Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

József Attila: EZÜST ÉLET

"Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,

Ha most kicsit halkabban élek.

Halkabban élnek a felhők is,

Meg a halottak, meg a rétek.

Győzni épp oly szép, mint a virág,

De én az uccákon lődörgök,

Vagy esőt hallgatok szobámban

S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

Ezüstös lesz majd nagy szivetek,

Bárha a győzők ti maradtok,

Zászlótok is ezüstté őszül

S egyszer győzni is elfáradtok.

Csatazaj mögött eljön halkan

Hozzátok is az ezüst élet.

Nagyon halkan élnek a felhők,

Meg a halottak, meg a rétek."

Várnai Zseni : SZOLGÁLJ, SZÍVEM!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen,

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este, ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok,

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este, ha ágyamba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kipp-kopp... pontosan,

holnap sikerül minden biztosan,

a félúton, szívem, jaj meg ne állj,

kipp-kopp... tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog...

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...

Most meg-megállok s felfohászkodom:

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...

Csak kis kitartás, még egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan...

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Komáromi János

mondd

mondd, merre visz a szél

ha nem előre hajt?

mondd, láthatnánk előre

minden kanyart?

és a hosszú egyenesekben

száguldhatnánk, mondd?

úgy, hogy ne érjen utol

se harag, se gond

csak szél-sodorta levélként

repülnénk tova

akinek van múltja

de nincs otthona

jó lenne úgy, mondd?

csak repülni gondtalan

eső verne, hó takarna

testünk tavasszal elporladna

mondd, hová sodor a szél

ha nem előre?

mondd, kaphatunk-e még

mi is új erőre?

hogy megállni tudjunk

hogy megkapaszkodjunk

ha a sodródásból elég már

mert ránk még vár

valahol, valami

vajon lesz erőnk kimondani?

hogy elég, hogy netovább

hogy már nem lehet ostobább?

mondd, merre visz a szél

ha nem előre hajt?

mondd, megállíthatnánk a Végzetet

mielőtt beveszi az utolsó kanyart?

Sárhelyi Erika: Árnyék létem

Olyan vagyok ma, mint a szél,

szaladni vágyom szüntelen.

Könnyű testtel, láthatatlan,

csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm',

a létfolyam mint kavarog.

Nem zavarna semmit bánat,

csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,

mondat végén a három pont.

Semmi vagyok, mégis látszom,

mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,

falhoz lapulva, csöndesen.

Szárnyam sincs, így nem repülök,

csak a szél sodorja életem.

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is -

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

Kaffka Margit

A JÁTÉKSZER

Valahol egy szomorú asszonyt

Látott meg Don Juan,

Ki mint a porcellán, fejér volt

És csendes, szótalan.

Gondolta: Jó volna összetörni!

Megtudni, benn mi van?

A szívében mi van?

Közelbe ment, elnézte-nézte

S a szíve elszorult.

Ráismert! Egyszer ez a bálvány

Már a kezébe volt.

"Egy érintésre vége volna,

Kegyelem néki!" szólt.

- Törött szobrocska volt.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Ady Endre

EGY ÓCSKA KONFLISBAN

Királyném, kigyúltak a lángok,

Aranyos hintónk, íme, száll,

Ma a nép közé vegyülünk el,

Te a királyné s én a király.

Lásd, ez a fényes kocsitenger

A villámfényes fák alatt

Miérettünk hullámzik, fénylik,

Hogy téged s engem lássanak.

Királyném, bocsásd le a fátylad:

Ma este kegyosztók leszünk.

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Mihai Eminescu: Viszontlátás

- Erdő, erdő rengeteg,

Hogy folyik az életed,

Mert sok idő elszaladt,

Mióta nem láttalak,

S mióta lábam bejárt

Messze földet , hét határt.

- Mint rég, úgy folyik sorom,

A zimankót hallgatom,

Hogy' szaggatja ágaim,

Eldugja patakjaim,

Torlaszolja útjaim,

És elűzi dalaim.

Mint rég, úgy folyik sorom

Forrás táján hallgatom

Nyáron a dojnát, melyet

Én adtam mindenkinek,

S míg a korsajuk telik,

Asszonyok énekelik.

- Hej, szelíd folyóju erdő,

Az idő megy, az idő jő,

Te vénülni mégse fogsz,

Egyre csak fiatalodsz.

- Az idő? Évezred óta

Nézek csillagfényü tóba,

S mostoha vagy jó időben

Lombom, ágam zúg a szélben,

S jó idő vagy mostoha,

Nékem folyik a Duna.

Csak az ember változó,

A világban bujdosó.

De helyünk mi el nem hagyjuk,

Változatlanul maradtunk:

Folyamaival a tenger,

A föld sivatag terekkel,

Holdvilágostul a Nap,

Erdőstül a sok patak.

(1967/1974)

Jékely Zoltán fordítása

Simonyi Imre

Levél barátomhoz

Tudod

egy napon majd

mindent megbocsát az ember.

(Csak épp

semmit el nem felejt.)

És ezen a napon

az ember megöregszik.

S egy napon majd

megtudja az ember

hogy mindenki közelebb áll a másikhoz

mint hozzá bárki is.

És ezen a napon

megérti hogy magányos.

És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is

amikor az ember már képes

a dolgoknak pontosan akkora

fontosságot tulajdonítani

amekkorát valójában megérnek.

S akkor a dolgokat

mellékes mozdulattal

anélkül hogy meghasadna a szíve

leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp

körülbelül vége is a világnak.

Petőfi Sándor: Szeretlek Kedvesem

Szeretlek kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Szeretem azt a kis

Könnyü termetedet,

Fekete hajadat,

Fehér homlokodat,

Sötét szemeidet,

Piros orcáidat,

Azt az édes ajkat,

Azt a lágy kis kezet,

Melynek érintése

Magában élvezet,

Szeretem lelkednek

Magas repülését,

Szeretem szivednek

Tengerszem-mélységét

Szeretlek, ha örülsz

És ha búbánat bánt,

Szeretem mosolyod,

S könnyeid egyaránt,

Szeretem erényid

Tiszta sugárzását

Szeretem hibáid

Napfogyatkozását,

Szeretlek kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Amint embernek csak

Szeretnie lehet.

Kívüled rám nézve

Nincs élet nincs világ,

Te szövődöl minden

Gondolatomon át,

Te vagy érzeményem

Mind alva, mind ébren,

Te hangzol szívemnek

Minden verésében,

Lemondanék minden

Dicsőségrül érted

S megszereznék

Minden dicsőséget,

Nekem nincsen vágyam,

Nincsen akaratom,

Mert amit te akarsz

Én is azt akarom,

Nincs az az áldazat,

Mely kicsiny ne lenne

Éreted hogyha te

Örömet lelsz benne,

S nincs csekélység, ami

Gyötrelmesen sért,

Hogyha te fájlalod

Annak veszteségét,

Szeretlek kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Mint ember még soha,

Sohasem szeretett!

Oly nagyon szeretlek,

Hogy majd belehalok,

Égy személyben minden,

De mindened vagyok,

Aki csak szerethet,

Aki csak él érted:

Férjed, fiad, atyád,

Szeretőd, testvéred,

És egy személybe te

Vagy mindenem nekem:

Lányom, anyám, húgom,

Szeretőm, hitvesem!

Szeretlek szívemmel,

Szeretlek lelkemmel,

Szeretlek ábrándos

Örült szerelemmel!...

És ha mindezért jár

Díj avagy dicséret,

Nem engem illet az,

Egyedül csak téged,

A dicséretet és

Díjat te érdemled,

Mert tőled tanultam

Én e nagy szerelmet!

Szerelmet temetni,

Vártalak ezer éjszakán át,

de te nem jöttél nem kerestél,

pedig itt voltam,én itt voltam.

Mint a fenevadok a vér szagát,

megéreztem,hogy elmentél,

s én már hiába is szóltam.

Egyedül voltam,egyedül nélküled,

a napok is lassan múltak,

de én reméltem hogy emlékszel!

Hogy virág vagy,ki megszület,

de szirmaid a porba hulltak,

fájdalmak közt,most elvérzel

Csak szólnod kellett volna drágám,

és én karjaimba zártalak volna,

hogy bajod ne essék ,míg csak élek!

De széttörte a lelkem világát,

tested börtöne,fekete koporsója,

Szívem lángja most porrá éget................

Nem tudom,hogy miért de nagyon féltelek

Nem tudom mért de szeretlek

Mért kell nekem igy élnem

Mért nem lehetek boldogan szerelmes

Beleuntam a reménytelen szerelembe

Sőt,beleuntam ebbe az életbe

Beleörülök abba a tudatba

Hogy nem én vagyok az álmaidban

Mennyivel bldogabb lennék

Ha nem érted élnék

De egyre jobban kétségbe esek

S érzem ebbe lassan elveszek

Gyötör a a viszonzatlan szerelem

S hogy játszanom kell a szerepem

Mert szerepet játszok elötted

Csak azért hogy melletted lehessek

Mert most a szemedben barátod vagyok

Pedig éjszakánként érted sírok

A kimondhatatlan szvakért

S az eltemetett érzelmekért

SZERETLEK, mert te vagy ki boldoggá teszel,

SZERETLEK, mert tudom hogy mindig velem leszel.

SZERETLEK, mert velem vagy ha jó ha rossz az élet,

SZERETLEK, mert mert te vagy nekem maga a végzet.

SZERETLEK, mert mert ezt a szót te is sokszor mondtad

SZERETLEK, mert nélküled nem is lenne boldog a holnap.

SZERETLEK, mert tudom, hogy kellek neked,

SZERETLEK, mert szeretném az életem leélni veled.....

Szerelem és kín ezt jelenti maga az élet

Szerelem és kín ez lesz az örök végzet.

Szerelem és kín e két szó mely egyben a minden,

Szerelem és kín ezt adta nekünk a mindenható Isten.

Szerelem és kín mit gondolunk és mit érzünk,

Szerelem és kín hisz minden sebből vérzünk.

Szerelem és kín a tudat, hogy nélküled kell élnem,

Szerelem és kín hogy a magánytól kelljen félnem.

Szerelem és kín a tudat hogy vagy nekem,

Szerelem és kín mert tudom hogy elveszithetlek.

Szerelem és kín de nem érdekell semmi más,

hisz tveled az élet minden perce csodás......

Szeretném ha tudnád szeretlek téged

Szeretném ha tudnád csak miattad élek

szeretnék mélyen a szemedbe nézni

És elmondani: NEM TUDOK NÉLKÜLED ÉLNI!!!

Azután

Az a sok kérdés mit azután feltettem

Megannyi fájdalom mi eluralt engem

Tudod Te is,miattad van hiszen

Szerettelek,így volt,de eltűnt minden

Én csak álltam ott és néztem,hogy kisétálsz

Életemből s szívem börtönébe zársz

Befalazol engem,rágyok között szenvedek

Csak Rád gondolok,s életemre,hogy nem megy

Nem megy!Nélküled nem!

Mert csak azzal jó,akit szerettem

De vége.Végleg végemár értem

Bár érzéseim még akkor is érzem

Érzem és fáj s aza sok akadály

Mit át akarok ugrani de nagyon-nagyon fáj

Hát segíts rajtam mert Te vagy az az Egy

Ki nélkül az életem már soha nem megy

Te mondtad nekem és nem hittem akkor

De már szeretném,kérlek hagyd hallanom

Vagy többé ne lépj velem kapcsolatba

Nincs szükségem csak erre a kapcsolatra

Ha hagytál volna nekünk még egy esélyt

Megmutattam volna a mi boldog mesénk

Még nem ért véget és folytatódna

Összertörted szívem,de még összeforna

Ha lenne benned elég erő

De úgy látszik számodra nem én vagyok a nyerő

Azt mondtad akkor barátként szeretsz

Akkor miért sírsz,mikor mondod,miért remegsz?!

Én elhiszem,én elhinném,én el akarom

De szívem benned többé csalódni nem hagyom!

Miért bántasz?MIért váratsz?Hát ezt akarod?

Én kérlek hogy várj még egy pillanatot!

Miért bántasz?MIért váratsz?Hát ezt akarod?

Én segítenék de te megtagadod!

Megtagadod.Megtagadtad akkor is

És mindig,mikor segííteni akartam

De feladtam,mint minden reményt

Érted mert már nem lehetsz az enyém

Cak egy kérdés:Miért tetted mindezt?!

Szenvedni látni jó volt vagy csak féltesz?

Féltesz mindentől,bármi történhet az életben

Elveszíteni Téged!Én ettől féltem!

Mégsem hagyhatom,hogy véget érjen

Minden nem hagyhatom vagy

Kérlek nem mutatsd meg többé önmagad

Mert könnyebb úgy elválni Tőled

Hogy halálra kínoz emléked tőre

Érzem,száz sebből vérzem

Mégsem fáj,minden bánat elszáll

Ha mondod,hogymég szeretsz

Minden bűnöd elfeledem

Boldogságom immár nem teheti tönkre semmi sem

Csak ne hazudj,csak azt kélek ne!

Nézz a szemembe és úgy valld be

Vagy mondd azt,hogy húzz el innen!

Ne kérdezz többé,ne gondolkodj,ne érezz!

Mert nem szeretlek!Csak barátként,vagy úgy sem!

Én elhiszem,én elhinném,én el akarom

De szívem benned többé csalódni nem hagyom!

Többé nem hagyom!

Többé nem hagyom..

Miért bántasz?MIért váratsz?Hát ezt akarod?

Én kérlek hogy várj még egy pillanatot!

Miért bántasz?MIért váratsz?Hát ezt akarod?

Én segítenék de te megtagadod!

Megtagadod.Mindig.Örökre...

(Ez inkább egy rapp szöveg:)

Ülök a párnákon ,hideg a szívem

Valaki rám gondol ,de én csak fekszem csendben

Hisz fájna a szerelem, mely felemel és eldob

Mely egy álnok rideg álom

Félek az érzéstől, hogy eldobnak és vége

Hogy hiába szóltak szép szavak csendben

Elmúlik és ennyi ,eltűnik a sötét csendben

Reményik Sándor

Mit akartok?

Mondjátok, a szívemmel mit akartok?

Ezer darabra tépni,

Hogy a szél vele fusson?

S hogy mindenkinek egy-egy rongydarab,

És az egész szív senkinek se jusson?

Mondjátok, mit akartok?

Dómmá tágítni lelkem templomát

És bebocsátni minden tarka népet?...

Inkább falusi templom maradok,

Hol egy a lélek, ha nem is ragyog,

S vallomást úgy tesz az ő Istenének.

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha épp az árul el, kit életemmel

fedeztem én,

s ha tulajdon fiam

tagad meg,

s ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem

barátaim,

s ha megcsal a reménység,

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hízlalja a hála

híveimben,

s ha rágalom kerít be,-

akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen magányban,

mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárt kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva ma betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,

kegyelmet a hazugnak,

nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint a mammut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,

csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül.

Szabó Lőrinc : VALAMI ÖRÖK

Valami örök tovasuhogás

valami csöndbe, puha végtelenbe,

valami tegnap, mely mintha ma lenne,

valami vízalatti ragyogás,

valami messze, panasz néma gyász,

valami jaj, melynek már nincs keserve,

valami vágy s a vágy tilalma benne,

valami könnyű, szellő halk varázs,

valami, ami nem is valami,

valami még kevesebb, az, ami

valami tűntén kezd csak sejleni,

valami lassú, árny hűs rejtelem,

valami, ami újul szüntelen,

valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,

s a lepke vígan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...

És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -

Ő mosolygott: - Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

Bálintffy Etelka

Boldog vagyok...

Boldog vagyok, boldogabb a rózsa

Bársony szirma nem lehet talán,

Mikor a nap sugarába fürdik,

S harmat reszket szomjas ajakán.

Boldog vagyok, mint a játszi gyermek,

Ki utat vesztve, tévelgve mén,

S végre ott van, végre ott pihen meg,

Édesanyja érző kebelén.

Boldog vagyok, mint a kis madárka,

Aki fényes korlátok közül

Szabadulva az egész vidéket

Most előszer repkedi körül.

Boldog vagyok, aminő csupáncsak

Egyedül az érző szív lehet,

Amidőn már itt a földön élvez

Minden üdvet, minden örömet.

Boldog vagyok - ah, de mit beszélek!

Kimondani nincsen arra szó!

Hallgat az ajk, amidőn a szívnek

Legédesebb álma lesz való!

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

ELVÁLÁS

Vert az óra,

Halnak a remények,

Kik szívembe

Hajnalfényt hintének;

Szebb jövendő

Tiszta hajnalfényét,

Mely keblemnek

Éjjelét üzé szét.

Vert az óra!

A szörnyű itélet:

"Elszakadni

Mindörökre tőled,

Lány! szerelmem

Nyájas tavaszában!"

Zúga hozzám

Rémes kongásában.

Szűm nyugalmát

Ismét hol találja,

Messze tőled

Keblem ideálja?

Honnan int a

Csendes béke réve,

Honnan int a

Bujdosó elébe?

A mosolygva

Kedvező szerencse

Pályád édes

Örömökkel hintse,

Míg én búban

A széles világot

Átfutom, nem

Lelve boldogságot.

Petőfi Sándor

Wass Albert : Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!

Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,

múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi

rőt lombjával az őszi szél.

S hogy kik voltunk:

maholnap az sem tudja,

aki rólunk beszél.

Zölden remeg a nyírfa lombja,

a bajor erdőn szellő támad.

Lőpor-szagú ködök lepik

a jövendőt és a hazámat.

Fehér itt is a nyírfa kérge,

pillangó jár a gyöngyvirághoz.

S mégis: minden virágharanggal,

illattal, színnel, fénnyel, hanggal

a régi erdő húz magához.

Bajor erdőkön vándorok haladnak.

A bánathoz már egynek sincs szava.

De sóhajaik ég felé röpülnek,

kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek

s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)

MIÉRT OLY SÁPADT A RÓZSA...

Heine

Mért oly sápadt a rózsa ma,

ó, mondd meg, édesem?

Zöld fű közül az ibolya

mért nem cseveg velem?

Miért oly bús, oly kedvtelen

ma a pacsirtadal?

Mért oly setét a föld nekem

ma mint a ravatal?

Mért vonja ködbe a mezőt,

mért oly borús a nap?

Mért tölti el a levegőt

ma ez a kripta-szag?

S hogy magam is oly bús, alélt

vagyok, mi lelhetett?

Ó, mondd, szivem drágája, mért

hagytál el engemet?

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

Wass Albert: Kereszt alatt

Uram, én jó akartam lenni,

de imádkozva rosszat tettem.

Uram, a szemem jobbra nézett,

de akaratlan balra mentem.

Sírást indultam vigasztalni,

de jaj, a szám szitokra állott,

a karom ölelésre lendült,

de csattanva az arcba vágott.

Uram: én mindig rosszat tettem,

valahányszor csak jót akartam!

Uram: ha én gyémánt vagyok,

csiszolatlan miért maradtam?

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú da

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,

és benn a dió, mogyoró, mák

terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

Nem többet az egykori köd-kép,

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

tárcám van igaz színezüstből,

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

Petőfi Sándor: Megfagy a szív,ha nem szeret...

Megfagy a szív,ha nem szeret;

És ha szeret,megég.

Ez és az baj. E két baj közt

Melyik jobb?...tud'j az ég.

Nadányi Zoltán: Mosoly

S mikor elsírtuk könnyeinket,

Kiadtunk minden haragot:

Lelkünkre megnyugvás borul le

S nyugodt szívünk, a zaklatott.

Aztán lassankint csöndes, józan

Mosoly váltja fel a borút.

És e mosoly a könnyeinknél

Százszorta fájóbb, szomorúbb.

Nadányi Zoltán: Titok

Az én összeszorított szám

senkihez se szól, csak hozzám.

Szívhez szól, az én szívemhez.

És a szív felszól a szemhez.

Mondja neki, hogy mit hallott,

az a néma száj mit vallott.

A tükörhöz mentem, néztem,

titoktartó-e a két szem.

Láttam, hogy kiadna rajtam,

behunytam és eltakartam.

Most már az is titoktartó,

őrzi kettős börtönajtó.

Ki hozzám jön, így lel engem,

némán, arcom a kezemben.

Kun Magdolna: Ölelő szavak

Szavakat keresek. Hálával megírt gondolatokat.

Gyémántkeretbe beleégetett betűformákat.

Olyan szépen és gyengéden elhangzó vallomást,

Melyekre mesék álmodnak tündérszárnyakat.

Halkuló altatót suttogok minden érintésedre.

Fáradttá vált homlokodra hűs tenyerem teszem.

Átélt percek csodáira ezeregy éjszakát karcolok

Hogy minden egyes percét együtt élhesd velem.

Kitárt karral ölellek úgy, ahogyan senkit.

Párnádról elűzöm a rád nehezült kínzó gondokat.

Lelkemmel vigyázlak, hogy ne legyél szomorú,

Mert ha könnyezel, az én szívem is kétfelé szakad.

Tudom, hogy a szeretetem pár csepp a tengerben,

És egy egész élet éléséhez nem lesz mindig elég,

De amíg szemedből rám fénylik az érző tekintet,

Mindig hűséggel vigyázom szemed tengerszínét.