.

Szíved nem ért, ajkad néma,

emlékezem most a jóra.

Fagyos a föld ami betakar,

a mélybe zár, hangtalan.

Bánat járja át a szívem,

érted kiált szüntelen.

Messze jársz, nem hallod,

hideg föld az otthonod.

Betakarlak sok virággal,

rózsával és tulipánnal.

Hiányod fáj úgy sajog,

elmentél egy hajnalon.

Találkozunk majd tudom,

átölel még két karom.

Most búcsúzom siratlak,

Örökre szívembe zártalak.

Halk sóhaj az ajkamon,

szeretlek, hiányzol nagyon.

(Drága Fiam emlékére.)

𝐀𝐩𝐮 𝐦𝐞𝐬é𝐥𝐝 𝐞𝐥 𝐧𝐞𝐤𝐞𝐦

Apu meséld el nekem

Milyen az élet odafent?

Hallgattok e szép zenéket?

Ott is sír e vajon a lélek?

Testvéreid s nagymamám,

vártak e már odaát?

Odafent is van e álom?

Sírodon, látod e a sok virágot?

Apu meséld el nekem,

odafent milyen a csend?

Fájt e a lelked,

mikor tested örökre megpihent?

Apu meséld el nekem,

van e ott is szerelem?

Egymáshoz bújik e a lélek,

születnek e ott is nemzedékek?

Apu meséld el, milyen a halál?

Tényleg csillagként ragyogsz már reánk?

Ha lelked más testébe száll,

akkor is gondolsz e reánk?

Apu mesélj, van e élet a halál után?

Tényleg az angyalok vigyáznak e ránk?

Mesélj milyen az idő odafent?

Kell e kabát, mint idelent?

Apu meséld el nekem

Odafent van e szeretet?

Vannak e ott is gonosz lelkek?

Vagy ők tényleg a pokolba mennek?

Mondd, milyen a tél, az ősz a nyár?

Tavasszal ragyog e ott is a napsugár?

Mikor a lelked a mennybe szállt,

várt e ott rád a boldogság?

Apu meséld el nekem,

ül e könnycsepp neked is a lelkeden?

Mondd, hogy csak álmodom

Nevetünk mi még ezen a bús dalon

Apu mesélj kérlek,

odafent kell e majd félnem?

Vagy ott is vigyázol reánk,

ahogy azt tetted, egykor hajdanán?

- 𝐉𝐨𝐥𝐢𝐞 𝐓𝐚𝐲𝐥𝐨𝐫 -

Hol vannak ők?

Halk suhogással szállnak a fényben,

hangjuk a szélben őszi világ,

titkukat nem tudom érteni én sem,

sírra hajol ma néhány virág.

Hol van az emlék? Távoli óra,

köd köti fátylát az ablak alatt,

régi kis álom tétova szóra,

nem jön a válasz, így elapad.

S fenn a magasból indul a lélek,

száll le tehozzád, s nézi a sírt,

könnyedet elnyeli őszi enyészet,

nem látja senki, hogy valaki sírt.

(Tóth Enikő Enci)

Aranyosi Ervin: Halottainkra emlékezünk

Sírkerteknek mélyén hideg kövek állnak,

emlékeztetői egy letűnt világnak.

Hűlt helye azoknak, akik köztünk éltek,

akik boldogságot, s örömöt reméltek.

A lelkük útra kelt, csak a testük maradt,

másik síkra lépve, létük tovább haladt.

Bennünk hagytak űrt csak, sok kedves emléket,

mi pedig őrizzük a sok közös szépet!

Kőváros szívében, nincs ott, kit szerettünk,

ám nem él közöttünk, szegényebbek lettünk!

Hiánya fájdalom, érthetetlen, s kínzó,

amit nem enyhíthet sem idő, sem szép szó.

Mécsest, gyertyát gyújtunk, visszaemlékezünk,

felidézzük mennyi jót is tett ő velünk.

Megbocsájtjuk azt is, mivel olykor bántott,

visszasírunk most egy elveszett világot.

Hiszen tanítónk volt, része életünknek,

s lelke bennünk is él, innen el nem tűnhet!

Tanított szeretni, ahogy tellett tőle,

és ha megértettük, okultunk belőle.

Kell ott fenn egy ország..

Kendőbe zárta ősz haját

Ahogy a régi nagymamák

S ha látta, apánk nem figyel

Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed

Így teszi minden jó gyerek

S szomorú szemmel végigmért

S nevettünk - Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas

Bár azt mondják, hogy nem igaz

Ott jártak ők, a repülők

És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország

Mely talán ránk is vár

Kell ott fenn egy ország

Amit senki nem talál

Kell ott fenn egy ország

Mely bárkit átölel

Kell ott fenn egy ország

Amit sosem rontunk el

Felnőtt az ember, s mindent lát

Szobánkban ott a nagyvilág

Melyből egy gyermek mit sem ért

Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó

Nem kelti fel már ágyúszó

Csak egy hang szól, halk és fáradt

Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas

Csak hadd mondják, hogy nem igaz

Mit tudnak ők, a repülők

A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország

Mely talán ránk is vár

Kell ott fenn egy ország

Amit senki nem talál

Kell ott fenn egy ország

Mely bárkit átölel

Kell ott fenn egy ország

Amit sosem rontunk el

szövegíró - Sztevanovity Zorán

Horváth M.Zsuzsanna: Emlékezem...

A temetőkertben csend honol,

halovány gyertyaláng pislákol.

Fényében könnyeimen át,

szeretteim képét látom, a

feleletük hideg hantoktól várom.

Lecseppenő viasz...

gyöngyszemkönnyük árja,

sírjukon nyíló, emlékezés virága.

Fájdalom, szeretet, néma cseppje,

felhőkön túlról jövő üzenet,

régmúlt idők keresztje.

Emlékképük szívembe zárva,

lélekszeretetem könnyeim árja.

Csend honol, halványul a fény,

csillagon túli találkozást remél.

Aranyosi Ervin: Lebegés ég és föld között

Lebegtem ég és a föld között,

lelkem a mennybe költözött,

testem angyalnak öltözött,

repültem, s szárnyam eltörött!

Jót tenni akartam mindig én,

büszkén jártam a víz színén,

és gyógyítottam lelkeket,

s hittem, az élet jobb lehet!

Tanítottam, mert volt hitem,

másokért dobbant meg szívem,

s gyógyítottam a másokét,

szóval tettem a holnapért!

Tudattam: Csak szeretni kell,

s be kéne érnünk ennyivel,

mert ez minden, mi adható,

s ez a csoda, mindenható!

Azt megszerezni nem lehet!

Nem uralhatsz más lelkeket!

Ám, ha adsz, vissza is kapod,

mosolytól szépülhet napod!

A jó érzést vidd másra át,

szépüljön tőled a világ!

Taníts te is, és úgy szeress,

hogy te is boldogabb lehess!

A világunk békére vár,

s az ember nyugtot nem talál,

míg szolgán teszi dolgait,

s míg lelkében harag lakik.

És sóvárgás a pénz után,

sötét oldalt szolgál bután!

Hagy elveszni más lelkeket,

mert már kihűl a szeretet.

Akartam, végre tudd meg azt,

a sok pénz sem nyújthat vigaszt!

Hurcolhatod keresztedet,

ha szíved üres, s nem szeret!

Senki sem tud megváltani,

egy szebb jövőt megáldani,

ha benned nem gyúl fel a fény,

ha szeretetre nincs remény!

Akkor lebegsz ég, s föld között,

s a holnapodhoz sincs közöd,

akkor más írja sorsodat,

árnyék kísér és fojtogat!

Szeretni jöttünk, s nem tudunk,

csak járjuk fénytelen utunk,

csak tengünk, lengünk, létezünk,

s a lelkünk mélyén éhezünk!

Szabolcsi Erzsébet: Sóhajokba kapaszkodva

"...mert az élet repül velünk,

ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,

andalogva, kézen fogva,

emlékeket felkarolva,

sóhajokba kapaszkodva,

összebújva vagy széthullva,

illatokkal, illanókkal

tele tarisznyánk a jóval,

hamubasült fájdalommal,

friss idővel, vagy a múlttal,

ezerarcú szép titokkal..."

Kamarás Klára: A lánc

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,

Mit készítettek hosszú századok.

A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:

Honnan tudhattam volna , ki vagyok?

Ma már tudom, de már minden hiába...

Egekbe vágytam, s űztem álmokat,

Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:

Vállalni bátran láncszem voltomat.

Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.

Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?

Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:

A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

Csendesen lépkedem, és arra gondolok,

mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.

Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,

s mily hamar elhervad a pipacsos határ.

Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.

Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.

Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,

kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.

Az emlékezés közben elhalkul szavam,

s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.

Mert oly sokan elmentek kiknek többé már

nem virul ez életben pipacsos határ.

Csendes léptek

Kun Magdolna.

Kristina Calu - Jókedv

Már itt sem vagyok

Mondta a jókedv

S a következő pillanatban

Olajra lépett

Itt hagyott kettesben

A folyton szürke bánattal

Ki lomhán jár-kel

Megnyúlt ábrázattal

Töprengeni kezdtem

Mi rosszat tettem?

Hogy magamra maradtam

Ezen unalmas lénnyel

Próbáltam belé életet lehelni

De esélytelen volt

Mint egyben egy főtt tojást lenyelni

Elkezdtem fejben imádkozva

Jókedvért könyörögni

Ígértem fűt-fát, csak jöjjön vissza

Tudtam, betartok bármit

A lelkiismeretem tiszta

Kiálltam az ablakba

Figyeltem az utat

Reméltem jó sorsom

Újra szívébe fogad

Ráparancsol a jókedvre

Térjen vissza tüstént

Biztosítja róla

Bennem nem lesznek tüskék

Csak mantráztam, mantráztam

Abba nem hagytam

S akkor megláttam őt

Egy csodás pillanatban

Légies volt, könnyed

Lába alig érte a földet

Felém tartott, mosolygott

Lágy szellő csókolta haja

Fényesen lobogott

Néztem, ahogy közeledik

Egyre izgatottabb lettem

Úgy akartam fogadni

Hogy tudja, többé el nem eresztem

A küszöbhöz érve

Várt egy másodpercet

Mikor belépett házamba

Szívem fellélegzett

Kacagva, sírva

Öleltem magamhoz

A hazatért jókedvet

Az ősz vándorútja / Mentovics Éva

Árnyas erdők ösvényein

látták jönni már az őszt.

Fény cikázott, levél perdült

fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben

vándorolt, míg este lett,

aranyszínt szórt völgyre, dombra,

halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,

diót vert a határba’,

hol az almát, körtét, szilvát

teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett

sok-sok ízes gyümölcsöt,

s izgatottan leste-várta;

sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit

rázogatta, borzolta,

somot, bicskét, kökényt

érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel

erdőt, mezőt úgy takart,

hogy a dermedt, fagyos tájon

biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén

nem nőtt vaskos, nagy bunda,

elbújna a cudar téltől,

s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hócsipkéjét

borította a tájra,

tarka gúnyás őszünknek csak

rőt subáját találta.

Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája

Átállítjuk az órákat,

így korábban kelhetünk,

korán elhagyjuk az ágyat,

jól kiszúrtak hát velünk!

Ellopnak egy órát tőlünk,

és értelme sose volt,

csak közömbös arcot öltünk,

s nem bántjuk, ki kirabolt.

Mától nem délben lesz ebéd,

egy órával korábban.

így hát rosszkor teszik eléd,

az új ember korában.

Nem is délben harangoznak,

ma a csorda sem delel,

időrablók elátkoznak,

a ritmusunk veszik el.

A nyári időszámítás

életciklust felborít,

biológiai óránk,

hozzá tán sosem szokik.

A népek majd megszavazzák

nyári, vagy a téli kell,

s ha a nyári fog majd győzni,

egy világot térít el!

Szerencsére a természet,

még józanul működik.

Csak neked lesz benne részed,

min a sátán ügyködik!

Az óraátállításból

hiányzik az értelem.

Amit Istent megteremtett,

öncélúan “szétverem”?

A napot, a Naphoz kéne

újra igazítani,

ahogyan több ezer éve,

s létünkön nem rontani.

Őseink, az égre nézve,

tudták mennyi az idő,

fontos volt a tudományuk,

most a káosz egyre nő!

Illene már helyrehozni,

rendbe tenni életünk,

hatalmasok kedve szerint

megtörve, nem élhetünk!

Ősszel állítsuk hát vissza,

úgy kéne maradnia,

az időnek, az életnek,

helyesen haladnia!

Szöllősi Bernadett: Kipingált elmúlás

Nézd, térdig ér most a levélhullás

és a november is a nyakunkba liheg,

kicsit még ideköszön az indiánnyár,

lassan vége az évnek – el se hiszem.

Folyton-folyvást szakadó eső,

csoda hát, ha rozsdaszín az október?

De talán épp emiatt elviselhető

a folyton hideg láb és a kötött pulóver.

A világ most egy hatalmas vászon,

mindenki rajta barna, sárga, rezes –

és csak azért ilyen, hogy kevésbé fájjon

a kipingált elmúlás – ami így tökéletes.

Aranyosi Ervin: Kitalált háború!

Minden háborúhoz kell egy kitalált ok,

amit ti odafent könnyen kitaláltok,

elrejtve igazi, fondorlatos okát,

így gerjesztve halált, a századokon át!

Mondd csak, a háborút kinek kell megvívni?

Kinek kell a bőrét vágóhídra vinni?

Nem annak, ki bőszen, azt jól kitalálta,

nem ő háborúzik, nem ő megy halálba!

A háborúk oka gazdasági érdek,

s akik belehalnak, többnyire szegények.

A népnyomorítók pedig gazdagodnak.

Ezt hívhatjuk tehát a háborús oknak!

Oly sokat papolnak a honvédelemről,

de az kiviláglik a történelemből,

hogy a háborúkat hatalomért vívták,

az okot a nagyok csak életre hívták.

Ármány és cselszövés kreálta az okát,

adta erőszakhoz a támadó jogát.

Az egyszerű nép meg nem akart harcolni,

úgy kellett csatákhoz mind-mind összefogni.

Mi is a háború? Tömeges gyilkosság,

hogy az idegen nép életét kioltsák.

Hazug az indok is, hogy béketeremtés,

sosem hozott békét ágyú, vagy kifent kés!

Ma a háborút már félelemmel vívják,

már a csecsszopót is félni megtanítják.

A háborúk oka gazdasági érdek,

fájdalom jár vele, mégpedig temérdek!

A harc vizet hajt a gazdagok malmára,

hirtelen felszalad mindennek az ára!

Bűnbakot is könnyű nekik megkeresni,

másra mutogatva árakat emelni.

Amíg háború van, félelem igazgat,

nincs félni valója, annak aki gazdag,

csak a szegény félti és védi hazáját,

a békért is csak ő nyitja a száját.

Nem kell a háború, teremtsünk hát békét,

adjuk szívvel vissza az ember reményét!

Szeretet fényében fürdessük világunk,

legyen a valóság, valóra vált álmunk!

Horváth M. Zsuzsanna: Múlt-szilánkok...

Kitaposott, kanyargós ösvény a nyári réten,

vadvirágok, vérvörös pipacsmező tengerében.

Utam haza, a kis falumba, patak mellett haladt,

zafirkék égbolt, akácfák hűst adó lombja alatt.

Hívogat az otthon, rég látott, tornácos kicsi ház,

enyhet adó szőlőlugas alatt szúette pad rám vár.

Minden téglában ott van, mi fontos, fájó emlék,

gyermekkor múltvarázs, számomra oly' kedves hajlék.

Űr tátong, valaki hiányzik, bár álmom valóra vált -

Ö volt ki ölelésre tárt karral, féltőn a kapuban várt.

Nyugalomillat árad, körbefon a múlt, az idő lánca,

pillanatok gyöngyszemei emlékek, szívburokba zárva.

Észrevétlenül suhanó idő, a sors gondolatfonalán,

mézillatú csendben, emlékgömbként lép tovább.

Múlt selymét, idő fűzte hajamba ezüst fénnyel,

mosolyráncba rejtem, gyermekkorom, létem.

Kopott karosszék, pókfonál hálóba rejtett idő,

képzelethintán hullámzó széttördelt álmot szövő.

Áttetsző fátylon az élet néha csak egy pillanat,

otthon melege, emlékszilánkok könnyen elillannak.

Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacs virágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirág koszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.