Ti támogatjátok anyagilag a gyermekeitek életkezdését? Ha nem, akkor miért nem? (beszélgetős fórum)

Ez mind szép és jó csak nem mindenki akar hitellel a vállán indítani az életet.Én még havi 20 ezret sem szívesen fizetnék ki lakáshitel törlesztőre

Persze ha muszáj....

Ez faszsàg. Ismerek nem egy embert, fiatalt akik a kiskapukat kihasználva nagyon kedvező, abszolút megfizethető hitellel vett lakást magának. Csak talpraesett volt és körültekintő. 😉

Aki otthon marad, az nyomi marad. Ezt látom magam körül. Had ne meséljek...😑

Nem épülnek bérlakások, csak egyes helyeken.

A saját lakással csak eladósodnak a fiatalok.

Nem lehet így családot alapítani, nem véletlen kevés az itthon született gyerek :(

:(

Jó családok!

Ezért szomorú, hogy nálunk nem nagyon tudnak a fiatalok boldogulni. A többség esélytelen.

Ilyenkor mindig eszembe jut a hanyatló Dánia, ahol boldogok az emberek, mert korán a saját lábukra tudnak állni, szülői segítség nélkül is!

Nekünk senki sem segít.

Apám egy csavargó volt, mikor anyámmal megismerkedtek, anyám meg egy idióta, hogy terhes lett, és nem ment abortuszra.

Semmi nélkül indultak, semmit sem tudtak nekem adni, ebben lehet némi szerepe annak, hogy apám minden pénzt a kocsmába hordott, bár segédmunkásként bizonyára egyébként is nehezen boldogultak volna.

Férjeméknél még rosszabb a helyzet, elég lett volna, ha nem támogatják, ehelyett aljas módon adósságba taszították.

Így hát ketten küzdünk, a 90 000 Ft-os lakbér mellett gyűjtünk egy pici lakásra.

Igen.

Engem is támogattak, azért tudtam én is támogatni.

Kaptunk segítséget, és adtunk is.

Ezzel együtt az a véleményem, hogy nincs az rendjén, hogy az emberek nem tudnak saját erejükből előbbre jutni, boldogulni. Ez rendszerhiba...:(

Manapság egy fiatalnak alig van esélye magától boldogulni. Pedig egy felnőttet már nem kéne segíteni, de nálunk muszáj.

Jah, nehogy emiatt mentegetozz 😀 csak van egy eletkor ami utan szerintem mar nem szerencses.

Pl huszonevesen, amikor mar volt fizetesem, nem volt eletszeru az, hogy ugye tesommal vagyunk a belso szobaban, ahol a furdobe, wc-be vagy csak egy pohar vizert is at kell menni a szulok mellett. Es meg ide koltoztessem be szo szerint tesom es magam koze a baratomat?

Szoval kb ekkor bereltem eloszor csak egy lakasban egy kulon szobat, baratokkal.

En is megkaptam mindent, kulonorat, nyelvoraķat, egyetemet. De amikor mar volt fizum, jobb volt kulon.

Csak amíg irigykedsz, elmegy mellettetek az élet, úgy, hogy nem élvezitek és megkeseríti a gondolataidat és a mindennapjaidat :(

Valahogy el kellene vonatkoztatni másoktól.

Engem se, páromat se tudták támogatni a szüleink, egészen egyszerűen azért, mert nem tehették meg.

Anyukámék a mai napig egy 55 m2-es panelban laknak, ahol ráadásul egybe nyílik a két szoba. Mégis felneveltek minket tesómmal, és nem érzem úgy, hogy emiatt, hogy közös szobám volt tesómmal kb 18 éves koromig, szar életem és gyerekkorom lett volna.

Pároméknál ugyanez, kb. a szülei és testvérei 6an laknak egy 3 szobás házban... Hát nem tudom, minek kellene történnie, hogy ott szeretnék még én is lakni pluszban.

Én mindig úgy gondoltam az albérletre, hogy örültem, hogy nem kell sehol sem szorongani, beszámolni semmiről, (mit vettem, minek, mikor megyek, hova megyek) Tény, hogy jó lett volna az albérletre kidobott pénzt félretenni, de kérdés, milyen áron? Ha a szüleimhez beköltözünk, akkor garantálom, hogy fél éven belül szétmegyünk. Ugyanez igaz a másik oldalra is.

Ezen nem tudsz változtatni, hogy nektek nem vettek/nem adtak. És egy idő után teljesen meg leszel keseredve emiatt, és barátaitok se lesznek, mert senki sincs szívesen olyan emberekkel, akik nem tudnak örülni pl. a kisbabájuknak :(

+ érdemes azt is megfontolni, hogy mi lesz ha hazajöttök? Sok ismerősöm összespórolta a lakásravalót, hazajöttek, megszületett a baba, és a gyerek 2 éves korában rájöttek, hogy az anyuka nem talál magának normális munkát, az apáé is olyan amilyen, és hiába van saját lakásuk, ha itthon alig bírják fenntartani :S :S Roham gyorsasággal adták ki a lakást, és 2 hónap múlva már kint voltak ismét, gyerekkel együtt.

Szóval mérlegeljetek, hogy mit szeretnétek, de valahogy engedd el ezt az irigység témát, mert ettől nem lesz lakásod :( Csak megkeseríti a mindennapjaid.

Mi egy erdő széli kis házat szeretnék,nem ragaszkodom a patakhoz,bár itt sok van, sok telken megy keresztül,szóval még akár az is lehet :)

Viszont mi nem költözünk haza, itt tervezzük a házvásárlást.

Nekem is van több ilyen ismerős is,meg hallottam sztorikat is.Hogy nem jött be a külföldi munka.

Nekem az a tapasztalatom,hogy mivel én itt bevándorlo vagy,ez egy olyan handicap,amit valahogy le kell dolgozni és erre a legjobb módszer a szorgalom.

Nagyon sokat dolgozunk a pénzért,de mivel tényleg odatesszük magunkat,mi mióta itt élünk,még sosem kellett munkát keresnünk,mivel mindig minket hívtak.

Tudják itt már sokan,hogy megbízhatóak vagyunk,nem jarkalunk állandóan haza ami miatt helyettesítő kellene,bármit ránk lehet bízni.

Mi szó szerint nulláról indultunk,én két éve nem tudok teljes állást vállalni,mert vagy terhes voltam,vagy ugye most itthon vagyok a kicsivel.

Emiatt sokkal kevesebbet tudtunk félretenni a tervezettnel,de így is haladunk előre.

Aki viszont nem tudja beosztani a pénzt és belatni,hogy ha valami nagy dolgot akar venni,jelen esetben lakást, akkor nem élhet úgy mint ahogy akar,kellenek megszorítások,mert különben csalódás lesz az egész.

Marha sok pénzt el tudnék én is költeni,vehetnék havonta új cipőket,ruhákat,sorolhatnam, mert ha nem a saját ház lenne az elsődleges cél,akkor simán beleférne a havi 2 pár air Max, meg társai,de akkor sosem lenne házunk.

Na mindegy sorolhatnam még,az a lényeg, hogy tudni kell bánni a pénzzel

Nem is tudom, nálunk ez inkább anyósék oldala, mármint aki jobban áll, de valahogy mégsem teremtették meg az elindulási lehetőséget a páromnak. Mondom ezt úgy hogy anyósomat-apósomat nagyon szeretem, szuper emberek, ők is őszintén, nagyon szeretik a gyerekeiket, de ettől függetlenül valahogy szintén nem jutott eszükbe, hogy akár egy forintot is félretegyenek. Bár nyilvánvalóan közöm sincs hozzá, mit csinálnak a saját, megkeresett vagyonukkal, de nem értek egyet a pénzkezelésükkel.

Ők mindig kicsit jobban álltak az átlagnál a párom elmondása szerint, telt egy jó környéken lévő hatalmas házra hitel nélkül, külföldre is jártak ide-oda nyaralni, luxusnak számító berendezési cikkekre - szóval, átlag feletti bevételük volt, mondjuk 10 éve is 5-600 ezer körül, ami akkor azért még a mostaninál bőven több pénznek számított.

És valahogy felélték/felélik az egészet, mittudomén, 200 ezres kávéfőző, 300 ezres tévé, ilyesmik. Egy-két nagyobb értékű berendezési cikket (ami nem feltétlenül volt szükséges nekünk) mi is kaptunk tőlük, tehát nem akarom azt mondani, hogy természetben semmiben nem támogattak, de úgy pénzben csak egyszer, az esküvőnkkor kaptunk egy nagyobb összeget.

De ennek is megvan a sztorija, hogy előtte sokszor szóba jöttek már barátaink, hol laknak, mit csinálnak, és fel-feljött, hogy lakást kapnak, otthon alapíthattak családot, építkezésbe besegítenek a szülők, az esküvőt fizetik - nem mi mondtuk ezeket, csak beszéltünk róla és meghallották vagy ők kérdezték, hogy tudtak XY-nék lakást venni. Na, én azt érzem, egyszerűen lelkiismeretfurdalásuk támadt egy idő után, hogy mások fele meg harmadannyi pénzből tőkéhez juttatták a gyerekeiket. Utána jött egy kis ideológiagyártás, hogy szeretnének segíteni, de ők nem gazdagok, nem tudtak lakást venni, meg egyébként, őket sem segítette senki az elindulásban. Ami igaz, maguknak tették össze a dolgokat, de azért az elbeszéléseik alapján ez nem is volt olyan nehéz vállalkozás, mint ma (pl. olcsón megvették a kis önkormányzat lakást és később jó pénzért eladták, ahogy akkoriban sokan tették).

A lényeg, hogy végül így az esküvőre összeraktak valamennyi pénzt, amiért hálásak vagyunk, bár tény, hogy sajnos előre nem nagyon lettünk vele. De náluk is az a furcsa, hogy szomorúak és sajnálkoznak, amiért külföldön vagyunk, nem akarják, hogy itt maradjunk, mindig elmondják, mennyire sajnálnak, amiért ilyen nehéz nekünk, de közben a többszázezres bevételüket ugyanúgy felélik, keseregnek, hogy nincs pénzük, félre nem tesznek. Azt se mondták soha, hogy gyertek haza, gyerekek, itt a többszobás 170nm-es ház, amiben ketten vagyunk, lakjatok itt egy kicsit, inkább elnézték, hogy külföldre jöjjünk.

Igaz, ők legalább nem cseszegetnek minket azért, mert nem nagyon tartunk sehol még az életben. De nekem mindkét oldal nagyon rossz példa, amit nem szeretnék majd követni a saját gyerekeim esetén.

Na meg, az én barátaim közül se segítenek mindenkit, egy barátnőm is most jön külföldre, pedig a szülei nemrég örököltek két lakást a nahyszülőktől és egyiket sem akarják eladni vagy odaadni neki :/

Kezdő, törekvő fiatalokról el tudom képzelni, hogy szorgalmasan összegyűjtsenek egy kis lakásra valót, ami már afféle "bázis" lehet.

Mivel határszélen élek, tapasztalatom inkább az, hogy az emberek annyival többet költenek, amennyivel többet keresnek. Volt kollégáim sorba, anyázva itt hagyták a céget, mert külföldön ötször ennyit kereshetnek. Semmilyen látható eredménye nincs. Ismerősöm, aki Ausztriában dolgozik, de itthon jár orvoshoz (mert a külföldi biztosítás drága), nem tudja kiváltani a 3 havi fogamzásgátlót, ezért 3 x 1 havit írat.... ezért érdemes külföldre menni? Aki sírós, nyekergős típus, az erről soha nem tud leszokni, mindig van miért panaszkodnia.

Másik család: elbukta az itthoni kacsalábon forgó úszómedencés házat frankhitel miatt, nem tudták fizetni, elárverezték. Szintén külföldre mentek, a házaspár ott nem találkozik egymással, mert két külön városban dolgoznak, hetente-kéthetente jönnek haza. Hova? Hát a bérelt kacsalábon forgó házba, ami nincs a nevükön, nem veszíthetik el, de a megszokott színvonalról akkor sem lehet lemondani. Olyan házaspárról írok, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak, akiknek az előzmények ismeretében nem tudtak adni semmit.

Természetesen, irigy vagyok, nem is tagadom. Nekik van nekem nincs, pedig igenis teszek érte és én is szeretném, ez pedig fáj. Nyilván nem tőlük sajnálom, hanem mint valaki más is írta, az fáj, hogy nekem nincs.

Egyáltalán nem örülök az irigységemnek, mérgezi az életem, próbálok is ellene tenni, ezt a fórumot is talán azért írtam ki, hogy elmondhassam valakinek ismeretlenül az érzéseimet, megszabaduljak tőle, hátha megkönnyebbül a lelkem kicsikét. Próbálok örülni más sikerének, örömének, de sajnos folyton arra emlékeztetnek ezek a dolgok, hogy én is vágyom rájuk és egyszerűen nem bírjuk megteremteni őket. És 10 éve ez megy, már belefáradtam.

Na ilyen ismerős nekem is van.

Van viszont olyan is,akik kaptak egy kis lakást,és ma egy szép kertes házban élnek,mert a szülők folyamatosan segítik őket és mindig előrébb és előrébb jutnak.

Mi pont nagyon sporolosak vagyunk,egy kis telkunk vagy egy rozzant házunk lenne valahol,tudnánk vele mit kezdeni :)

Én nem irigylem tényleg, de az egyre többször elgondolkoztat, hogy a szüleim mindent milyen szarul kezeltek. A saját örökléseiket is. Egyik nagyit nem gondozták, inkább összehoztak neki ügVédi segítséggel egy eltartásit a szomszédjával. A másik mama házából örökölt házrészt anyám eladta akkori értéken a húgának. Rá egy évre négyszeresét érte:(

De más: Az akkori kádári érában is voltak azért fizu különbségek. Ők ketten Magyarország második legjobban fizető cégénél dolgoztak, de félretéve soha nem volt egy fillérjük sem.

Barátnőim szülei kb felét, 2/3-át keresték, és mindkét gyerekük lakással indult az életbe.

De a legjobb az, hogy úgy folyt el a pénzük mindig, hogy felmutatni nem is tudtak dolgokat. Úgy értve, pl másnak már rég színes tv-je volt, nekünk sok évvel utána lett.

Az a baj, gondolom hogy saját lúzerségüket megideologizálják, folyton olyan lekezelően beszéltek arról, ha valaki lakást, kocsit vett a gyerekének.

Én másképp csinálom, de érthetetlen nekem a gondolkodásmódjuk. Mindketten egy bőrönd ruhával mentünk férjhez.