Abortusz után az élet és a lélek (beszélgetős fórum)

Ma is gondoltam rád mi lehet veled...

Gondolom egész nap ezen jár az eszed. Kitartást kívánok neked!

senkinek nincs joga pálcáttörni senki fölött

mindenkinek megvan a maga baja

Gratulálok, nehéz, de bátor döntést hoztál ;)

Ne haljon meg a szíved a harmadik babával, itt van szükség rád. A férjednek, a gyerekeidnek, és saját magadnak is. Nem tudom, fog-e sikerülne, de próbáld meg nem hibáztatni magad/magatokat.

Kedves Andi.Bobi!

Köszönöm hogy megosztottad velem a Te történeted de ne sajnáld az enyémet... Más helyzetben vagyunk. Nekem van már 2 gyönyörű gyermekem akiknek biztosítanom kell a jövőt. A mádodiknak az idegi állapotom és fizikai állapotom miatt már most nem tudtam annyit adni mint amennyit megérdemelne. Éppen jövök ki abból a gödörből. Megvfogok gyógyulni és teljes életet fogok biztosítani Nekik. A szívem egy része meghal a 3.babával együtt. Hidd el megvisel. 2 rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Nehéz kimondanom de nem vagyok alkalmas 3 gyermek nevelésére :( de kettőt így becsülettel fel fogok nevelni...

Szia, igen, idővel..

Nekem is negyven évesen, spirál mellett fogant, harmadik lett volna.. Nem álltunk már készen semmilyen formában rá. Mi kettőt szerettünk volna, erre rendezkedtünk be, nagyok voltak már, nem akartuk előlről kezdeni, meg is beszéltük már az elején, ennek ellenére sokkhatásként ért. A férjem elég nyilvánvalóvá tette, hogy semmiképp sem szeretne harmadik gyereket, imádja a kettőt, de nem ... az elején nem is volt gond.. amíg meg nem láttam UH-n, majd nem hallottam a szívhangokat.. és mivel azonnal tudtam, hogy terhes vagyok, már 10-14 naposan, így várni kellett, mert nem lehet túl korán sem megszakítani. Véreztem végig, a spriál fenn maradt, azt hittem, magától elmegy a baba.. kövezzetek meg érte, könnyebb lett volna... de maradt, és én egyre inkább az anyai ösztöneimre kezdtem hallgatni. Mondogattam a férjemnek, hogy kezd kialakulni a kötődés.. céloztam rá, hogy mi lenne ha.. ő nagyon hallani sem akart róla. Nem tudtam, mit tegyek.. eszemmel döntöttem végül, semmiképp sem a szívemmel. Még a napján is majdnem elmenekültem... nagyon fájt. Még sokáig. Főleg, hogy az én férjem nem volt annyira megértő, illetve rosszul fogalmazok, ő nem érezte át az én fájdalmamat, és én sokáig titkoltam is, éjszaka sírtam amikor nem látta, mert azt éreztem, hogy bosszantja, hogy nem tudok túl lépni. Nem is tett jót a házasságunknak. Sokkal később beszéltük meg ezt az időszakot, hogy mennyire szükségem lett volna a támogatásra, együttérzésre, sírnom kellett volna, gyászolnom, kiabálnom, haragudnom, de fel kellett volna valahogy dolgoznom, akkor és nem sok évvel később. A szexuális életünkre is kihatott.. sokszor elutasítottam a közeledését, mert annyira féltem a teherbeeséstől. Ha együtt voltunk, is folyton bennem volt a rettegés.. figyeltem, számoltam, nem tudtam elengedni magam..

Segítség, ha a férjed igazán melletted áll, és CSAK a Te dontésed, akkor is ha igen, akkor is ha nem vállalod!

Végül is minden szavával egyet tudok érteni annak, amit írtál, de ha kiegészítem a saját gondolataimmal, akkor teljesen átváltozik az értelme attól az alapvető kérdésre adott válaszomtól, hogy mi az élet kezdete, a születés, vagy a fogantatás. Mivel - szerintem, és véleményem szerint ez nemcsak vélemény, hanem tény :) - az élet a fogantatással kezdődik, így bár a "te életed sem értéktelenebb, mint a magzaté", de a magzaté sem értéktelenebb, mint a tiéd. Igaz, hogy "nem gyerek, nem baba, most még csak magzat", de már él. És igen: "Az élet nem arról szól, hogy tropa kell, hogy legyél, mert másokról kell gondoskodnod."

Azért tud ez lenni komoly etikai kérdés is, például mikor dönteni kell az orvosoknak, hogy a baba életét mentsék, vagy az anyáét. Ilyenkor sok mindent mérlegelnek, például a már megszületett élet védelmének van valamennyi elvi előnye, ugyanakkor azt is vizsgálják, hogy kinek mekkora az esélye a túlélésre, és figyelembe veszik az anya, vagy ha ő nincs döntésképes állapotban, akkor a döntésre jogosult más személy nyilatkozatát is stb., nem tudom pontosan, hogy még miket. Szóval ez egy létező probléma. Ha a helyzete a kérdezőnek olyan súlyos akár pszichésen (például a gyermek vállalása öngyilkosságba kergetné), akár egészségi állapotában (az életét veszélyezteti a magzat kihordása), akkor bármennyire is nehéz, meg kell hozni a döntést az életeket közötti választásról. Örülök, hogy nem olyan a szakmám, és nem történt olyan az életemben, hogy nekem kellett volna meghoznom ezt a döntést. Nyilván - ha muszáj lenne - meghoznám, és viselném a következményeit. Mikor hasonló helyzetbe kerültem, imádkoztam érte, hogy ne kelljen döntenem, pedig 17 hetes terhes voltam már, mikor kiderült, hogy élettel összeegyeztethetetlen kromoszóma-rendellenessége van a magzatomnak (nem Down-kór, azt a férjemmel egyeztetve vállaltuk volna, hanem egy nagyobb kromoszóma hasonló hibája, a valaha feljegyzett ugyanabban a betegségben szenvedő legidősebb kort megélt ember egy évet élt). Nem kellett végül döntenem, pár nappal később méhen belül meghalt a magzat.

Kedves kérdező, csak te tudod, hogy az életek közötti választás elkerülhetetlen esete áll-e fenn, vagy "csak" sok nehézséget okozna a most még csak magzat megszületése. A döntésed terheit cipelni sem nekünk kell, hanem neked és a családodnak, bármi legyen is a döntésed.

Ugyanazt kívánom, mint michelle: "kívánom, hogy legyen erőd..."

A te életed sem értéktelenebb, mint a magzaté. Nem gyerek, nem baba, most még csak magzat. Az élet nem arról szól, hogy tropa kell, hogy legyél, mert másokról kell gondoskodnod.

Olvasd el, hogy miket írtál, szerintem ott a válasz benne. Kívánom, hogy legyen erőd...