Idősen, betegen családban vagy otthonban képzeled a jövődet? (beszélgetős fórum)

Volt anno egy kolléganőm, aki a férjével együtt tudatosan döntött úgy, hogy az asszony szüleivel maradnak. Szeretetből, tiszteletből, és a régi családmodell megtartásával. Jó természetű, nyugodt, okos asszonyka volt. Amikor megismertem, még egy kisfiuk volt csak, később született még egy kislányuk is.

A férje sokat dolgozott Budapesten, nyilván könnyebbség is volt a szülők jelenléte, megoszlott a háztartás, mindig ott volt a szülői tapasztalat. Ugyanakkor a szülők sem maradtak a nagyobb gondokkal magukra.

No meg, nyilván elég tágas volt a ház ahhoz, hogy el tudjanak vonulni, ha akartak.

Én semmiképpen nem akartam volna másképp a lábamra állni, mint önállóan.

Ki így, ki úgy...

Sokminden nem derült ki a cikkből. A művész úr a sokadik válása után is lehet éppen otthon.

Ha mindig otthon volt, az tényleg kicsit furi, abban akár valami komplexus is lehet, a szinte szenvedélyes, mama iránti elkötelezettsége is utalhat esetleg erre.

Ahogy most ezt körbejártad, már nekem is "gyanús" ez a szitu egy kicsit, talán csak akkor lehet ez egyértelműen optimális élethelyzet, ha a művész úr homo, a mama meg ezt vagy nem tudja, vagy így is imádja a fiát. :-)

Nem akarok gonoszkodni. Én akár el is tudom hinni, hogy náluk tényleg minden normál, nagyon szeretik egymást, miért is ne ragaszkodnának egymáshoz. Színes a világ, talán tényleg ilyen is van.

A cikkíró meg az alaphelyzetet színezte líraira. Azután meg jól földbedöngölte az otthonukat elhagyókat. :-)

Én mennék egy otthonba, mert nem akarnék a gyerekeim terhére lenni.

Azért lenne nekem nagyon nehéz, mert előtte meg kellene válnom a háziállataimtól, vagy már jó előre csak olyat tartani, amelyik egy más családtaggal is remekül kijön, és rábízhatom.

Egyelőre el sem tudom képzelni, hogy ne legyen körülöttem négylábú.

Szerintem is jól döntöttél.

A saját hozzáállásomat ehhez már leírtam mindkét aspektusból, de nálam van még egy harmadik is, én voltam egy ideig házi idősgondozó.

A saját szüleimet hálisten még nem ápoltam, egy esetleges ágyhozkötött állapotnál igaz itt lehetnének nálam, de ahhoz már biztosan valami szak-segítség is kellene nekem, legalábbis az apám esetében.

"Idegeneket" viszont már ápoltam. Tanúsíthatom, hogy létezik az az állapotrosszabbodás, amikor ez már majdnemhogy kezelhetetlenné válik egy idős ember saját otthonában. Objektíve meghaladja már a helyzet a házi ápolás kereteit.

Mária, a te esetedben meg azt hiszem, a te helyzeted vált objektíve tarthatatlanná. Mindent megtettél addig amígcsak tudtál, de teljesen felőrlődni ebben az túl nagy áldozat, a saját életed éppolyan értékes mint az édesanyádé. Ilyenkor tényleg a legjobb döntés egy megbízható otthon.

Pont ez az, amit írsz. Van, akit épp a szülő iránti szeretet vezet ahhoz a döntéshez, hogy beköltözteti a szülőjét egy otthonba. Mert ha egyszer képtelen az ápolásra, akkor ez a megoldás.

Azt, hogy valaki inkább már a halálát kívánja a magatehetetlen szülőjének, azt éppen arra az esetre írtam, amikor valaki áldozatnak tünteti fel magát, hogy milyen szeretettel ápolja anyját, apját. Közben pedig már tényleg inkább megváltásnak érezné a halálát. Erre mondom én, hogy ez álszent dolog. Kifelé mutatni az áldozatot, közben meg alig várja a szülő halálát. Nem az ujjamból szoptam ám ki. Ismerek ilyen embert.

Szóval jó dolog egy megfelelő otthon. A muszáj nagy úr.

A sorsunkat meg nem tudjuk befolyásolni.

Igen. Rátapintottál a lényegre. De nem Te okoztad a problémámat, hanem maga a cikk, ami nem tetszik.

Igen, ezt a részét tisztáztuk.

Egyébként még valami, és ezzel Te nem fogsz egyetérteni velem. Nem tudom, melyik művészről szól ez a sztori, aki együtt él a mamájával. De felmerül bennem, hogy ezek szerint el sem vált a szülői háztól, hanem gyerekkorától együtt élt a szülőkkel. Ha így van, akkor ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mondjuk ez nem derül ki egyértelműen a cikkből, de van olyan gyanúm, hogy soha nem élt külön a szülői háztól. Az pedig nem egészséges, és az én szememben nem normális.

Ilyet csak akkor tudok elfogadni, ha a gyerek nem képes önellátásra valamilyen súlyos fogyatékossága okán. Különben átlag esetben a különköltözés a jó, legalábbis véleményem szerint.

Kicsit eltértem a lényegtől, csak azt akartam érzékeltetni, hogy én mindenképpen különélés párti vagyok. Úgyhogy engem nem hatott meg a művész úr története. Ez pedig nem érzéketlenség.

Ezért is másoltam ide ezt a cikket. Addig, míg valaki nem ápolt éveken át ágyhoz kötött szülőt, nem tudja, mit jelent. Azt sem, mennyire nehéz feladni. Szerencsére nálunk az Apátság üzemeltet nagyon jó otthont és 1 év várakozás után be tudtuk költöztetni édesanyámat. Körüljártuk a lehetőségeket, a körülményeket alaposan megismerve döntöttünk úgy, hogy a megyében ez a legjobb. Sokat nyomott a latba, hogy van olyan idős ember, aki már 10 éve bent lakik.

Nem a szeretet hiánya, hanem éppen a szeretet vezetett a döntéshez. Hogy a találkozásaink kellemesek legyenek. Igazad van, felőrlődtem. Gyűlölet nem, de elviselhetetlen viták, azok voltak. De soha nem jutott volna eszembe, hogy a halálát várjam, inkább jobb életet, ellátást akartam biztosítani édesanyámnak. Természetesen magamnak és a családomnak pedig nyugalmat. Úgy érzem, jól döntöttem.

Még egy: Régen nem éltek ilyen sokáig az "öregek", tehát sokkal fiatalabb volt a családtag, aki ápolta. Az én korosztályom már minimum 40 évet munkahelyen töltött, közben gyereket nevelt, mikor szükség volt rá, segített az idős szülőknek. Örülök, hogy édesanyám él és meglátogathatom hetente többször is. Viszont nem gond, ha valami programom van, hogy gondoskodjak róla, kitől kérjek segítséget.

De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy remélem, nem is várod el, hogy ápoljon, ahogy beszélsz úgy âltalában a gyerekekről.

Cseppet sem gondolom, hogy a nemszeretés jele lenne, ha valaki otthonba viszi, csak nehéz döntés mert sorra kerülnek elő felvètelek rossz öregotthonokról, hogy hogy bánnak az öregekkel, èrthető, hogy ezeket látva, ha nem is nagy részét teszik ki az egésznek, mégis az embernek elmegy a bizalma.

Ismétlem, nálunk aki ment, az saját lábán ment, saját döntésből, így ha bármi baja esett volna, elmondta volna. Viszont vannak védtelen öregek is, akik nem is tudnak magukról, ez sokkal nehezebb döntés, főleg, ha kényszerből teszi valaki mert nincs más választása, nem lesz nyugodt.

Igen, sajnos sokan nem gondolnak arra, hogy amit ma hangosan kijelentenek, a gyerekeik is hallják.

Volt ismerősöm, aki azt mondta az anyjának, hogy lökje le az élettársát a lépcsőn! Beteg lett, zavart, sok probléma vele, hát oldjuk meg. Vajon mit gondolt a férje, a gyerekei? Bennünket is lelöksz majd, ha problémássá válunk?

A hozzátartozók egész biztos nagyon megszenvedik. Az a része biztos hogy nem humoros, tulajdonképpem magának az Alzheimeresnek sem az, csak a kívülállók gyártanak szívesen ebből különféle vicceket, bocsi ha én is ebbe a hibába estem, egyébként egyáltalán nem vagyok érzéketlen. :-)

A hozzátartozók tudom hogy nemcsakhogy megszenvedik, hanem sokszor még szégyellik is hogy ilyen lett az idős rokonuk, valószínűleg nagyon közeli rokonuk. Dugdossák mások elől a papát-mamát, akár még be is zárják, na az már némi hiba. Betegnek lenni nem szégyen, de ha nekik az, akkor tényleg adják inkább otthonba. Egyébként is nagyon nehéz lehet egy ilyen embert állandó felügyelet alatt tartani, minden tisztelet azé, aki azt bevállalja.

Ja, értem mi a problémád. Én okoztam, mert egységesen a "cikk"-re vonatkoztattam azt hogy szép. Szép csak az eleje volt, addig amíg a művész úr taglalta a saját hozzáállását.

De az egy olyan sima helyzet lehetett, ahol csak egy db édesmamáról van szó, vélhetőleg a lakás is jó nagy, a mama meg fizikailag elég jól bírja még magát.

Ilyen szituban nem is olyan túl nehéz az együttélés, de ez nagyban múlik a mamán is, ha nagyon bele akarna folyni a fia életébe, az is másképp vélekedne erről.

Ott a jelek szerint minden adott volt az optimumhoz, szabadon eldöntheti a mama is meg a fia is, nekik ez így jó-e. Nekik jó, örüljünk hát. :-)

Az már nekem se tetszik, hogy mintha azért fogta ezt a részt a cikkíró szándékosan líraira, majdhogynem könnyfakasztóra, hogy aztán ehhez képest ossza ki azokat akik valamiért hogyhogynem nem élnek együtt az idős szüleikkel. Az a shoppingoló tündi-bündi kifejezése nekem is úgyszólván csípte, majdhogynem marta a szemem. Biztos van olyan is, de ne vonatkoztassunk már ebből mindenkire...

Sőt az sem tetszett, hogy van aki csak akkor kotorászik az otthon meleget adó parazsában, ha valami problémája van. Hát bocsáttassék már meg annak, aki lelkileg esetleg épp kizökkent, hogy azt a gondját esetleg megpróbálja megosztani a családtagjaival...

Na, akkor remélem tisztáztuk. :-)

Megyek én is veletek inkább. :)

Majd tisztába tesszük egymást. :DD

Tetszik, amit írsz. Kivéve, hogy szerinted szép az a bizonyos lenti cikk. Nekem ugyan semmi szépség nincs benne. Persze másként látunk, érzünk, értelmezünk dolgokat.

Csak ha ezt a bekezdést nézem a cikkből: "Nem véletlen hát, hogy csodaszámba megy, ha manapság valaki arra törekszik, hogy a megszokott otthonában, a megszokott tárgyai között hagyja élni anyját-apját, s uram bocsá’ még együtt is él vele. Jó lenne mind több ilyen személyiségről olvasni, hallani, akik családcentrikus életvitelükkel, gondolkodás módjukkal példával járhatnak a fiatalok előtt. Akik el tudnák hitetni, hogy van más alternatíva, van másfajta és ezerszer nagyobb belső biztonságot nyújtó életforma is, mint a plasztikázott, shoppingoló tündibündik világa, mint kétes értékrenddel bíró, kevésbé a tehetségüktől, inkább balhéiktól hangos, élettársat, mint inget cserélgető pasik világa."

Ugyan kérem! Persze, hogy hagyja az ember a szülőjét a megszokott helyén, a megszokott tárgyai között élni. Addig, amíg képes ellátni magát a szülő. Amíg ép értelmű. De mi van azután?

Nehogy már ne bírjon normális értékrenddel az az ember, aki úgy dönt, hogy más gondjaira bízza a magatehetetlenné vált szülőjét, ha ő úgy érzi, hogy képtelen ellátni!

Aztán nem mindenki plasztikázott, shoppingoló tündibündi, aki nem él együtt az idős, magatehetetlen szülőjével.

Szóval, nemhogy szépnek nem tartom ezt a cikket, hanem épp ellenkezőleg.

Viszont, mint írtam fent, tetszik, amit megfogalmaztál a cikktől függetlenül.

Van egy olyan generáció, akinek az idős szülei miatt kell ezzel legalább gondolatban foglalkozni, de már ő maga is elég koros ahhoz, hogy a saját majdani öregkori helyzete is eldöntendő kérdés legyen a számára.

Az én 80-as szüleim kicsit "rozogák" (bocs, apu anyu) és betegeskedők is ugyan, de még bírják magukat talpon, ami segítség kell nekik - mint pl. nagyobb vásárlás, orvosi rendelőbe, autóval való jövet-menet, azt meg megadom, bár tőlük külön élek. Őszintén szólva nem is szeretnék velük együtt élni, nem azért mert nem szeretem őket, de nagyon megrögzött kis szokásaik vannak, kényesek a saját kis helyükre a saját házukon belül, ott nekem rendes helyem se lenne, de saját rendes életem sem.

Attól viszont mindkettejük valósággal retteg, hogy mi lesz ha valamelyikük egyedül marad.

Ezt a kérdést felvállaltam, hogy ne aggódjanak. Volt rá lehetőségem, ezért kialakítottam magamnál egy külön kis lakrészt, nagyon pöpec, nem sufnira kell gondolni hanem egy rendes kis mini-garzonra kinn a kertben.

Attól viszont én rettegek, hogy mi lesz ha pont az apám marad egyedül, mert ő piszok nehéz egy természet, és pláne ha esetleg már pelenkázni is kellene, hát az meg izé... mindkettőnk számára nagyon zavaró lehetne.

Anyám esetében nem. Vele nem zavarna az sem.

Ők ettől máris megnyugodtak, nekik ez így a jó, megbeszéltük. Ha mégis az apám "maradna rám" akkor is magamhoz venném, de fogadnék egy bejárós ápolót is, hogy "azt" a bizonyos dolgot az oldja meg.

Szerintem szép volt az a cikk, az azt követő fejtegetés már nem biztos hogy az volt, mindenki a maga szemüvegén keresztül látja ezt.

Szép volt a cikk csak pont arra a kényes kérdésre nem tért ki, hogy kell-e a mamát esetleg már pelenkázni is, vagy csak nekem ilyen sarkalotos pont ez? Nem hiszem... :-)

Ha meg én maradnék egyedül öregen és ráadásul betegen? Hát nem is tudom. Az egyedüllét nem zavar ugyan, most is szólózom, bár a fiam itt van a közvetlen közelemben, de önálló háztartásban.

Ameddig csak lehet, én itthonmaradnék, itt érzem magam a legjobban. Épp arra gyúrok, hogy lehetőleg egészséges és mozgékony maradjak, de mindent nem lehet kivédeni. Később már bármi előfordulhat, beüthet valami kivédhetetlen krach, na én azt hiszem pont akkor akarnék otthonba menni, ha az rövid lefolyású valami akármi lenne. Arra a kis időre már mindegy, a gyerekemet meg nem terhelném (nem is fizikailag, inkább lelkileg nem) ilyesmivel.

Ha hosszúlefolyású valami lenne, akkor is csak akkor maradnék itthon, ha nem lennék ágyhozkötött mert az egyrészt nagyon nagy bezártság, egy otthonban hamarabb kitolják az embert egy tolókocsin a kertbe... :-) másrészt meg akkor is ott lehet a pelenkázás kérdése... Nekem fiúgyerekem van... :-)

Ezt szerintem az objektív fizikai állapot kell hogy eldöntse akkor ott az adott pillanatban, ne szaladjunk előre. Túl sokat törpölni ezen most meg nem érdemes, hátha igaz az hogy "bevonzza" az ember az állandóan egy téma körül járó gondolataival azt amitől a legjobban fél.

Nem tudom így van-e, működik-e ez a bevonzás.

Nade féljen a fene. :-) Amit tudok azt kivédek, amit meg nem arról tudomásulveszem, hogy ezt dobta a gép... :-)

Tudtommal ma nem léteznek a kereskedelemben legálisan ilyen gyógyszerek.

Mindössze a sztori nagyon megèrintett, hogy amikor megtudta, hogy alzheimeres, nem akarta kitenni sem magát, sem a környezetét annak, ami ezzel jár. Ezèrt csinált egy videót, ahol elmagyarázza magának, hogy menj fel a hálóba, a kisfiókban vagy egy fiala gyógyszer, vedd be az összeset.

Hónapokkal később, már nem is emlékszik erre, vèletlenül nyitja meg a pc-n a fájlt. Végignézi, elindul az emeletre, elfelejti mièrt ment fel. Visszamegy, megint megnèzi, megint visszamegy. Ezt vagy 5x megcsinâlja, aztán ha jól emlékszem, felviszi magával a laptopot, hogy ne kelljen még egyszer elfelejtenie. Megtalálja, amit keres, és basszus kiborul az egész. Ekkor belèp a fèrj és a nő végleg elfelejti, hogy mit akart csinálni, a fèrj meg kidobja a gyógyszert. El is költöznek, ott meg már a videó szerinti utasítások mit sem érnének, ha véletlenül megint rákattintana, nem találna semmit a kisfiókban. És a teljes leèpülést meg kell élnie.