Dalszöveg - lánc (fórumjáték)

Látom, hogy elsuhan

felettem egy madár,

tátongó szívében szögesdrót,

csőrében szalmaszál. ( :D )

Magamat ringatom,

míg ő landol egy almafán,

az Isten kertjében

almabort inhalál.

Nem vagy itt jó helyen,

nem vagy való nekem.

Villámlik mennydörög,

ez tényleg szerelem.

Napok óta tart a küzdelem szüntelen,

Ugye borzasztó, ugye borzasztó?

Haragosdit játszunk, mérgesen kérdezem:

Meddig tart ez még? Jobb a békesség!

Nem várok holnapig, holnapig,

Jó, ha kibírom félhatig,

Kezdem én a békülést.

Nem, mégsem várok holnapig, holnapig,

Tegnap sem aludtam hajnalig.

Bármit mond, én ráhagyom

Pókháló van már az ablakon.

Álmaimban sok-sok éjjel újból ott vagyunk,

Köröttünk hallgat a csend, mi is hallgatunk.

Édes álmodás, de jő a pirkadás,

S eltűnik az éji látomás.

S a kunyhó ott áll egymagára hagyva,

Hol százezerszer átölelt karom.

Senki nem jár mostanában arra,

Pókháló van már az ablakon.

Álmaimban sok-sok éjjel újból ott vagyunk,

Köröttünk hallgat a csend, mi is hallgatunk.

Édes álmodás, de jő a pirkadás,

S eltűnik az éji látomás.

A kunyhó ott áll egymagára hagyva,

Hol százezerszer átölelt karom.

Senki nem jár mostanában arra,

Pókháló van már az ablakon.

..mesét,csodás mesét,

hogy a rakéta földre ért,

ez ám a szép...

Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől,

Messze hangzik bús panasza délre szálló felhőkből.

Majd, ha én is útra kelek, én még sokkal messzebb megyek,

Nem jár arra a madár sem, nem jut el a sóhajtás sem odáig.

Tavasszal, ha a tó partján kék nefelejcs virágzik,

Darumadár újra megjön, nem marad el sokáig.

De ahová én elmegyek, ott nincs se tél, se kikelet,

Nincs szerelem, nincsen féltés,

nincsen onnan visszatérés sohasem.

Maradj velem, segíts nekem

Vigyél haza, fogd a kezem

Szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem

Vigasztalj meg, ha nem is hiszed,

Hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet

Mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked...

Már hosszú évek óta azt mondják nekem

Olyan vagyok, mint egy kisgyerek

Belátom, így igaz, én nem lettem komoly

Úgy mint más emberek

Bolondosnak tűnő, furcsa dolgaim

Rossz szemmel nézik oly sokan

De tudom, a szívük mélyén ők is szeretnék

És megtennék boldogan.

Bár mondják múlnak a gyermekévek, nincs visszaút

Új mesék nem várnak reánk

Van mégis csillagfényű álomvilág

De azt gyermekünk álmodja tovább

Változnak napjaink, mert minden változó

Nem marad ugyanaz senki sem

Lehet, hogy kivétel csak én vagyok talán

Mégis így jó nekem.

Te vagy az én legszebb álmom,

Te vagy minden boldogságom, szeretlek a sírig.

Síromon a legszebb virág csak te néked nyílik.

Úgy fogok én meghalni is, mint ahogyan éltem.

Akkor is csak cigány húzza, akkor se lesz pénzem.

Csak egy van, aki jár utánam,

Talpig fekete ruhában, az gyászol meg engem.

Az elrontott életemet számon tőle kérem.

Biró uram, bíró uram bevádolom magamat,

Megszegtem az oltárnál tett hűségeskü szavamat,

Biró uram, bíró uram

Tegyen törvényt, ha lehet,

Az egyiket elfeledtem,

A másikat megszerettem,

Büntessen meg engemet.

Elmegyek az életedből,

s meglátod, hogy a szememből

nem csordul egy könnycsepp.

Elmegyek, hogy ne láss többé,

légy te boldog mindörökké,

ha néked így könnyebb.

Nádfedeles kis házikóm újra felépítem,

Az udvarát rózsafával szépen bekerítem,

Fehér rózsa, piros rózsa nyílik a kertembe',

Hej! de azért a legszebb virág a rózsám lesz benne.

Két csillag a két szemeden fénylett az éjszakába.

A vén szigetre eljött a nyár,

de minket együtt már nem talál...

A barna bőrű fáknál úgy lesem lépteid én.

Rád gondolok, amikor az orgona virágzik nyár elején

Amikor a rózsafák közt száz napsugár játszik rád gondolok én...

Szerettél-e, nem kérdezem, ezt elárulta csókod,

Amelynek lángja még a számon ég.

Sohase vettem észre azt, hogy más szemébe néztél.

Csak a szépre emlékezem, amíg élek én!

A sorsom jó vagy rossz nekem,

itt minden, minden idegen.

Más föld, más ég, más táj, más nép.

Bár csak otthon lehetnék!

Galambszívet örököltem az édesanyámtól,

A szép dalos nótás kedvet az édesapámtól.

Ők neveltek, tanítottak minden szépre, jóra,

Fehér lelkű kisgalambom szerelemre csókra.

Játssz még

Játssz még

Ha senki nem felel, játssz még

Ha senki se kéri, játssz még

Ha senki sem érti, hogy minek is játszol még...

Mi fáj, gyere mesélj

Mondj el mindent, tőlem ne félj

kár összeveszni velem,

kár eldobni a szívem...

....Te vagy aki kell, rád vágyom

te vagy, aki kell minden áron,

szorosan ölelj, hogy fájjon,

úgy mint semmi más.

Csak te vagy az életem, halálom,

kiért néha könnyezem, belátom,

de ez az ami tán a legszebb vallomás.....

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,

Kicsit belém szállt a boldogtalanság,

Kicsit úgy érzem magam,

Mint a durcás kisgyerek,

Kinek elvették a játékát.

Nyisd ki babám az ajtót,

csendesen mert meghallják

a szomszédok...

(Zöld erdő mélyén,)

... kis patak szélén,

párjával élt egy öreg cigány,

Vén öreg ember, nótája nem kell,

senkinek sem kell a nótája már.

Szép tavasz járja, zöld a fa ága,

kis galamb vígan turbékol a fán,

Ősz feje kábul, s a szíve kitárul,

párjához így szól az öreg cigány.

Hol van a hegedűm, párom,

tavasszal minden vidám,

Városba elmegyek máma,

én az öreg cigány,

Egyszer még hadd muzsikáljak

szívemből úgy igazán.

Szeretném elmuzsikálni,

hogy él még a vén cigány,

öreg cigány, a vén cigány.

(Kis)

... lak áll a nagy Duna mentében;

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!

De az embert vágyai vezérlik;

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,

S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,

Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;

S kínja lángi el nem aluvának

Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!

Mint marasztott esdeklő szavával!

Oh, ha akkor látok a világba:

Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll,

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem

Biztatott csak, minek elbeszélnem?

S hogy mióta járom a világot,

Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlök mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse - -

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szíve szegénynek!

(Petőfi Pozsony, 1843. május)

Szólhattál volna, ne kezdjük el.

De te lázba jöttél s lágyan átkarolva,

Hozzám hajolva, hazudtad el.

Mondd, mért szeretsz te mást,

És én csak téged.

Mért másnak örülsz úgy,

Ahogy én néked?

Ha mellém sodort egyszer már az élet,

Én nem engedlek oly könnyen el.

Mondd, mért adtál reményt

És oly sok álmot,

Ha mástól akarod a boldogságot?

Mondd, mért fogadtad el szerelmes szívem,

És hogyha elfogadtad, most mért dobtad el?

Debrecenben voltam, Nagyerdőben jártam.

A mi kis padunkon ifjú párt találtam.

Feléjük repesett örömmel a lelkem,

Azt, hogy csókolóztak roppant helyeseltem.

Lábujjhegyen léptem tova az avarban.

Dehogyis zörögtem, dehogyis zavartam.

Volt nékem is tavasz, akácvirágzás is,

Söpörtem eleget, söpörjön most más is.

Itt hagyom a falutokat nemsokára,

Elmegyek én ti tőletek más határba.

Csillagtalan sötét éjjel,

Fogok tőled búcsút venni,

Hogy a könnyem ne lássa meg soha senki.

Ha elmegyek, ne mondjatok rosszat rólam,

Kártevője én senkinek sose voltam.

Te se vethetsz a szememre,

Egyéb hibát, egyéb vétket,

Csakis azt, hogy szerettelek s hittem néked.

Barna kislány fekete szemébe,

Szerelmes lett egy barna legény.

Minden este húzza halkan csendben,

Egy muskátlis kis ablaka alatt.

Sírt a legény, zokogott a lelke,

S kacagott a leány ez alatt.

Szállj, szállj szerenád

Egy holdvilágos éjen át.

Barna kislány azt dalolja:

Ablakában nem szól többé szerenád!

Van egy nóta nem dalolja senki......