Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Zanner Anikó: Akrosztichon 1.

Táncol a napsugár a kék égen,

Arany fénye melegít élénken.

Virágok nyílnak tarkán mindenütt,

A méhecskék gyűjtik a friss nedűt.

Szellő fújdogál, simogat langyosan,

Zenélnek a madarak boldogan.

Magasról integet lilán az orgona,

Árassza bódító illatát távolra.

Rigó ácsorog a smaragd falombon,

Viszi trilláját a fuvallat kacéron.

Áramlik a langymeleg kellemesen,

Ránk telepszik a vidámság lelkesen.

Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen,

Unalom elűzve győzedelmesen.

Nincsen már itt lehangolt komolyság,

Kellett már nagyon a kikeleti vígság.

VÁRNAI ZSENI: Orgona

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,

talán ezért hívnak engem orgonának,

április vad kedve suhogtatja ágam,

azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és libegő lila virág…

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le hát engem,

s légy boldog te világ,

légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,

már csak éppen május elsejére várok,

s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,

s orgonaillatom a világra ontom…

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és lebegő lila virág…

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le már engem,

s légy boldog te világ!

Légy boldog te világ!

Dsida Jenő : Én hívlak élni

Hallgasd meg, mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni..

Deli Enikő: Kezek

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Kérlek szépen, meséljetek!

Gyermekként hogyan éltetek?

Öleltetek? Szerettetek?

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Sokat fáradva éltetek.

De hiszem azt is: öleltetek.

Kedves kézben pihentetek.

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Unokákat tereltetek,

Nekik oly sokat főztetek,

Kapáltatok, kötöttetek.

Fáradt, kedves, öreg kezek!

Kérlek szépen: pihenjetek!

Annyi mindent megtettetek!

Pihenjetek, s öleljetek!

Aranyosi Ervin - A barátság gyógyít

Ha van egy igazán kedves, jó barátod,

kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,

kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,

aki odafigyel, kinek van rád gondja.

Aki szeretettel, sérült lelket ápol,

aki minden titkot megoszt önmagáról,

kivel együtt lenni felemelő érzés,

huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.

Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,

ki a bánatodat messzire hajítja.

Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,

ilyen barát mellett, nem kell neked orvos!

Múltad nem köt gúzsba, sőt a szép emlékek,

újra felemelnek, felvidítnak téged!

Együtt, jót nevetve néztek a világra,

nem érzi a lelked, hogy magányos, árva.

Mert lelketek tisztul a sok nevetéstől,

mikor megszabadulsz gonddal terhelt észtől.

Lelked, mint a madár, fent az égben szárnyal,

így repül az idő, egy kedves, jó baráttal.

Idős korodba is belefér a játék,

egy ilyen barátság, igazi ajándék!

Mikor elbúcsúzott a holnapot várod,

jöjjön és gyógyítson, vidám, jó barátod!

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket...

Nagyon szépen kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A hajlott hátú jó anyákat.

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült, sápadt szemeket.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Simogassátok meg a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket.

Öleljétek meg az öregeket,

Adjatok nekik szeretet.

Szenvedtek Ők már eleget,

A vigasztalóik ti legyetek.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Ne tegyétek Őket szük odúkba

Ne rakjátok Őket otthonokba.

Hallgassátok meg a panaszukat,

Enyhítsétek meg a bánatukat.

Legyen hozzájuk szép szavatok,

Legyen számukra mosolyotok.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Ők is sokat küzdöttek értetek,

Amíg fölnevelkedtetek.

Fáradtak Ők is eleget,

Hogy ti módosabbak legyetek.

Ők is elfogadtak titeket,

Mikor Isten Közéjük ültetett.

Azért én kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Ha majd az örök szeretet

Elhívja Őket közületek,

Ti foglaljátok el helyüket,

Mert ti lesztek majd az öregek.

S mindazt, mit nekik tettetek,

Azt adják nektek a gyerekek.

Azért előre intelek titeket

Szeressétek az öregeket!

Tavaszi virágzás

Tavasz ébreszt, fák között jár,

véget ért a téli álom,

melengető reménysugár

rügyet fakaszt élő ágon.

Varázsol a nap fényével,

ígér szebb holnapot neki,

s mint gyermekét, büszkeséggel

menyasszonynak öltözteti.

*

Rügyfakadás

Ébredő kezdet, rügy fakadása,

ringatott álom csábul világra.

Születni készül, ékül az ágra,

barackvirág szűz-selyem ruhába.

Egy hamvas ígéret, amit visel,

szerelmes napfény rá csókot lehel.

Gyönyört nevel a hű simulása,

rájuk figyel ma fagy hiúsága.

Zagyi G. Ilona

SZABÓ LŐRINC: AZ ÁPRILISI RÜGYEKHEZ

Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,

és közben milyen nagyra nőttetek!

hüvelyknyire!… Kilombosodtatok

és ezer könnyű és friss fodrotok

halványzöld lángként repdesi körül

a gallyakat és táncol és örül.

De szépek vagytok, tavaszi rügyek,

de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,

mi vár rátok, – ha itt az ideje,

mint a barna földből a rét füve,

a barna ágból kicsaptok ti is,

akármilyen hideg az április.

Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,

bölcsebbek, mint én, egészségesek…

Egy hónapja nem láttuk a napot,

mégis hittetek és kibujtatok,

hajtott a szent önzés, küzdöttetek,

győzni akartatok és győztetek!

Győztetek, hívő rügyek s levelek,

irígyelhetem erényeteket:

bolond idő járt rám is, április,

hosszú, naptalan, de én e komisz

tavaszban, mely oly zord és fénytelen,

hitetlen voltam és reménytelen.

Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,

utáltam már az egész életet

s ez kellett, ez a büszke változás,

szemeimben ez a csodálkozás,

ez kellett, hogy megváltsam magamat

és megérthessem a példátokat,

hős példátokat, parányi rügyek…

Egy hét alatt de nagyra nőttetek!

Zöld zászlaitok felrepültek a

bokrok, fák és hegyek csúcsaira

s hiába ez a gyilkos április,

reményt hirdettek, reményt nekem is!

Móra Magda: Az út felén túl

Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóvalmondtál vagy tettel beszéltél,

nem maradt hang: a semmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelző zászló,

a magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat,

és voltál tűrés, és lettél alázat.

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság:

a mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

s mindezt beláttad, és mindezt megélted,

és be tudsz állni a legszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsod fejedelme!

Fényben

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,

Hogy elmúlnak mind a derűs napok,

Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,

És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,

A darvak búcsúzása idején

Ráérek majd jövők titkát keresni,

S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel

Fagyos pusztákon, hulló levelen, -

Mikor csillámos, szőke napsugárral

Végigragyogja útját a jelen...

Kaffka Margit

Kun Magdolna - Csak a lelkem értsd meg...

Nem kérem, hogy változz, hisz én sem változom,

csak a lelkem értsd meg némely napokon,

mikor megsebez egy szó és megsebez egy mondat,

mikor túlhajszolt sorsom vállaimon roskad.

Nem kérem, hogy vigyázd minden léptemet,

s azt sem hogy gyermekként fogd a kezemet,

csak akkor állj majd mellém, ha meginogni látszom,

ha sötét felhők árnya libben minden útirányon.

Nem kérem, hogy ringass el, ha közeleg az éj,

azt sem, hogy altatóként szép mesét mesélj,

csak azt kérem, ha szükséges néhány vigasz-szó,

te legyél a legigazabb szívbátorító.

Horváth M. Zsuzsanna: Késő már...

Barátsággal visszaélni

sosem szabad.

Az igaz barát mindig

melletted marad.

A hamis, képmutató

nem mer a szemedbe nézni.

Fájdalmat okoz, ne

sajnáld, el kell őt feledni!

Az idő gyógyír mindenre,

a lelkiismeret büntet helyette.

Akkor már késő a könny,

a megbánás...

Rájössz majd ki voltam,

már nincs megbocsátás.

Könnyű bántani, sárba taposni,

aki nem szól vissza,

igaz barátnak hitt évek óta.

Csalódás, tőrdöfés a szívbe: fáj,

érzelmekkel játszani kár!

A barátságnak vége,visszaút nincs,

apró szilánkokra hullott a szív.

A becsület többet ér mindennél,

érző kebel, már semmit nem remél.

Csalódás felnyitotta a szemem,

hazug barát, már nem kell nekem!

Varga János:Én hiszek...

Én hiszek a holtig tartó örök szerelemben!

Én hiszek a mértékadó józan becsületben!

Én hiszek a láthatatlan óvó szeretetben!

Én hiszek a megnyugtató otthon melegében!

Én hiszek a derék munka fáradt örömében!

Én hiszek az időben jött égi segítségben!

Én hiszek a vad természet szelíd termésében!

Én hiszek az irodalom csodás erejében!

Én hiszek a gyógyító csend egyszerűségében!

Én hiszek az ismeretlen felfedezésében!

Én hiszek a történetek sorsszerűségében!

Én hiszek a család, Isten, haza szentségében!

Kökény Éva: Április

Ablakom alatt lombos fákon

ringanak énekes madarak.

Cserregnek, csivitelnek,

csúfolják az áprilist,

a bolondos hónapot,

mely ellopta a tavaszt,

adott helyette telet,

áprilisi havat, majd

rögtön utána vidám,

szívet derítő nyarat.

Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom.....

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacsvirágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirágkoszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

Az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.

Horváth M. Zsuzsanna: Hóvirág

Fagyos, havas hószemcsébe`

fénycsillám a Napnak fénye.

Száraz avar éltet adó,

apró virág szirmot bontó.

Zöld levélkén zúzmara,

fehér gyöngyszem fátyolruha.

Egyszerű, mily csodaszép,

hóvirág ez, nem álomkép.

Látványa léleksimogató,

felénk szív meleget ontó.

Kemény, zord télnek szépsége

a kikeletnek ébredése.

Kányádi Sándor: Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet:

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Zelk Zoltán - A három nyúl

.

Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek,

selyemfűre települtek,

ottan se ültek sokáig,

talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek,

hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott

s felkiáltott: -Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak?

Úgy ültök ott, mint az urak --

.

- Úgy, úgy bizony, mint az urak! -

felelték a három nyulak.-

Ezután már urak leszünk,

ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni,

most indulunk rókafogni! -

.

Csacsi szarka, nem elhitte?

Repült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna,

akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott:

.

-Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre,

három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak -

Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk,

a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak rókát esznek - -

.

Ennek a fele se móka!

Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre,

csak mielőbb odaérne!

.

Hát amint ott futott, szaladt,

szembe vele farkas haladt:

- Szaladj te is, komám, farkas,

jaj, mit láttam, ide hallgass!

az erdő közepén jártam,

most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet,

ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora,

fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak farkast esznek -

.

No hiszen egyéb se kellett,

a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott,

majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe

nem jött vele egy nagy medve:

a medve így szólongatta:

-Hova szaladsz, farkas koma? -

.

- Medve komám, ne is kérdjed,

szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepiben jártam,

jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam!

Három nyulak ottan ültek,

éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk,

kisegérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak medvét esznek! -

.

Egyébre se volt már kedve,

szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve,

közben a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre,

szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk,

szellő se érjen utánuk -

.

Amíg futottak lihegve,

egy vadász jött velük szembe.

Nézi is őket nevetve:

együtt szalad róka, medve -

.

-No hiszen, csak ne nevessél,

vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre! -

kiáltott rája a medve. -

.

Az erdőben három szörnyek,

puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák,

nem láttam még ilyen csodát! -

.

Szedte lábát a vadász is,

eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta,

most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek,

sohase vadászik többet -

.

Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,

összebújva békességben -

Zanner Anikó: Gondolatok

Én nem vagyok neves költő,

csupán verseket kedvelő

ember, rímeket kergető.

Fejemben ezernyi gondolat,

hogyan szórjak virágszirmokat.

Rímelek, ha boldog vagyok,

netán rám törnek a gondok.

Leírom életem vágyát, értékét,

szüleim el nem múló emlékét.

Mindent, ami csodálatos, kegyes,

ami az életben fontos lehet,

legfőképpen a mély szeretetet.

Leírom, mit érzek, gondolok,

igazi szépet vagy bánatot.

Mikor lehúz az ádáz mélység,

gúzsba köt a gyötrő kétség,

de velem a remény, irgalom,

segítenek átjutni kőfalon.

Kötődéssel írok a természetről,

annak varázslatos szépségéről.

Szelíden hívogató ormokról,

őket átölelő sziklafalról,

völgyekben megbúvó hajlékokról,

réteken nyíló, tarka virágokról.

De...

Vési tollam a temérdek gazságot!

Hatalmi vágyat és kapzsiságot,

életek árán szerzett gazdagságot,

a világnak megannyi ocsmány szennyét.

Úrrá lett a Földön a kegyetlenség,

eltűnőben a békesség, emberség!

Amennyiben mindezek folytatódnak,

az emberek végül kipusztulnak!

Kun Magdolna: Márciusi napfény..

Tavaszt csalt arcomra a márciusi napfény,

álmodozón szép, lágy melódiát,

mely feledtette velem, hogy átfagyta a tél,

a lelkemben kongó rideg muzsikát.

Most hegyeket borít virággal az élet,

patakok színét kékíti az ég,

erdők zümmögik a kismadarak dalát,

melyek szívembe éneklik az élet ütemét.

Aranyosi Ervin: A tavasz üzenete

Tavaszi napfény simogatja arcod,

langyos ma még, de igaz, tiszta fény.

Kisimít rajta apró ráncot, karcot,

mosolyod csillan, mint egy tünemény.

A virágszirmok, zöldülő mezőkön,

apró fejecskék, nyíló életek.

A tavasz végre úrrá lesz a Földön,

hálás vagyok, hogy én is élhetek!

Bár ez a tavasz költözne belénk is,

és megmutatná, mi a lényeges!

Nem uralnunk kell, ám csodálni mégis,

mind azt a jót, mit a lélek keres!

Nem birtokolni, csak élvezni a szépet,

nem haszonért, a szépsége miatt!

Megérteni, hogy miről szól az élet,

s élvezni azt, mit a lét ingyen ad!

Ha ez a fény, a szívünket simítja,

s lefog majd bántó, önző kezeket,

kezünkben lesz a boldog élet nyitja,

ami nem más, mint értő szeretet.

Ha ezen át nézzük majd a világot,

a természet is visszamosolyog,

így lesz a lét az embertől megáldott,

s így lehetnek a lelkek boldogok!

Engedjük hát a tavaszt a szívünkbe,

s érezzük át az élet örömét,

hiszen Napunk, ragyog mindegyikünkre,

és ettől válik gazdaggá a lét!

Élvezd a fényt, az érző melegséget,

engedd, hogy lelked béke járja át,

nem véletlen hívtak világra téged,

hisz tőled is gazdagabb a világ!

ZELK ZOLTÁN: Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.

Fehér a ruhája,

meghívja a virágokat

tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,

lila a ruhája,

kivirít a kankalin, a

szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,

bolondos a kedve,

a rigó is füttyent egyet:

hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,

illat száll a légben,

őrt állnak a gesztenyefák,

illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a

virágillatárban,

s arra ébredünk fel reggel:

napsugaras nyár van.

Reményik Sándor : Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött

Karácsonytól egész Nagypéntekig

Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.

(Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!)

Hű zöldje végül mégis elkopott

Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.

Éreztem: nálam tovább nem marad

Nem bírja lelki szárazságomat,

S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.

A kemencében énekelt a tűz,

Zsoltároztak a lángok lelkei.

A száraz ágat helyéről levettem,

Vigyázva, ahogy halottat viszünk, -

S a tüzes kemencébe bevetettem.

Nagyot lobbant, - és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata

Elborította rögtön a szobát.

A száraz ágból kiröppent a lélek,

Jöttek adventek, - karácsonyok, - évek,

És hittem én is: hátha mégis élek...

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta

Barkáját kedves kéz által nekem,

Hogy a szent főnek új dísze legyen.

Az ólomszínű éji ég alatt

Langyos, ébresztő áramlat haladt,

És gyermekkorom ölén, a hegyen

Rügyet bontott a borostyánbokor.

Zelk Zoltán: Mit mondanak a madarak

Hát te igazán megérted,

mit a madarak beszélnek?

nemcsak csipegnek, pityegnek,

fütyülnek és csiripelnek?

-Ó, dehogyis, szólnak mást is,

van őnekik szavuk száz is,

vagy talán még ezerszáz is!

.

Cinke

Hallgasd csak a cinegét,

azt mondja, hogy: "Nyitnikék!

Elolvadt a hó, a jég

ne aludjon kert, a rét,

az a dolguk: nyitni, nyitni,

virágot, rügyet kinyitni,

nyitni, nyitni, nyitnikék!"

Nem mindig ilyen vidámak,

mikor téli ágra szállnak,

eledelre nem találnak,

panaszkodnak: "Nincs... nincs...

nincs...

Itt sincs...itt sincs, sincs, sincs,

sincs..."

Ha valamit mégis lelnek,

még akkor sem örvendeznek,

mert keveset ád a tél-

mondják is, hogy: "Kicsit ér!"

Kicsit ér! Kicsit ér!

.

Rigó

Hát most milyen madár szól itt?

S hallod, éppen téged szólít

téged szólít, tőled kérdi,

tudsz számolni? Mondd meg néki,

ezer fán mennyi dió.

Ha nem felelsz, hát megmondja,

tavaly ősszel megszámolta,

ezer fán annyi dió,

hogy éppen egy millió!

Fiú! Fiú! Millió!

Millió! Millió!

.

Pacsirta

Ez meg milyen madár lehet?

Túlszállt már három felleget,

s mindjárt eléri az eget!

A pacsirta! ki más lehet?!

Mindig csak az eget járja,

földön fészkel, égen szárnyal,

sohase röpül a fára!

Figyeljed csak milyen tréfás,

jókedvű a mondókája:

"Felmegyek!

felmegyek!

megnézem

az eget!

Kérek ott

szekeret,

lovat és

szekeret!"

Aranyosi Ervin: Nagypénteki gondolat

Napok szállnak, s igen gyakran érzed,

hogy a világ megfeszíthet téged,

keresztedet hordod láthatatlan,

Krisztust játszol emberi alakban.

Itt a Húsvét, gondolkozz el, kérlek:

– A Teremtőd mért teremtett téged?

Hogy szenvedj? Más bűnét vedd magadra?

Golgotát járj magadra hagyatva?

És a többi, ki ugyanígy érez,

kit tövis szúr, s össze-vissza vérez,

áldozatnak jött csak a világra?

Csukott szemed nyisd hát nagyra, tágra!

E világra tapasztalni jöttél,

jó Uraddal szerződést kötöttél!

Lelj örömöt, gazdagítsd a létet,

meríts erőt, tanulj emberséget!

Szereteted szórjad a világra,

rügy kerüljön minden élő ágra!

Tegyél csak jót, tegyél igazságot,

emeld fel a meggyötört világot!

Régi éned meghalt, s ha feltámad,

boldog világ szülessen utánad!

Szabó Balázs: Itt vagyok

Tenéked adom világom,

Bánatom, és örömöm,

Fogadd el kedves barátom!

Hálásan köszönöm!

Nézd csak! Itt vagyok, elbújtam

Ezekben a sorokban,

Szeretnék benne maradni,

Szívedben egy sarokban.

Ha netán magadba nézeL

Eztán mindig megtalálj,

Szívesen eljövök hozzád,

Szólj csendben, vagy kiabálj!

Ott leszek veled életed

Minden egyes percében,

Megmutatom majd magamat

Álmaidnak tükrében.

Eljövök majd meglásd hozzád

Varázs órák éjjelén,

S együtt rohanunk barátom

A mesében Te... meg én!

Dsida Jenő: Ha valaki jönne most

Ha most valaki halkan idejönne,

idelopózna a hátam mögé

és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szirmát

finom-borzolón fürtjeimbe lökné

s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét

és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.

Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,

míg én hallgatnék magamat keresve,

lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem

és lelkem földjén álom-eke szánt át, -

vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

H. Gábor Erzsébet:

HA MAJD ELJOSSZ

Ha egyszer erre jársz, kopogj be bátran,

elszálltak éveim - oly sokat vártam,

de remélem mégis, egyszer még eljössz.

Nincs meg már az a ház, tudod, ott szemközt,

sok minden változott, más lettem én is -

rám lelhetsz újra még, azt hiszem mégis,

mert néked az vagyok, mint aki voltam;

az a kis szőke lány, törékeny, szótlan.

Bár már az emlékem elsárgult fénykép,

remélem, őrzöd még, remélem, él még;

mert biz' én őrizek minden szép percet,

fiókom mélyén a szerelmes versed,

s szívembe zárva a gyönyörű tavaszt:

időnként szemembe könnyeket fakaszt,

s feltör az érzés, és máglyaként lobog,

megéget, részegít, mint a vén borok.

De szép volt! S mégiscsak vége lett egyszer -

istenem, mily' sokat kibír az ember,

azt hiszi, nincs tovább, azt hiszi, vége,

de begyógyul minden, s eljön a béke.

Hiába szorított fájdalmak hurka,

túléltem mindet én, újra, meg újra.

Aztán az isten, már több próbát nem tett,

s gyógyítva sebeim mit sorsom ejtett,

imákra tanított, s nélküled élni;

felállni, harcolni - hozsánna néki!

Béke van bennem. Ha erre jársz, bátran

kopogj be hozzám, mert mindig is vágytam

arra, hogy egyszer majd elmondjam néked:

köszönök mindent, és azt a sok szépet

amit te adtál, a szívembe rejtem.

Általuk erősebb, gazdagabb lettem.

Hogyha majd eljössz, s a vén szemem látod,

keresd meg benne a megfakult álmod -

ne szólj, csak merülj el ugyanúgy benne,

mintha még ragyogna, minthogyha lenne...

Kun Magdolna: Az út

Féltesz engem. Én, téged, ugyanúgy,

hisz már túlságosan gyorsan fogy előttünk az út,

és túlságosan gyorsan nő, az a messzi végtelen,

ahonnan még nem jött vissza soha senki sem.

Az úton mindkettőnknek végig kell majd menni,

de, hogy ki ér előbb célba, azt nem tudhatja senki,

hiszen örökös rejtély az ember élete,

így hát nem sejtheti, mikor jön el a végzet ideje.

Napjaink, ajándékok, az évek, drága kincsek,

melyeknek tükörragyogása kettőnktől lett teljes,

ezért, ha egyikünknek fénye, végleg megfakulna,

a másikunk fénye is homályba borulna.

Minket összekovácsolt már réges-rég az élet,

így hát egymás nélkül élnünk nem is lehetséges,

mert tudjuk, ha el kellene válnunk, túlságosan fájna,

az együtt töltött hosszú évek, örökös hiánya.

Márai Sándor: Olyan világ jön

Olyan világ jön,

amikor mindenki gyanús, aki szép.

És aki tehetséges.

És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.

A tehetség provokáció.

És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…

A rútak.

A tehetségtelenek.

A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.

Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.

Szíven döfik azt, akinek jelleme van.