Mit tegyek ha nem jövök ki az anyós-jelöltemmel? :( (tudásbázis kérdés)

Ezt akár én is írhattam volna.

Anyósom rendszeresen ócsárolja a családomat, amit én csinálok, az sosem jó (a főzésbe alapból beleköt, de pl. nem megfelelő a kakaópor márkája, amit a kicsi fia iszik, vagy nem megfelelő bögrébe öntöm a pici fiának a teát...ha trappista sajtot reszelek az ebédre, az nem jó, mert az ő fia csak 3000 ft-os olasz sajtot eszik.. ami persze nincs így.)

Együtt lakunk a párommal, összecsiszolódtunk, megvan a saját kis életvitelünk, beosztásunk, gond nélkül éldegélünk, rendszeresen főzök, ő segít a háztartásban ha kell, mindketten dolgozunk.

És sajnos eljött az az idő, amikor betelt a pohár. A párom is látja az édesanyja erőszakosságát, rossz természetét, de a válasza örökké: "tudod, milyen!". Soha semmiben nem állt mellém, egyszer nem mondta az anyjának, hogy "anya, ez a kedvenc bögrém, ebből AKAROK inni", vagy hogy nem én erőltetem rá a trappistát..

Szakítottunk. És igen, apróságnak tűnik az indok, és sosem vettem komolyan, ha ilyet hallottam, hogy az anya-fia kapcsolat, vagy anyós miatt szakít valaki.. de igen. Rettenetesen megkeserítheti az életet.

Mióta szakítottunk, anyuka rendszeresen hívogat, sms-ekkel bombáz, kígyót-békát kiabál rám. Párom nem tud ezekről, de ha lesz lehetőségem, azért megmutatom neki egyszer, bár talán már úgysem számít.

Megszakad a szívem. A párom nem volt hajlandó változtatni a hozzáállásán, szerinte nekem kéne toleránsabbnak lennem. Évekig próbáltam, de minél többet tűrök, anyuka annál többet próbál..

Létezhet, hogy egy férfi változni tudjon ebben? Képes legyen a szüleit "kordában tartani", és nemet mondani anyukának, ha kell? Megemberelheti magát valaha, vagy ne is várjak rá? Anyukától nem várom a változást, ő már biztos, hogy sosem változik.

Nem olvastam el az előző válaszokat, csak leírom a tapasztalataimból származó következtetéseimet, lehetséges, hogy ismétlek majd előttem szóló véleményeket.

A férjemmel 10 éve vagyunk együtt, kb ennyi ideje van szerencsém az anyósomhoz.

Egy igazi hárpia. Erőszakos, magának való, önző, csak a saját érdekei mentén utazik, a harmincegynéhány éves kicsi fiát (a férjem) üntyülü-püntyülüzi szinte a mai napig, másokat lenéz, megszól....jajjjj, borzasztó egy ember.

Az a fajta embertípus akit alaphelyzetben messze elkerülnék.

Hogy mit tehetsz?

A lehető legkisebbre állítod be a találkozások gyakoriságát, amikor pedig épp erre sor kerül, a zavaró dolgok egyik fülön be, a másikon ki.

Egyébként pedig próbáljátok meg a pároddal, h erről a témáról ne beszéljetek feleslegesen túl sokat, mert sajnos tapasztalat, h túl sok eredményt nem várhatsz az ilyen beszélgetésektől, hisz neki meg az anyja, és ezen a dolgon az sem változtat, ha épp rossz természetű.

Tehát a lényeg, a kapcsolatotok megőrzése érdekében az anyóssal való találkozások gyakoriságát és időtartamát a minimumra csökkenteni, és egyébként ne ez legyen a beszédtéma köz9öttetek. Persze nem mondom, hogy nem kell a pároddal ezt megbeszélni, hanem ha egy szer megbeszéltétek, folyton rugózni rajta nem érdemes, mert csak a kapcsolat látja kárát...

Akkor örülj neki, hogy nem egy olyan anyós-apóssal akadtál össze, akinek még felnőtt korára is pici gyerekei vannak, aki képtelen megérteni, hogy már felnőttek a gyerekei. És betegesen ragaszkodik még a gyerekéhez, úgy érzi, hogy joga van beleszólni az életébe, mert úgy gondolja, ő még ezt nem tudja, hiszen még csak egy "gyerek"

Sok szülőnél úgy van még, hogy vagy megoszt vele mindent a gyereke, minden információt, ha nem, akkor örök harag. Az én véleményem szerint ezek nem szülők, nem gyereket szültek, hanem egy hobbikutyát, akivel lehet szórakozni, játszani, munkára fogni, dolgoztatni. Rendkívül sokféle ember van, néha azt gondolom, mintha nem is egy bolygón élnének. Élnek a kis beteges világukban, és minden külső információt megtagadnak maguktól, ami módosítaná a szemléletüket. Az, hogy egy TV-t bekapcsoljanak, és tanuljanak értelmesebb műsorokból, emberektől...Isten ments.

Úgy látszik ez a vidék, meg a Pest találkozása örök konfliktusforrás...barátnőm apja panelbunkónak hív a hátam mögött(26 évig éltem Budapesten), de úgy képzeljétek el a párom apját, ha valamilyen alapvető etikai formalitásra kerülne sor(köszönés, jó étvagyat kívánunk, stb...) akkor totál zavarban van, leblokkol, morog valamit, vagy inkább semmit se mond, és a felesége köszön kétszer inkább(helyette is, mert totál gáz a szituáció)

37 éves koromra arra jutottam, hogy a legjobb, ha az ember olyat választ maga mellé párjának, akivel azonos körből, helyről származik, hasonló a nevelés stb...mert elég kemény konfliktushelyzetek lehetnek.

Bár ez is egy fura dolog, ki mi tart egyenértékű félnek, a volt párom folyton azt mondogatta, lehúzom őt(nem anyagilag, szellemileg) ugyanis a másikkal szemben hatalmas elvárásai voltak, önmaga meg hát...egy kis egyszerű csúnyaság volt, aki semmi máshoz nem értett, csak a munkájához(programozás, matematika) na ehhez én valóban hülye vagyok, de hogy felújítottam neki az egész lakását, meg hobbiként autószerelő vagyok, színháztól kezdve dolgoztam pályázatok írkálásán át külföldön autókölcsönzőben...lehúztam őt...hm, mert az eddigi párjai egyetemi tanár, ilyesmik voltak. De 39 éves korára nekem kellett megmutatni, milyen a gombapörkölt, hogy kell normálisan megfőzni.

Én is régebb óta együtt vagyok a jelenlegi párommal, de nem szeretnék vele összeházasodni, épp az ilyen konfliktusok miatt. Sajnos túl rövid az élet ahhoz, főleg az az időszak, amikor az embernek inkább keresgélnie kellene az igaz szerelmet, párt, akit élete végéig el tudna fogadni, szeretni.

Most megmondta, hogy álljanak le ezzel, mert a mi döntésünk lesz, hogy együtt maradunk-e vagy nem. És, hogy fogadják el, hogy az élete része vagyok, s nagy mértékben befolyásolja azt, hogy milyen gyakran jár haza, hogy én mennyire érzem ott jól magam.

Hozzá kell tennem, mert ezt kihagytam, párom se tud apjával meglenni 2 napnál tovább, mert nem létezik más vélemény a sajátján kívül.

Elolvastam a történeted, és ledöbbentem, hogy nem tudnak értékelni a barátod szülei. Hidd el, előbb-utóbb ők is rájönnek, hogy milyen vagy valójában, légy türelemmel (bár tudom, nem könnyű), de minden rosszindulatú megjegyzés egyik füleden be, másikon ki. Azért csinálják, hogy összevesszetek a barátoddal, de légy okos, és viseld el.

Egyébként a barátod mit szól ehhez az egészhez? Nem akart még beszélni a szüleivel erről? Lehet, hogy nem ártana szépen leállítani ő(ke)t.

Na most jutottam el arra a pontra, hogy ezt ki kell írnom magamból. 3 éve vagyok együtt a párommal. Most akartunk új lakásba költözni, s mivel elértük együtt a 3 évet,össze is akarnánk esetleg házasodni. A nagy döntés előtt úgy gondoltuk tartunk egy hónap szünetet, hogy szépen mindent átgondoljunk, s eldöntsük, hogy tényleg akarjuk-e. Mondjuk a történet nem itt kezdődik.

Mikor fél éve együtt voltunk elvittük egymást a szüleinkhez. Nálunk minden jól ment, még apám is (aki higgyétek el a legkevésbé sem egyszerű eset - mivel én vagyok az egyszem lánya) befogadta, sőt miután megismerte, még meg is kedvelte. Anyámról meg tényleg el lehet mondani, hogy az anyósok gyöngye - akármilyen fiút viszek neki haza, ő mindig a legnagyobb szeretettel fogadja. Náluk már nem ez volt a helyzet. El lettem könyvelve már a megismerkedés előtt, mint a "pesti lány", akik persze mind elkényeztetettek, finnyásak, s nem értenek semmihez. Elejétől kezdve meg se próbáltak ismerni. Nem tettek fel kérdéseket, én meg sajnálom, nem vagyok az az ember, aki órákig tud magáról beszélni. Amikor meg megszólaltam volna, belém fojtották a szót.

Aztán megpróbáltak minket szétrobbantani, olyan dolgokkal jöttek ami szerintem intelligens embernek meg se fordul a fejében. Az utóbbi verte ki nálam a biztosítékot: az egyik öcsém egy szülés közben történt baleset miatt enyhén agykárosult lett, de tud magáról igazából gondoskodni, csak bizonyos dolgokban lassabb a felfogása, de egy végtelenül jóindulatú ember. S hogy majd valamikor, mikor már a szüleim nem élnek, neki kell majd a szarból kikaparnia őt (asszem szó szerint sikerült idéznem). Na ekkor döntöttem úgy, hogy nem megyek többet hozzájuk, csak ha kifejezetten ők hívnak.

A következő másfél év úgy telt, hogy eljártam ugyan hozzájuk, de folyamatosan éreztették velem, hogy csak megtürnek, én meg így igazán nem tudtam magammal mit kezdeni, mivel minden egyes segíthetek? kérdésemre kategórikusan nem volt a válasz, ami után én nem tudtam mit kezdeni magammal, leültwm olvasni vagy tévézni. (ekkor alakult ki az a kép bennük rólam, hogy lusta vagyok (ami picit igaz) és képtelen lennék ellátni egy háztartást. Ekkoriban már 2. éve halogatta párom a diplomáját (amihez hozzáteszem, hogy én már a második BA-jának a diplomájánál tartottam, s közben nyelvvizsgára készültem - a második felsőfokúra), én rugdostam át, mert addig nem hagytam békén, amíg meg nem írta a diplomamunkáját.

Aztán mikor lediplomázott, s mindketten elég jó munkát kaptunk összeköltöztünk. Szerintem a kezdeti nehézségek után egész jól vittem a hártartás, főzni is egész megtanultam. Párszor vendégül láttuk az anyosomékat, de lehozhattam a csillagokat az égről az se volt nekik elég. Közben elkeztem a második diplomám mesterképzését is, így egyedül elláthattam egy egész háztartást (mivel a fiúk tényleg egy LUSTA DÖG), tanulhattam, s természetesen még kondiban is akartam tartani magamat, így néha nyűgös voltam és fáradt. Anyósom meg a hátam mögött folyamatosan azt mondta, hogy képtelen vagyok ellátni egy háztartást.

Most hogy felmondtuk az előző albérletet, s akartunk egy kis gondolkodási időt magunknak, rendesen akcióba lendültek, felsorolom:

- számító vagyok

- lusta vagyok

- felelőtlen vagyok

- képtelen vagyok a háztartás vezetésére és a gyereknevelésre

- el vagyok kényeztetve

- és a csúcs, amin nem tudok túljutni: a génjeim selejtesek.

Az utolsóhoz hozzátenném, párom lombikbébi, mert természetes úton nem voltak képesek összehozni egy gyereket, miközben az én szüleim 3-at is összehoztak. Az apja 40 évesen szívrohamot kapott, s páromnak is alapjáraton 140/95 a vérnyomása és alapjáraton 102 a pulzusa az enyém mindig a rendes határérték alatt van. És ez caak pár genetikai difi, amit észleltem.

Ezek után közöltem párommal, hogy ha úgy döntünk, együtt maradunk én hajlandó vagyok tiszta lappal kezdeni a szüleivel, mert szeretem, s el is felejtem azt a rengeteg sérelmet, amit nekem okoztak az elmúlt 3 évben, de ne várja, hogy meg is bocsátom. Szerintem intelligens és civilizált emberek nem viselkednek így. És nem bántják folyamatosan azt az embert, akivel a fiúk 3 éve boldog.

Egyetértek! Igyekszem is elkerülni apósom! Mert ha ő nincs ott, akkor anyósommal nincs semmi baj, mondhatni. Ő megközelíti a nagymamák fogalomkörét.

Szörnyű ezt mondani, de apósom egy szörnyeteg!